Jézus ereklyéi

Jézus ereklyéi

 

Mottó: „Azáltal alakult jól, hogy a római katonák szerezték meg a Mester ruházatát. Különben, amennyiben a követői szerzik meg ezeket a ruhadarabokat, még képesek lettek volna babonás imádatukban kegytárgynak tekinteni azokat. A Mester azt szerette volna, ha a követőinek nem jut semmilyen, az ő életéhez kapcsolható anyagi dolog. Egy olyan emberi élet emlékével akarta itt hagyni az emberiséget, mely életet az a magas szellemi eszménykép jellemzett, hogy magát az Atya akarata megcselekedésének szentelte.” (187:2.9)

 

Ezen írás keretében azt vizsgálom az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közléseit alapul véve, hogy maradhatott-e fenn Jézus halála után olyan tárgyi emlék, amely közvetlenül köthető a Mester életéhez vagy halálához. Így elsősorban azt keresem, hogy

  • a kehely, melyből Jézus az utolsó vacsora során ivott,

  • a fakeresztjének valamely darabja, mely akár Jézus vérét is magába szívhatta, vagy

  • a dárda, melyet a kereszten az oldalába szúrtak, megmaradhatott-e az utókor számára.

Vallási szempontból ereklyének tartják a korábban élt, Istennek adott emberek testi maradványait vagy a velük kapcsolatos tárgyi emlékeket, melyek egyes hívők felfogása szerint isteni erőt is hordozhatnak.

 

1) Jézus ivókelyhe

A kehely, melyből Jézus az utolsó vacsora során ivott, a középkorban igazi jelképpé vált és sokan küzdöttek azért, hogy a birtokukba jusson. Azonban felmerül a kérdés, hogy Jézus használhatta-e azt a kelyhet, melynek a birtoklásáért utóbb oly sokan és annyit küzdöttek?

Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás szerint, Jézus a későbbi Márk evangélista szüleinek házában, a felső szobában étkezett együtt utoljára az apostolaival hús-vér testben. János Márk ebben az időben még túl fiatal volt ahhoz, hogy apostol legyen, azonban amikor csak lehetősége volt rá, kísérte Jézust és az apostolokat.

Róla írta János apostol a csodálatos kenyérszaporítással kapcsolatban: „van itt egy kisfiú akinek öt árpakenyere és két halacskája van, de mi az ennyinek?” (János 6:9) Magára utalva pedig ezt írta Márk evangélista Jézus elfogása kapcsán: „És ekkor mindenki magára hagyta és elmenekült (elfutott). És egy ifjú (mégis) nyomon követte, csupasz testét csak egy vászonlepel fedte és megragadták, az pedig otthagyta a vászonlepelt és meztelenül elfutott”. (Márk 14:50-52)

Az utolsó vacsorán Márk nem volt jelen, a ház egyik helyiségében pihent.

Amennyire meg tudom ítélni, minden jelenlevő kapott ivóedényt a vacsora fogyasztásához (179:3.1; 179:3.10-4.1). Azonban ez egy különleges, páska-ünnepi vacsora volt, ezért a Mester kelyhéből az apostolok is ittak a következőképpen.

„Miután a bort és a vizet összekeverték, a kelyhet Jézushoz vitték, aki Tádé kezéből átvette s a kezében tartotta, míg köszönetet mondott. Amikor a köszönetnyilvánítást befejezte, így szólt: »Vegyétek e kelyhet és osszátok meg egymás között, és amikor isztok belőle, jusson eszetekbe, hogy én nem fogok többet inni a szőlő terméséből veletek, mert ez az utolsó estebédünk. Amikor újra leülünk így, az már az eljövendő országban lesz.«” (179:2.2)

Ez a vacsora azért is különleges volt, mert

  • csütörtökön tartották péntek helyett (178:2.5; 179:0.1-0.2),

  • Jézus és az apostolok utolsó közös földi étkezése volt (179:2.1),

  • és mert a Mester új megemlékezési estebédet alapított a követői számára, bárányhús nélkülit, s olyat, melyen a közös dolgaikra emlékezhetnek (99:5.10; 179:0.3; 179:1.1; 179:5.2; 179:5.10).

