Jézus apostolaihoz való viszonyáról
Mottó: „[A]z előttem állók közül sokan nem ízlelnek halált addig, míg meg nem látják Istennek a hatalomban eljövő ezen országát.” (158:7.5)
I.
Ez volt Jézus célja. Felkészíteni az apostolait arra, hogy a pünkösdi Igazság Szellem működését megtapasztalva, maguk ismerhessék fel, hogy a szellemi országba való belépés lehetősége Jézussal már eljött, és mindenki számára nyitva áll.
Jézus és a feltámadása után elküldött Igazság Szelleme azon munkálkodik, hogy az emberek Atyaként tekintsenek az Istenre, és atyai szeretettel tudjanak viszonyulni egymáshoz – ma még csak a bolygónkon, de a jövőben a mindenség többi bolygóján élőkkel való kapcsolatban is. Jézus felfogásában az atyai szeretet nem atyáskodás, hanem a legértékesebb tartalmú támogató szeretet.
Jézus apostolai „(…) egy olyan földi országról álmodtak, melyben nagyra becsült tisztségeket tölthetnek be!” (158:7.6) Hosszú időbe telt, míg felismerték, hogy annál nagyobb tisztesség, minthogy az Isten munkáját az Istennel végezhetik együtt a közös szellemi család érdekében, nem érheti őket.
Éppen ezért Jézus arra tanította (szoktatta) az apostolait, hogy a nőket, sőt a közelben élő szamaritánusokat is magukkal egyenlőnek tekintsék, mivel a mennyei Atya szemében minden embernek azonos szellemi rangja van.
Az Atya akaratának keresése képes nyitottá tenni az embert a jobb meglátására. Az Atya akaratának keresése örökre biztosítja az emberi lélek fiatalos nyitottságát. „Bizony, bizony mondom nektek, hacsak meg nem változtok és nem váltok e gyermekhez hasonlóvá, kevés előrehaladást fogtok mutatni a mennyországban” (158:8.1) – mondta Jézus az apostolainak.
Aztán az apostoloknak tanulniuk kellett a másik ember szeretését és a másoknak való megbocsátást is. Az általános elvek mellett Jézus részletesen is elmondta az övéinek, miként javasolja kitisztázni a testvéri közösségben felmerülő nézeteltéréseket (159:1.3).
Jézus a szabadság és a fejlődés útját tanító mester volt a földön, amíg nem ölették meg a szellemi szabadságot elutasító, szertartási rendhez ragaszkodó egyházi vezetők. Jézustól azt látom, hogy megbocsátani nem az illendőség miatt kell, hanem a belső szabadságunk visszanyerése érdekében. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a bennünket bántót a keblünkre kell ölelni! Bizony, „(…) legyen az ilyen engedetlen társ száműzve az országból” (159:1.3). Ez azonban nem jelenti azt, hogy gyűlölni és ártani is kell neki.
Jézus az apostolai lelkére kötötte, hogy nem kell kiszolgálniuk azokat, akik nem hajlandók változtatni, de nem restek másokat kihasználni. Sőt, arra kérte őket, hogy ezt a hívő tanítványaiknak is mondják el.
„Minden hívőnek tanítsátok, hogy ne álljanak a hamis rokonszenv bizonytalan lábán. Nem alakíthat ki erős jellemet az, aki elmerül az önsajnálatban; őszintén törekedjetek az olyan közösség áltató befolyásának kerülésére, melynek vállalása csak gyötrelemmel jár. Terjesszétek ki rokonszenveteket a bátor és derék emberekre, közben ne érezzetek túl sok sajnálatot ama gyáva lelkek iránt, akik csak ímmel-ámmal veszik fel a küzdelmet az élet megpróbáltatásai idején. Ne akarjatok vigaszt nyújtani azoknak, akik harc nélkül megadják magukat a nehézségeiknek. (…)” (159:3.11)
Jézus nem csak az övé idejével és erejével akart spórolni, mikor a fentiekről tanított. Egyszerűen nem támogatja azt, hogy az apostolai és a tanítványai érezzék rosszul magukat azok miatt, akik lelkiismeret-furdalás keltéssel kiszolgálókat keresnek az öncélú életük megkönnyítéséhez.
Jézus vallása jóra törekvő, tevékeny vallás, amely felkínálja az embert egyedül megelégíteni képes boldogság útját, és támogatóan van jelen azok számára, akik járni akarnak ezen az úton. Jézus nem akarja, hogy az övéi kiszolgáltatottjai legyenek azoknak, akik a szellemi fejlődés útját még nem tartják értéknek.
