Jézus isteni természetének tudatosulása
Jézus úgy született meg Betlehemben, mint a kora bármely ember gyermeke, és olyan emberként halt meg, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy ő maga a Teremtője annak világnak, amelyen éppen kivégzik. Eközben tudatában volt annak is, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik a saját gyilkossága megakadályozására.
Jelen írásban azt az utat igyekszem érzékeltetni, amit Jézus, az emberi testben élt istenség járt be a teljes istentudatra való eljutásig, az emberi és isteni természete tökéletes egységének megvalósításáig.
1. A Gondolatigazító Jézusba való költözése
Minden ember értelmi és szellemi fejlődésének nagy lehetősége az Egyetemes Atyából származó szilánknyi résznek, a Gondolatigazítónak a belé való költözése a gyermekkor 6. életéve előtt. Erre az eseményre Jézusnál is sor került 5 és 6 éves kora között.
Azonban e ténynek Jézus sem volt jobban tudatában, „(…) mint az a millió és millió gyermek, akik e napot megelőzően és azóta hasonlóképpen megkapták a Gondolatigazítókat, hogy az elméjükben lakozzon és ott ezen elmék végleges szellemivé lényegítésén és a fejlődő, halhatatlan lelkük örökkévaló továbbélésén munkálkodjon.” (123:2.1)
Jézus Gondolatigazítója korábban a harmadik korszakos kinyilatkoztatónak, Melkizedeknek a földi működését segítette, így e Gondolatigazító a gyermek Jézushoz kapcsolódva már rendelkezett előzetes tapasztalattal a földi életre nézve. Annak idején, Ábrahám korában, a Melkizedek felnőtt emberként jelent meg a bolygónkon és azonnal a küldetése végrehajtásába kezdett, ami a szellemi igazság fennmaradásának elősegítése volt a bolygón az első korszakos kinyilatkoztató lázadását és a második korszakos kinyilatkoztató vétkét követően.
A Melkizedek az Egyetemes Isten létezését hirdette egy sok istenhitű, bálványimádó környezetben, és az egyénnek az Istennel való, hiten alapuló kapcsolatát tanította.
A Melkizedek fejlett személyiségének nem volt szüksége arra, hogy a nála szolgáló Gondolatigazító vele véglegesen eggyé is kapcsolódjon, viszont a Gondolatigazítójának nagy szüksége volt arra, hogy a Melkizedek emberfeletti személyiségének földi küldetését segítve tapasztalatokat gyűjtsön a földi kihívások kezelésére nézve. Erre pedig azért volt szüksége ennek az isteni Nevelőnek, hogy 1900 évvel később a legjobb módon támogathassa a helyi világegyetem Teremtőjének istentudatra való ébredését és földi működését.
A személyes, vagyis a minden egyes értelmes emberhez eljövő Gondolatigazítók működése nélkül elképzelhetetlen lenne a szellemi fejlődés az evolúciós bolygókon. E szellemi Mesterek azok, akik képesek az emberi elmében elénk vetíteni a szellemi javunkat szolgáló eszményi igazat, jót és szépet, de ezen irányok választására nézve soha nem döntenek helyettünk. A Gondolatigazítók működése annyira fontos, hogyha „(…) az Urantia lakóinak elméjében tartózkodó Igazítókat kivonnák, akkor ez a világ lassan visszajutna az ősember korának számos élethelyzetéhez és szokásához (…)” (109:4.4).
Az előbbi közlés azt is mutatja, hogy az Isten komolyan odateszi magát annak érdekében, hogy az emberek – amennyiben ők is akarják – eleget tudjanak tenni a szellemi elhívásuknak.
Véleményem szerint, a Gondolatigazító működése érhető tetten a gyermek Jézus több olyan megnyilvánulásában, amelyek részben más földi gyermekek életében is megfigyelhetők, ha azok nyitottak a szellemi értelemben vett jóra és igazra.
Milyen megnyilvánulásokra gondolok?
- Jézus 6 éves, amikor nem csak kötött imában, hanem úgy is beszélni akar a mennyei Atyjához, amint azt a földi szüleivel is teszi, vagyis kötetlenül és szabadon (123:3.6).
- A korabeli zsidó társadalom életének szinte minden területét átjárta a vallás. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy Jézus 8 éves korára személyes viszonyt alakított ki a vallási dolgokkal kapcsolatban, mely látásmód eltért a szokványostól (123.6.8). Már ekkor felvetődött Jézusban annak a gondolata, hogyha a neki jót akaró emberek nem képesek megállapodásra jutni arra nézve, hogy ténylegesen mi az, ami az ő jövője szempontjából hasznos, akkor erről meg kell kérdezni a mennyei Atyát, akinek a válaszát vagy megérti az ember, vagy nem. S ha nem érti, akkor a használható választ az mutatja meg, hogy az érintett ember a saját értelmét használva mit lát, és a saját érzéseit elemezve mit érez helyesnek. Jézus esetében a válaszkeresés annak kiderítésére irányult, hogy egy 8 éves gyermeknek az őt szerető szülei mellett van-e a helye, vagy a vallási képzést kínáló jeruzsálemi tanhelyen, az otthonától távol (123:6.9).
