Állatokról és emberekről az ötödik korszakos kinyilatkoztatás alapján

Cikk: Tanulmányozás

Állatokról és emberekről az ötödik korszakos kinyilatkoztatás alapján

1) Az állattól az embert az istenimádásra és a bölcsességre való képessége különbözteti meg.

Az emberi elme képes az istenimádásra – képes vágyni arra, hogy az erkölcsi működésében olyanná váljon, mint az Isten. Sőt, az ember képes a bölcsességre is, mivel össze tudja hangolni a múltbeli tapasztalatait a mindenkori lehetőségeivel.

Azonban az embernek az állatokét felülmúló elmeképessége önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az ember – mint személy – a halált túlélje, és az örökkévalóságban kiteljesedhessen. Ebből következően az embernek léleképítő szellemi segítségre és a szellemi látásmód szabad akaratból történő választására van szüksége ahhoz, hogy az örök jóság, szépség és igazság isteni magasságait elérje.

Mivel az ember személy, ezért öntudattal bír. Az öntudattal bíró emberi személy pedig képes erkölcsi döntések meghozatalára. Az önmagát személyként felismerő emberi öntudat létezése biztosítja az alapot az emberi lélek kifejlődéséhez. Tehát az öntudat megléte, még nem azonos a lélekkel. A nyelvünkben rögzült bölcsesség is lelketlennek mondja a megátalkodottan működő embert, bár egy ilyen „lelketlen ember”-nek is van öntudata. 

A kinyilatkoztatók szerint, az erkölcsi döntésre képes öntudat létezése csak lehetővé teszi azt, hogy a lélek, „(…) az ember önmagára rálátó, igazságot felismerő és szellemérzékelő része (…)” (133:6.5), mely képes túlélni a halált, kifejlődjön.

Azonban az ember lelke – legalábbis kezdetben és még egy ideig – nem azonos az emberi elmébe támogatás, de nem döntés céljából beköltözött Egyetemes Atyából származó istenrésszel. Ez az „(…) isteni szellem az emberi elme első erkölcsi cselekedetével egyidejűleg érkezik, és ez a lélek születésének pillanata.” (133:6.5)

„A halandó teremtmények túlélése teljes mértékben a halandói elmén belül kifejlődő halhatatlan lélekre épül.” (36:6.5) Az emberi elme tapasztalási köre pedig úgy növekszik, ahogy számára a szellemi látóhatár szélesedik.

(Az ember az állati eredetű testének adottságai következtében betegszik és hal meg. A korszakos kinyilatkoztatók szerint, elvben lehetséges az anyagi test halálának megakadályozása (55:2.8), azonban úgy gondolom, hogy mivel ez gátolná, sőt lehetetlenné tenné a szellemi létsíkokon való sokkal élvezetesebb kibontakozást, ezért a legfejlettebb evolúciós eredetű emberi fajok egyedei – még ha lehetőségük is lenne rá – nem fogják alkalmazni az anyagi testű létezés időtlen időkig tartó meghosszabbítását. Egy Teremtő isteni Fiúval az ember találkozhat hústestben, és erre már volt példa az emberiség történelmében. De egész más az, ha az emberi személyiség a legmagasabb szellemi létsíkokat elérve, az ottani létezéshez hasonulva találkozik az Egyetemes Atyával és az ő Társaival a mindenség paradicsomi központjának Szigetén.)

Az erkölcsi működésre képes, öntudattal bíró emberi faj egy teremtési program keretében, evolúciós úton jelent meg a bolygónkon. Az evolúció természeti törvényeken alapul, a természeti törvények forrása pedig az Isten teremtő ereje és működési szokása.

Egy állati és az emberi elme közötti különbséget jól mutatják a két lénycsoport közötti munka-tervező és munkavégző-képességek. Bár az állatok is képesek menedéket és fészket kialakítani, sőt egyes élelemszerzési kihívásokat eszközhasználat által megoldani, ha azonban ezeket a működéseket összehasonlítjuk az emberi tervezés, összefogás és munkavégzés eredményeivel, akkor ez megfelelő módon fogja jelezni az állati és emberi elme közötti működési különbséget.

Az állat – a jelen adottságai és a képességei megélését tekintve – a maga szintjén tökéletes működésű. Az ember viszont arra hivatott, hogy újra és újra meghaladja önmagát, így szabaddá váljon az állati eredetű működésmódjaitól is. Melyek ezek az állati eredetű, de emberarcúvá alakult működések? A „halogatás, a köntörfalazás, az őszintétlenség, a nehézségek elől való kitérés, a tisztességtelenség és a kényelmesség” (48:5.8).