A páska-ünnepi vacsora a hajdani hébereknél egyszerre volt szertartás és étkezés.

„A páska-ünnepkor az első pohár ünnepi ital elfogyasztását követően zsidó szokás szerint a házigazdának fel kellett állnia az asztaltól és kezet kellett mosnia. Az étkezés folyamán és a második poharat követően minden vendég hasonlóképpen felkelt és kezet mosott.” (179:3.1)

De mivel Jézus nem volt szertartáskövető, ezért az első pohár ünnepi bor után nem a kezét mosta meg, hanem az apostolai lábát.

Amikor pedig „(…) kihozták Jézusnak a harmadik kehely bort, az »áldás kelyhét«, ő felkelt a kerevetről és két kezébe fogva a kelyhet azt mondta: »Vegyétek kézbe e kelyhet mindannyian, és igyátok ki. Ez lesz a rám való emlékezés kelyhe. Ez a kegyelemben és az igazságban való új megítéltetés áldásának kelyhe. Ez lesz számotokra az Igazság isteni Szelleme alászállásának és segédkezésének jelképe. Addig nem iszom újra e kehelyből, amíg új alakban nem iszom veletek az Atya örökkévaló országában.«” (179:5.1)

A fentiek szerint, a Jézus által használt ivóedényből az apostolai is ittak.

Több szó nem esik az Urantia írásokban az utolsó vacsora során Jézus által használt kehelyről. Úgy gondolom, hogy e vacsorán, a Mester ivópohara sem anyagában, sem pedig kinézetében nem különbözött a többi apostol által használt ivóalkalmatosságtól. Ha valamely okból Jézusnak másfajta ivóedénye lett volna, mint az apostoloknak, akkor ezt a kinyilatkoztatók vagy az evangéliumok írói bizonyosan említik.

Annyit tudunk, hogy a vacsora asztal már megterítve várta Jézust és az apostolokat (179:1.1). Ha pedig tizenkét azonos méretű, anyagú és színű pohár volt az asztalon, akkor utólag kiválasztani azt, amelyből Jézus ivott, s amelyet aztán körbe adott az apostolainak is, igencsak lehetetlen mutatványnak tűnik. Főleg, hogy Jézus kelyhe ekkor még nem, csak utóbb vált fontossá egyesek számára.

Bár vándortanítóként Jézusnak lehetett saját úti ivóedénye, de mivel mindannyian a Getszemáni kert táborából érkeztek egy számukra előkészített vacsorára, ezért nem látom esélyét annak, hogy Jézus vagy bármelyik apostol magával hozta volna a saját poharát.

Igazából öt olyan használati tárgya volt Jézusnak, melyekről az evangéliumok is írnak, s amelyeket az ötödik korszakos kinyilatkoztatás felsorol. Ezeket beazonosítható módon ténylegesen Jézus használta, én mégsem tudok arról, hogy azok közül bármelyik is megmaradt volna az utókor számára. Ezek a tárgyak: Jézus sarui, turbánja, öve és köpönyege, melyeket a római katonák elosztottak egymás között a kereszten függő Jézus szeme láttára. Az ingruha tulajdonjogának eldöntése érdekében pedig sorsot vetettek, mivel túl értékesnek találták ahhoz, hogy négy részre vágják (187:2.8).

Az öltözet e darabjairól lehetett tudni, hogy azokat előzőleg Jézus használta, s azt is tudni lehetett, hogy kikhez kerültek. Azonban ekkor, Jézus korabeli követői mégsem igyekeztek azokat megszerezni, megvásárolni. Később pedig, e tárgyak hiteles nyomon követése talán már nem is volt lehetséges. A kinyilatkoztatók azon közlése, melyet az írás mottójának választottam, azt jelzi, hogy a Jézus által viselt ruhák utóbb sem kerültek a hívők kezébe.