- Jézus 10 éves, amikor az apjával majd pedig az anyjával először osztotta meg azokat az érzelmeit és gondolatait, amelyek azt jelezték, „(…) hogy kezd tudatosulni benne az életküldetésének szokatlan jellege.” (124:2.1) Azonban a szülei nem beszéltek Jézusnak a születése előtti angyali jelenésről, és arról, amit ez az égi lény a születendő gyermek isteni küldetéséről jövendölt. Így Jézus magára maradt a bontakozó érzéseivel és gondolataival, s közel két évnek kellett eltelnie, mire „(…) újból szóba hozta a szüleinek a személyisége természetével és a földi küldetése jellegével kapcsolatos, ezen egyre erősödő felismerését.” (124:2.1)
- Jézus nemes belső vezetettségét mutatja számomra az is, hogy a szülei részéről időnként megmutatkozó kedvezési szándékot és részrehajlást újra és újra elutasította. „Azon kevés alkalommal, amikor bármilyen mértékben is kedveztek neki, még ha csak a legkisebb mértékben is, a fiú gyorsan visszautasított minden ilyen külön elbírálást.” (124:3.2) Egyébként az ilyen szülői szándékot Jézusnak nem lehetett nehéz észrevennie, ha a családban mellette élő testvéreire tekintett.
- Jézus egyre inkább közömbössé vált a szülei és a názáreti tanára azon szándékával kapcsolatban, mely őt Jeruzsálembe akarta küldeni, hogy a tanult rabbik által felsőbb szintű, hivatalos vallási képzésben részesüljön (124:3.5).
- Szokatlan és szembetűnő vonás volt a gyermek Jézus életében az is, hogy „(…) nem akart harcolni a jogaiért. Lévén, hogy a korához képest jól fejlett fiú volt, a játszótársai különösnek találták, hogy nem hajlandó megvédeni magát még az igazságtalansággal szemben sem vagy amikor személyes támadásnak volt kitéve.” (124:2.4)
Azonban a pajtásai alapvetően szerették Jézust, „(…) és nem csak azért, mert rendes volt velük, hanem azért is, mert olyan ritka és megértő rokonszenvet mutatott, mely szeretetre utalt és amely tapintatos könyörülettel volt határos.” (124:2.5)
- Szintén a Gondolatigazítója ösztönző működését látom abban is, hogy Jézus már 10 éves korától szívesen hallgatta az idősebb emberek társalgását és maga is bekapcsolódott a beszélgetéseikbe, amikor „(…) kulturális, oktatási, társadalmi, gazdasági, politikai és vallási kérdésekről (…)” (124:2.6) volt szó. Jézus gyermeki, mégis eredeti látásmódja, az érveléseinek mélysége és következetessége gyakran elbűvölte a felnőtt hallgatóságát (124:2.6). Jézust határozottan vonzotta az idősebb emberek tájékozottsága.
- Jézus 11 éves korától sokat gondolkodott és elmélkedett két dologról. Egyre inkább körvonalazódott előtte, hogy az ő majdani segédkezése nem csak a zsidó nép helyzetének javítására fog korlátozódni. A másik dolog pedig, ami foglalkoztatta az volt, „(…) hogy miként tegyen eleget a családjával szembeni kötelezettségeinek és ugyanakkor miként válaszoljon a világ számára teljesítendő küldetése hívó szavára (…)” (124:3.10).
- Jézus 12 éves korában gyakran elbizonytalanodott a majdani küldetése természetét illetően. Ne feledjük, hogy a gyermekek – függetlenül attól, hogy ebből mi valósul meg később – nagyon komolyan képesek arról gondolkodni és ábrándozni, hogyha majd felnőnek, miként fogják átformálni és jobbá tenni a körülöttük levő világot. Jézusnak is voltak ilyen elképzelései, de mivel még nem volt képes teljesen felfogni, hogy az ő személyisége kettős, vagyis emberi és isteni természettel is bír, ezért a küldetése tényleges tartalmát sem láthatta tisztán (124:4.2).