Az Istent szeretőnek azért dolgozik össze minden a szellemi fejlődése és az azt szolgáló anyagi körülményei javára, mert a mennyei Atya működésrendje támogatja a felé törekvő gyermekeit.
A hívők „(…) nem válnak védetté az idő véletlen eseményeivel vagy a mindennapos természeti csapásokkal szemben” (159:3.13) Azonban a mindenség rendjét fenntartó legfőbb személyben való hit – az istenhit – melynek hétköznapi megnyilvánulása a világegyetemi látásmóddal való élés, biztosítani fogja, hogy ne féljünk, ha a baj esetleg elér bennünket, és szabad szívvel, okosan tudjuk kezelni e kihívást jelentő helyzeteket.
A másik orca odatartása, a másik kabát odaadása és a kényszerteher még egy mérföldön át való cipelése egyszerre szólnak az ellent nem állásról, valamint az Istentelen-embertelen másik fél szembesítéséről és elgondolkodtatásáról. Jézus követői nem balga önsors rontók, hanem olyan bátor emberek, akik ismerik azt az igazságot, ahogyan élni érdemes, és ezt kínálják fel mások számára is.
Jézus nem földi viszonyokat tanított, hanem a mindenség rendjének viszonyait a földön.
Az Isten családja viszonyainak tanításához Jézusnak szüksége volt földi segítőkre. Olyanokra, akiknek átadhatja, és akik majd tovább adhatják az Atyaságra és a testvériségre vonatkozó jó hírt. Ez a csoport a 12 apostol volt: „(…) az apostol megnevezést arra alkalmazták, hogy megkülönböztessék a Jézus bizalmasaiból álló választott családot a hívő tanítványok hatalmas tömegétől, akik később Jézus mellé szegődtek” (137:1.7).
Amint János evangéliumából is kiderül, az első hat apostol, akik elkísérték Jézust Kánába, az első nagy nyilvános megmutatkozásra, a következők voltak: András, Péter, Zebedeus Jakab és János, valamint Fülöp és Nátániel.
„Mielőtt megkezdték volna a szolgálatuk első két hetét, Jézus bejelentette, hogy tizenkét apostolt szeretne felszentelni, akik a távozása után folytatják az országgal kapcsolatos munkát és mindegyiküket felhatalmazta, hogy az első megtértjeik közül egy-egy embert a tervezett apostoli testületi tagságra kiválasszanak.” (138:1.2) Így került be a csoportba Júdás, akit Nátániel választott (139:12.1).
Jézus elfogadta az első hat apostola által kiválasztott új munkatársakat.
II.
Jézusnak minden apostolával személyes kapcsolata is volt. Júdás személyiségéből fakadóan e kapcsolattartás vele volt a legkevésbé bizalmi jellegű.
Jézus nem babusgatta az apostolait, ha összehuppantak magukban, amikor a Mesterük nem úgy cselekedett, amint azt elvárták tőle. Az apostolok azt szerették volna – még a virágvasárnapi bevonulás idején is – hogy Jézus a jövendölt Messiásként viselkedjen, ők pedig ennek fényében sütkérezhessenek. Talán csak az Igazság Szellemének kiáradását követően tanulták meg, hogy a „(…) mennyország nem ételről és italról szól, hanem az egyre igazságosabb és mind örömtelibb módon megélt életről” (137:8.13).
Jézus elfogadta, hogy az Istenhez vezető utat minden apostola úgy tanítsa, amint azt tudta. Jézus tisztában volt vele, hogy hiteles mindenki csak a saját fejlődési útján járva lehet, mely a tanulás, a tapasztalás és a törekvés egységén alapul. Oktatni tudta őket, de tapasztalatokat megszerezni és törekedni egyénileg, nekik kellett.
„Jézus támogatta az ország dolgaiban való személyes tapasztalás sokszínű bemutatását” (148:1.2). „Minden egyes apostoli tanító az országról szóló evangélium vonatkozásában a saját nézetét tanította. Nem törekedtek arra, hogy hasonlóan tanítsanak; nem alakítottak ki szabványosított vagy elmerevített istentani alaptételeket. Bár mind ugyanazt az igazságot tanították, minden egyes apostol a jézusi tanításnak a maga személyes értelmezését mutatta be.” (148:1.2).