A Jézus kegyetlen halála miatti sokk akkor kezdett múlni a jeruzsálemi hívek körében, amikor értesültek Jézus feltámadásáról. S még inkább elmúlt, amikor e hívek közül sokan Jézus jelenéseinek is részeseivé váltak. A saját szemeikkel láthatták a Mester feltámadott alakját és a saját füleikkel hallhatták a hangját.

Úgy gondolom, hogy a jeruzsálemi hívek kezdetben nem Jézus használati tárgyait akarták birtokolni, hogy annak őrzésére valamilyen szent helyet építsenek, hiszen

  • a jeruzsálemi testvérek sokáig csak magánházakban jöttek össze, és ők

  • nem Jézusra emlékeztető tárgyakat akartak a maguk számára, hanem a Mester személyes visszajövetelét várták.

Jézus régi és újabb követői – szerte Palesztinában – hosszú ideig annak tudatában éltek, hogy Jézus hamarosan, még az ő életükben visszatér hatalomban és dicsőségben. S ezt annyira komolyan gondolták, hogy miközben Jézus visszaérkezését várták, eladták és közösen felélték minden vagyonukat.

Azt gondolták, hogy a korábbi világ hamarosan véget fog érni és a visszatérő Jézus új Földet és új Jeruzsálemet fog alapítani – „(…) ám a világ nem ért véget. Az antiókhiai hívek rövidesen gyűjtést szerveztek, hogy a jeruzsálemi híveket megóvják az éhezéstől.” (194:4.7)

Jézus eredeti halotti leple pedig azért nem kerülhetett a hívők kezébe, mert a test sírból való eltűnését követően, Jézus halotti ruháját és szemfedőjét a templomőrség parancsnoka belecsavarta egy vászonlepelbe és a mélybe hajította a sírbarlang közelében levő szikláról (190:1.2).

Bár utólag lehetett azt gondolni, hogy Jézus ivóedénye fakehely vagy drága díszserleg volt, én azonban nem tartom valószínűnek, hogy évek vagy talán évtizedek távolából, valaki képes lehetett arra, hogy megtalálja azt az ivópoharat egy háztartás edényei között, melyet Jézus az apostolokkal együtt használt az utolsó vacsora idején.

Márk evangélista, aki valószínűleg örökölte a szülei házát, ahol Jézusék az utolsó estebédet elköltötték, nem tesz említést arról, hogy a saját evangéliuma megírásáig valaki számára fontos lett volna a Jézus által utoljára használt ivóedény megtalálása.

 

2) Jézus fakeresztje

A középkorban értékes, Jézussal kapcsolatos ereklyének számított, ha valamely személy vagy vallási közösség azzal büszkélkedhetett, hogy a birtokában van Jézus hajdani keresztjének egy darabja.

Az evangéliumokból tudhatjuk, hogy Jézust és a zsiványokat látszatra azonos kinézetű keresztekre szegezték fel. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás ezt írja erről: „Az volt a szokás, hogy az elítéltet arra kényszerítik, hogy a keresztfát a keresztre feszítés helyszínére cipelje. Egy ilyen halálraítélt nem az egész keresztet vitte, csak ezt a rövidebb gerendát. A három kereszt hosszabb, felállítandó gerendáit már előzőleg a Golgotához szállították, s mire a katonák és a rabok odaértek, azokat már szilárdan a földbe is állították.” (187:1.1)

Tény az is, hogy a zsidók vezetői nem akarták, hogy a megfeszített testek a Golgotán maradjanak a páska-ünnep idejére. E kérést méltányolva, „(…) Pilátus nyomban elküldött három katonát, hogy törjék el a keresztre feszítettek lábát és öljék meg Jézust és a két zsiványt.” (187:5.7)

Mivel arimateai József és Nikodémusz kijárta Pilátusnál, hogy Jézus testét egy magán sírba tehessék, ezért csak a két zsiványt vetették a Gehenna fedetlen sírgödreibe.