- A 12 éves Jézus következetes gondolkodását mutatja az a magatartás is, melyet a családja bálványimádásszerű működésével kapcsolatban tanúsított. A kiinduló helyzet az volt, hogy a gyermek Jézus nagyon szeretett alakokat formázni, faragni és képeket rajzolni. Erre vonatkozóan a szülei többször is elmagyarázták neki, hogy az ő népük vallási előírása szerint az ilyen alkotások bálványozási célokat szolgálnak, ami tiltott dolog. A figyelő és gondolkodó Jézus azonban észrevette, hogy a szülei gyakorolják azt a zsidó szokást, hogy a házba belépve és onnan kijőve megérintenek egy ajtófélfára szegezett íróhártya-darabot, s miután megcsókolták a hártyát érintő ujjukat, a szokás részeként azt mondják, hogy „Az Úr tartsa meg a ki- és belépésünket, mostantól fogva, és mindörökké!” (124:4.7) Miután Jézus rámutatott arra, hogy az is hasonlít a bálványozásra, amit az apja tesz az ajtófélfára szegezett íróhártya megérintésének szokása kapcsán, József eltávolította azt az ajtókeretről, de ettől függetlenül továbbra is tiltotta Jézusnak a rajzot és a formázást.
- Jézus még nem tölti be a 13. életévét, amikor az emberi gondolkodása előtt megvilágosodik az, hogy neki „(…) küldetést kell teljesítenie a földön az ember megvilágosítására és az Isten kinyilatkoztatására.” (124:5.3) S mindez úgy lett nyilvánvaló a számára, hogy a kivitelezés módját egyáltalán nem ismerte.
Ilyen jellegű és horderejű felismerés egy még alig ifjú ember életében igencsak elképzelhetetlen a Gondolatigazító hatékony működése nélkül.
- Jézus még szintén nem lépett túl a 13. életévén, amikor a család első közös jeruzsálemi látogatása idején több megdöbbentő dologgal szembesült. Ezek közül is kiemelkedett a nagyszámú véres állatáldozás, mely őt teljesen elborzasztotta, és a templom területén tapasztalt sokféle közönséges emberi viselkedés. A kiskamasz ezen tapasztalatai hatására „(…) a szellemi megvilágosodás hullámai söpörtek végig Jézus halandói elméjén és emberi szívét szeretetteljes szánalom töltötte el a szellemileg vak és erkölcsileg tudatlan tömegek iránt, akik az ősi páska-ünnepi megemlékezésre gyülekeztek.” (124:6.15)
Ráadásul éjjel egy angyali küldött is megjelent Jézus álmában azzal az üzenettel, hogy „Az idő elérkezett. Itt az ideje annak, hogy hozzáfogj az Atyád ügyének intézéséhez.” (124:6.15)
Az anyja és a földi apja után, immár Jézus is kapott egy égi üzenetet, az elsőt az eddigi földi élete során. Ne feledjük, Máriának angyali jelenés hozta a tudomására, hogy isteni küldetésű gyermeket vár, míg József erre vonatkozó kétségeit szintén egy különleges álomnak kellett eloszlatnia.
Jézus nem aludt jól a jeruzsálemi látogatásuk éjszakáin. Az első templomi látogatást követő éjszakán a „(…) nyugodalmát nagyon megzavarták a mészárlásról és a szenvedésről szóló visszataszító álmok. Elméjét felzaklatták és szívét megsebezték az egész zsidó szertartásrendszer istentanának következetlenségei és képtelenségei. A szülei ugyancsak keveset aludtak. Meglehetősen összezavarták őket az éppen véget ért nap eseményei. Teljesen oda volt a lelki nyugalmuk a fiuk számukra furcsa és eltökélt hozzáállása miatt. Mária ideges, zaklatott lelkiállapotba került az éjszaka elején, József viszont higgadt maradt, bár éppúgy tanácstalan volt. Mindketten féltek őszintén beszélni a fiúval ezekről a kérdésekről, bár Jézus örömest váltott volna szót a szüleivel, ha merték volna bátorítani őt.” (125:2.4)
S mindezek a történések és működések még azelőtt jelentkeztek Jézus életében, hogy tudatosulni kezdtek volna benne az isteni életére vonatkozó korábbi emlékei.
Bár „Jézus szülei egyre inkább felismerték, hogy valami emberfeletti lakozik a legidősebb fiukban, de még csak halványan sem álmodtak arról soha, hogy az ígéret fia valójában és igazából a dolgok és lények helyi világegyetemének tényleges teremtője. József és Mária úgy élt és halt, hogy sohasem tudták meg, hogy Jézus fiuk valóban a halandói húsvér testben megtestesült Világegyetemi Teremtő.” (124:4.4)
Jézus Jeruzsálemben egy 13 éves fiatal hevületével kezdett bele az Atyja ügyének képviselésébe.