2) Az ősemberek sokáig csodálták az állatokat azok képességei miatt. „A korai emberek az erejükért és ügyességükért tisztelték az állatokat. Azt hitték, hogy bizonyos teremtmények jó szaglása és kiváló látása szellemi irányításra utal.” (85:3.2) Ennek következtében „(…) számos fejletlen törzs hitte és tanította, hogy ők különböző állatok leszármazottai.” (74:8.5) Az istenimádásra képes egyénekből álló korai embercsoportok mindegyike választott valamilyen állatot, melyet a közösség ősének és védelmezőjének tekintett.

A korai elődeink úgy tartották, hogyha imádják azt az állatot, melytől a hiedelmük szerint származtak, akkor ez az állat segíti a vadászaikat az élelem megszerzése során.

„A vademberek sok szempontból irigyelték az állatokat; nem érezték magukat náluk magasabb rendűnek és gyakran a kedvenc vadállatuk után adtak nevet maguknak.” (88:1.4)

A fentiek következtében az „(…) állatáldozás sokkal többet jelentett az ősi embernek, mint amennyit a mai emberfajtáknak valaha is jelenthet. E tudatlan népek az állatokat az ő tényleges és közeli rokonaiknak tekintették.” (89:4.8)

A helyzet az, hogy az első, emberi értelemmel bíró lények tényleg állati elődöktől származtak és ez minden evolúciós bolygó esetében igaznak tekinthető (49:1.5).

A mi bolygónkon az ember és a majom is „(…) a középemlősöktől származik, egy olyan törzsből, melyben egyidejűleg született meg és lépett később a maga útjára két ikerpár: a fejletlenebb pár sorsa az volt, hogy létrehozza a majom, a pávián, a csimpánz és a gorilla mai fajtáit; a fejlettebb pár sorsa pedig az lett, hogy továbbvigye a felemelkedési vonalat, melynek továbbfejlődése magához az emberhez vezetett el.” (62:3.12) Vagyis a majmok ősei és az emberek ősei még állati szinten váltak külön, és két eltérő állati vonalon fejlődtek tovább. Az egyik állati vonal a sorolt majomfajták megjelenését tette lehetővé, a másik állati vonal pedig az első ősi emberek megjelenésének lehetőségét hordozta magában.

Az állatok – az irányító elme által biztosított lehetőségektől függően – öt fejlettségi szinten képesek működni, az emberek pedig további két szinten, vagyis az értelmes ember az elmeképesség hét szintjén tud megnyilvánulni.

Az egymásra épülő elmeszintek a következő képességek működésére való lehetőségeket foglalják magukba úgy, hogy a magasabb elmeműködés megléte az alacsonyabb szintű elmeképességek birtoklását is jelzi. 

  • A legegyszerűbb elmeműködés az ösztönös, ingerválaszszerű megnyilvánulás.
  • Az ennél fejlettebb állati eredetű elme már képes a nem tudatos képzettársításra.
  • A még magasabb elmeszinten működő állatok már védekezni is tudnak a kívülről érkező támadásokkal szemben.
  • A negyedik elmeszintet is birtokló állatok a próbálkozó, kísérletező megnyilvánulásaik következtében képesek ismereteket szerezni és azokat utóbb alkalmazni.
  • A legfejlettebb elmeszint, melyre az állatok eljuthatnak, a fajon belüli együttműködés képessége, a társakkal való összhang kialakítása. 

A bolygónk jelenlegi állati elméi közül az elefánt, majd pedig a ló elméje a legfejlettebb. Az állatok képesek rokonszenvet mutatni a társaik, sőt más állatfajták iránt is. Képesek érzelmek kifejezésére. Azonban nem közölnek egymással fogalmakat, eszméket és eszményképeket (109:4.1). Azért nem közölnek, mert az elméik értelmi képességei ezt nem teszik lehetővé.

Az elmeműködés további két módja csak emberi szinten jelenhet meg, melyek a következők:

  • Az istenimádás elmeképessége a személyes öntudatra való ébredéssel válik lehetővé. Az ember képessé lesz arra, hogy önmagáról és a környezetéről – a világról gondolkodjon. Elkezdi felismerni, hogy ő maga értelmes, tevékeny, de a környezete több megnyilvánulásánál gyengébb, azoknak kiszolgáltatott. Ennek következtében az ember értelmet kezd tulajdonítani a természet elemei működésének, amiket a tisztelet kimutatása és ajándék-áldozatok által befolyásolni is igyekszik. A korai emberek esetében az istenimádás elmeképességének, mint lehetőségnek a megjelenése a fontos, nem pedig annak hiedelemszerű megélési módja. Az istenimádás elmeképessége biztosítja az ember számára az örök távlatok felismerésének lehetőségét, vagyis azt, hogy a kereső emberi személy örök helyet találjon a maga számára a létezésben.
  • A hetedik elmeképesség a bölcsesség, ami olyan elmeműködés, amely gyakorlati módon teszi lehetővé az ember számára az anyagvilág meghódítását, a földi síkot követően pedig az Isten tényleges elérését a tökéletessé válás által. Az Istenre vonatkozó emberi nézetek lehetnek tévesek, azonban az Istent nem az ember találta ki, mivel az Isten a forrása minden „állatfeletti látásmódnak és értéknek.” (196:3.24) A bölcsesség az értelmi működés csúcsa, mely biztos alapot kínál az ember erkölcsi döntéseihez.

„A szellemi felismerésére és az igazság választására való képesség teszi a halandó embert erkölcsi lénnyé” (130:2.8).

3) A korszakos kinyilatkoztatók közlései szerint, az első ősemberpár megjelenésétől, tehát Krisztus előtt 991.474-től Kr.e. 300.000-ig – vagyis jóval több mint 600 ezer éven keresztül – komolyan fennállt annak a veszélye, hogy az emberi faj egyedei állatias, embernek nem nevezhető lényekkel párosodjanak.

Ez azt jelenti, hogy az emberi faj szétszóródott közösségei év százezredeken keresztül éltek olyan állatias csoportok mellett, melyek nem voltak fejlődésképesek, faji értelemben komoly visszahúzó erőt jelentettek. Ezek az állatias csoportok inkább voltak majomembernek nevezhetők – vagyis a fejlődésre való képességük hiánya miatt inkább majmok, mint emberek. 

Az embernek nem nevezhető, de hozzájuk mégis leginkább hasonlító állatias fajták hosszú időn keresztül való, széles körű elterjedésére vonatkozó közlések a kinyilatkoztatók részéről itt olvashatók: 64:1.7; 64:2.2; 64:3.5; 64:4.5; 64:5.1; 79:5.2 

Továbbá e közlések alapján az is látható, hogy bár a fejlődésre képtelen majom-rokonokkal való keveredés veszélye az idő múlásával jelentős mértékben csökkent, azonban az értelmezésem szerint ez azt is jelenti, hogy viszonylag hosszú időn keresztül nem szűnt meg teljesen. Amennyire a közölt és általam értelmezett adatok alapján meg tudom ítélni, a fejlődésre képtelen majomemberek többszázezer éven keresztül, egyre csökkenő mértékben, de keveredtek az emberi lények különböző fejlettségű fajtaváltozatainak egyedeivel.

Ezek a szőrös, majomszerű lények az elméjük korlátai miatt nem képesek emberi fejlődésre. Bár többnyire családokban élnek és egyszerű eszközhasználók, de nem eszközkészítők és nem képesek az istenimádattal járó szellemi távlatok felfogására, a kiscsoportjaik nagyobb közösségekbe való szervezésére.

Az emberi faj vonalát képviselő fajtaközösségek ugyan többszázezer éven át küzdöttek a két lábon járó majomemberek ellen – ahol tudták irtották azokat – azonban a korai idők ezen állati tanúi máig megmaradtak a hajdani ember-állat keveredések túlélő leszármazottainak. Mivel az eszközhasználó emberek létszámban, fegyverzetben és szervezettségben fokozatosan föléjük kerekedtek, ezért ezek az állatias lények olyan helyekre kényszerültek visszahúzódni, amelyeket az emberek elkerültek. Ilyen helyek, a nagykiterjedésű hegyvidékek és hegyláncok hóhatár körüli területei. A hozzáférhető adatok alapján bizonyosra vehető, hogy ezek a majomemberek még ma is élnek az emberi faj megjelenésének és kifejlődésének területén, Ázsiában.

E majomszerű lények értelmesebbek az emberszabású majmoknál, de nem érik el az ember értelmi szintjét. Amint az emberi faj is különböző fajtaváltozatokat foglal magába, így magasabb és alacsonyabb egyedeket, úgy a korai idők faj és fajta keveredéseinek eredményeképp a korunk rejtőzködő életet folytató majomembereinek testmagassága is változó, 1,60 métertől 2 méter fölötti magasságig terjedhet.