Azonban a fakeresztek további sorsáról sem az evangéliumok, sem pedig a korszakos kinyilatkoztatások nem szólnak. Szinte bizonyos, hogy a külön cipelt keresztfák és az előzetesen felállított oszlopgerendák egyszer használatosak voltak. Ha ugyanis többször vernek szegeket beléjük közel azonos helyekre, akkor a fa rostszerkezete, melynek a test súlyát kell tartania, hamar meggyengül (187:2.1). Valószínűnek tartom, hogy a használt keresztfákat és oszlopgerendákat – talán vallási vagy babonás megfontolásból is – a kiszenvedettek levételét követően elégették.

Bár Jézus keresztjén fent volt a tábla, mely szerint „A názáreti Jézus – a zsidók Királya” (187:1.2), éppen ezért Jézus oszlopgerendája egy darabig beazonosítható maradt. Azonban nem tartom életszerűnek, hogy a gerendákat vagy a táblát meg is őrizték addig az ideig, amíg az utókor vallásos hívői részéről igény merült fel azok megszerzésére.

A keresztből származó ereklye darabok esetében szintén az a véleményem, hogy Jézus halálát és feltámadását követően a jeruzsálemi hívők nem abban gondolkodtak, hogy Jézus keresztjéből darabokat hasítsanak le. El voltak ők foglalva Jézus feltámadásával, jelenéseivel, a Pünkösd ajándékával és azzal, hogy a Mesterük visszatérését várják.

Ha Jeruzsálem római lerombolásáig Jézus keresztje valamilyen csoda folytán meg is marad, akkor „negyven évvel Jézus keresztre feszítését követően” (187:1.5), amikor a Golgotát zsidók ezreinek keresztjei borítják a rómaiak megtorlásának eredményeként, már teljességgel lehetetlennek látszik az, hogy Jézus eredeti keresztjét bárki is megtalálja.

Ha valaki Jézus keresztről való levétele után igazán akart volna egy fontos darabot a Mester keresztfájáról, akkor azt a táblát szerzi meg, melyre Pilátus latinul, görögül és arámi nyelven is felírta azt a „bűnt”, amiért Jézust halálra ítélte.

De amint Jézus személyes ruhadarabjai nem maradtak fenn az utókor számára, pedig azok beazonosítható személyekhez kerültek, úgy a Pilátus által megírt fatábla sem.

 

3) A dárda, melyet Jézus oldalába szúrtak

A hagyománynak van egy olyan vonulata, mely szerint a keresztre feszítéshez kirendelt százados szúrta oldalba Jézust a dárdájával, hogy a test levétele előtt ellenőrizze, meghalt-e már.

A korszakos kinyilatkoztatás szerint, mikor a zsidók azt kérték Pilátustól, hogy a három keresztre feszített testét még napnyugta előtt vetesse le az ünnepre való tekintettel, a helytartó három olyan katonát küldött ki a Golgotához, akik nem vettek részt a keresztre feszítésben. Az volt a feladatuk, hogy a három keresztre feszített lábát eltörve fulladásos halált idézzenek elő. (187:5.7) „A Golgotához érve ezek a katonák parancs szerint jártak el a két lator esetében, de Jézust nagy meglepetésükre már holtan találták. Azonban, hogy megbizonyosodjanak a halála felől, az egyikük a dárdájával beleszúrt a baloldalába.” (187:5.8)

Vagyis nem az utóbb megtért római százados fegyvere mélyedt Jézus már élettelen testébe, hanem az egyik beosztott katonáé. A magam részéről kis esélyét látom annak, hogy ezt a dárdát, a római tulajdonú fegyvert, a keresztre feszítést követően Jézus valamelyik követője megszerezte.

Jézus üzenete szellemi, és ez minden követőjének a birtokába kerülhet. A Mester szándéka szerint, csak az egyetemes igazságokat tartalmazó tanításai képesek ösztönözni korszakokon át, s csak a Mester követése ad megtapasztalható utat, igazságot és életet.

Szerző
Év

Hozzászólások