Jézus az esti tanítások során igyekezett összehangolni az egyéni tanításértelmezéseket, de bizonyára épített arra is, hogy az Isten atyasága és az emberek testvérisége alapigazságának követése képes kijavítani minden jó szándékú tévedőt, vagy ha nem, alapmércéül szolgálva sokak számára nyilvánvalóvá tud tenni egy tévedést.
Egyébként a jó hír egyéni módon való hirdetését Jézus a hívek esetében is támogatta. Mikor János apostol eltiltott egy Jézus nevében tanító férfit, a Mester ezt mondta neki:
„Ne tiltsd meg neki! Nem látod, hogy az országról szóló ezen örömhírt rövidesen az egész világon hirdetni fogják? Hogyan várhatod el, hogy mindenki, aki csak hisz az örömhírben, a te irányításod alá tartozzon?” (159:2.1) Majd így fejezte be: „Fiam, az ilyen dolgokban jobban tennéd, ha elismernéd, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. (…)” (159:2.1)
Bár Jézus mindig törekedett arra, hogy az apostolainak ne adjon több tanítást, mint amit fel tudnak fogni, mégis előfordult, hogy nem mindent értettek az elhangzottakból. Azonban Jézus csak olyankor feddte meg őket – „Meddig kell még elnézőnek lennem veletek!” (140:10.4) – amikor olyan fontos dologban tanúsítottak helytelen hozzáállást, melynek kijavítására már korábban is képesek lettek volna, ha akarják.
Jézus tényleg szerette az apostolait. Az isteni természetéből fakadóan ugyanúgy szerette az apostolait, mint bármely más földi embert. Azonban az emberi természete komolyan kötődött azon szellemi család tagjaihoz, akiket nem csak tanított, de vele közösségben is éltek a munkás évek alatt.
Ha egy ember képes arra, hogy egy másik embert szeressen, mennyivel inkább elmondható ez Jézusról, aki úgy volt képes megérteni az apostolait, ahogy más ember nem. Már pedig egy ember mélyen történő megszeretéséhez az út a megértésén keresztül vezet.
Jézus azért volt határozott az apostolaival, mert tudta, hogy az eltávozását követően e földi társainak az ő megszokott vezetése nélkül kell majd megállniuk a helyüket, s nem csak magukért kell helyt állniuk, hanem azok javára is, akik vágytak a Jézus által hozott igazság ismeretére.
Jézus tanítgatta az apostolait arra is, hogy miként bánjanak az emberekkel. Kérte őket, hogy a legmagasabb rendűt, a szellemet szólítsák meg és ösztönözzék a hallgatóságukban gondolkodásra, cselekvésre. Az emberek számára felemelő érzés, ha egy ilyen tanítás megerősítő hatására kapcsolatot találnak a bennük élő isteni szellemrésszel, mellyel majdan tökéletesen eggyé válhatnak, amennyiben ezt akarják.
„(…) Közvetlenül ahhoz az isteni szellemhez folyamodjatok, mely az emberek elméjében lakozik. Ne építsetek a félelemre, a sajnálatra vagy pusztán az érzésekre. Az emberekhez való forduláskor legyetek tisztességesek; gyakoroljatok önuralmat és mutassatok kellő visszafogottságot; mutassatok kellő tiszteletet a tanítványaitok személye iránt. (…)” (159:3.2)
Az emberi lélek szabadsága nem választható el az Isten szabad szellemével való azonosulás vágyától. Az Isten szelleme azért szabad, mert mindenki jólétére és az Isten teljességére irányul – még az emberben élve is. Az ilyen „beállítottságnak” korlátlan mozgástere van.
Jézus így ösztönözte az apostolait: „Az országról szóló evangélium hirdetésekor egyszerűen csak az Istennel való barátságot tanítsátok. E barátság egyformán fontos lesz majd a férfiaknak és a nőknek annyiban, hogy mindkettő megtalálja azt, ami a leginkább igazul kielégíti az ő sajátságos vágyaikat és megfelel az eszményképeiknek. (…)” (159:3.9)
Jézus társként, barátként tekintett az apostolaira és ezt hosszú távon gondolta. Erre nézve mondta nekik az utolsó közös földi vacsorájukon: „Vegyétek e kelyhet és osszátok meg egymás között, és amikor isztok belőle, jusson eszetekbe, hogy én nem fogok többet inni a szőlő terméséből veletek, mert ez az utolsó estebédünk. Amikor újra leülünk így, az már az eljövendő országban lesz.” (179:2.2)
Hozzászólások