Mivel e lényekben az emberi és a hozzájuk faji szempontból közel állt emberalatti lények életsejt anyagai keveredtek, ezért kétszeresen is az emberi faj unokatestvéreinek tekinthetők. Egyfelől az embert az emberszabású majmok elődeihez köthető leszármazás révén, melyből az emberi ág is kivált, másfelől pedig a majomszerű lényeknek az emberi vonal képviselőivel történt keveredése miatt (63:2.1; 64:1.7; 64:3.2).

A magam részéről valós lehetőségét látom annak, hogy amikor az amerikai földrész első emberi lakói – körülbelül tízezer ember (64:7.5) – Kr.e. 83.000 táján átkelt az akkor éppen kiemelkedett Bering-földnyelven Ázsiából Amerikába (64:6.5), a nyomukban több majomemberi család is haladt. 

Mivel az emberek régóta harcoltak e majomszerű lények ellen, ezért ezek a faji szempontból emberhez legközelebb álló lények arra kényszerültek, hogy a jég és hó vidékére meneküljenek, ahová az emberek már nem nagyon merészkedtek. Mivel a vörös emberek törzsei Kelet-Ázsia partvidékén úgy hátráltak az őket üldöző sárga emberek elől, „(…) hogy a hátukban ott volt az utolsó eljegesedésből visszahúzódó jégtömeg (…)” (79:5.6), ezért életszerűnek tartom, hogy Ázsia jég alól felszabadult, emberek által nem lakott északkeleti vidékein még Kr.e. 98.000 táján is jelen voltak az állatias majomemberek. 

Tudhatjuk, hogy az ősemberek és az emberszabású majmok is hajlamosak az utánzásra. Amennyiben a majomemberek jelen voltak a jégtől fokozatosan felszabaduló Kelet-Ázsiai partvidék hegyvonulatain, és látták a vörös emberek, valamint az őket követő kevert embercsoportok vonulását, lehettek a majomember családok között olyanok, amelyek utánuk mentek, majd pedig Észak-Amerika hegyvidéki területein, erdőségeiben éltek tovább.

A majomemberi lények elterjedt volta hosszú időn keresztül komoly veszélyt jelentett az emberi faj fejlődésére. 

Az emberi faj fejlődésének feltétele a faj kívánatos adottságait hordozó egyedeinek keveredése, mely adottságok egyszerre értelmiek, szellemiek és testiek. „A fajkeveredés nagymértékben hozzájárul az új sajátságok hirtelen megjelenéséhez, és ha az ilyen kereszteződés a legfejlettebb fajták egyesülését jelenti, akkor ezek az új sajátságok egyúttal felsőbbrendű vonások is lesznek.” (82:6.6)

Az emberi faj fejlődésére azért is szükség van, mert más bolygók evolúciós értelmeinek bolygót irányító szellemi vezetői – az első korszakos kinyilatkoztatók – már korán hangsúlyt helyeznek a rájuk bízott emberi faj fejlesztésére, ugyanis a különböző bolygók evolúciós értelmeinek az is a sorsa, hogy előbb-utóbb együttműködjenek.

A korszakos kinyilatkoztatók szerint a jelenlegi hátrányunk a fajfejlődés terén nem behozhatatlan, azonban a fajunk fejlesztését nem szabad félvállról vennünk.

4) De merre tart az emberi faj fejlődése?

A korszakos kinyilatkoztatók szerint az emberi faj törzsfejlődése folytatódni fog, ami az értelmi és szellemi képességek javulása mellett, a látás és a hallás tökéletesedését fogja eredményezni (55:6.3).

Érdekes tényt közölnek a kinyilatkoztatók az emberi fogazat változásáról. Állításuk szerint „(…) az ember távoli őseinek harminchat foguk volt, az alkalmazkodással járó átalakulások során az előembernél és közeli rokonainál fejlődött ki a harminckét fogból álló fogazat. Ma az emberi faj fogszáma lassan huszonnyolcra csökken. A törzsfejlődés folyamata e bolygón még mindig tevékeny és alkalmazkodó mozgásban van.” (65:6.5)

A többi evolúciós bolygó fejlődésének ismeretében a kinyilatkoztatók úgy tapasztalják, hogy az emberi fajok testi törzsfejlődése a fény és élet kora ötödik fejlődési szakaszának végére befejeződik (55:6.5).

Az emberek mellett a madarak családja az, amely még további, részleges fejlődésre képes a bolygónkon (65:2.10).

Míg az egyén túlélése csak a fejlődő lelkével összhangban meghozott döntésétől függ, addig az emberi faj túlélése és fejlődése nagyban függ a tudás és a bölcsesség birtoklásától, alkalmazásától (65:8.4-5).

 

Az idézetek forrása az Urantia könyv

 

Szerző
Év

Hozzászólások