Az égi hírvivőtől kapott üzenet: „Az idő elérkezett. Itt az ideje annak, hogy hozzáfogj az Atyád ügyének intézéséhez (…)” (124:6.15), visszaköszön azokban a szavakban is, melyeket Jézus mondott az aggódó szüleinek, amikor megtalálták az elveszettnek hitt gyermeküket. „Miért kerestetek engem ilyen sokáig? Hát nem gondoltátok, hogy itt fogtok engem találni az Atyám házában, hiszen eljött az idő, amikor az Atyám ügyében kell járnom?” (125:6.7)
Az angyaltól kapott felhívás és a Jézus által mondottak azt jelzik, hogy ekkora a fiú már tudatában volt annak, hogy a földi életfeladata az Atya ügyének képviselése lesz, még ha ennek kivitelezéséhez sem kész tervvel nem rendelkezett, sem isteni ismereteknek és bölcsességnek nem volt a birtokában.
Jézus annyira telve volt feladat tudattal, hogy napokig eszébe sem jutott az, hogy a földi szülei talán aggódnak miatta. A fiú lényegében számon kérte a szüleitől a tudatlanságukat, vagyis azt, hogy nem gondoltak arra, hogy az Atya házában keressék. Aztán mégis hazament velük. Minden bizonnyal felismerte, hogy ez a helyes.
A korabeli Palesztinában egy 13 éves fiatal fiú nem volt abban a helyzetben, hogy tanítóként lépjen fel a világ előtt, főleg nem a korabeli tanítások fölött álló szellemi tartalommal. Jézus a világ szemében még csak egy apai hatalom alatt álló gyermek volt.
2. Jézus számára a legnehezebb két év a 14. és a 15. életéve volt. Nem csak azért, mert 14 évesen vesztette el az édesapját és hirtelen családfenntartó szerepben találta magát, hanem azért is, mert ekkor kezdett el tudatosulni benne az istenisége. E folyamat kezdetben azért sem lehetett könnyű, mert Jézus még nem volt képes eredményesen érintkezni a benne lakozó Igazítóval (126:0.1), így minden benne felmerülő érzet és gondolat kezelésében többnyire teljesen magára, az emberi elméjére volt utalva.
Jézus esetében az isteniség felismerésének folyamata nem csak a földi küldetésének tisztábban látását eredményezte, hanem a leszületése előtti emlékeinek a fokozatos visszatérését is, vagyis az azzal való szembesülést, „(…) hogy míg az életét húsvér testben éli, szellemében az ő vállán nyugszik egy világegyetem felelőssége.” (124:6.17) Azonban e felismerés csak fokozatosan vált bizonyossággá Jézus számára.
Bár Jézus kapott testvéri segítséget a világegyeteme vezetésében arra az időre, amíg a személye távol volt a helyi világegyetem központjától, azonban a fiúra nehezedő küldetés terheit a következő hármas felismerés is mutatja.
Az ifjú Jézus számára az évek során fokozatosan tudatosultak a küldetése céljai:
a) tapasztalatszerző és szolgáló élet élése révén el kell nyernie a saját világegyeteme feletti teljes fennhatóságot,
b) korszakos kinyilatkoztatóként el kell indítania a szellemi megvilágosodás mozgalmát az Urantia bolygón,
c) melynek során olyan tartalmat kell közvetítenie, ami a világegyeteme összes polgárát is képes ösztönözni, éljenek ők hústestben, fél-anyagi vagy szellemi testekben.
S ezen felismerésekkel Jézus emberi elméje úgy szembesült, hogy közben ácsként és karbantartóként dolgozott.
Aztán, e három küldetési cél teljesítését Jézus úgy egyesítette, hogy a mennyei Atyja akaratát kereste és tette.
„A kamaszkor kezdeti zavarain és alkalmazkodási nehézségein átesett egyetlen ifjú sem élt meg komolyabb megmérettetést, mint amin Jézus ment keresztül a gyermekkorból a férfikorba való átmenet során.” (126:0.1)
- A 14. életévét töltő Jézus „(…) nyáron gyakorta ment fel a Názárettől északnyugatra lévő hegy tetejére imádkozni és elmélkedni.” (126:1.1) S mialatt egyre inkább tudatosult benne a földi alászállása, tisztában volt azzal is, hogy az istenisége mellett ő asszonytól született erre a világra, amit mutat az Ember Fia elnevezés választása és későbbi használata.
Jézus olyannyira ember volt, hogy egészen a megkereszteléséig még a saját isteniségével kapcsolatban is voltak kétségei.
Jézus „(…) isteniségének felismerése lassú és emberi nézőpontból természetes evolúciós megnyilatkozás volt. Az isteniség megnyilatkozása és tudatosulása Jeruzsálemben kezdődött, amikor még tizenhárom éves sem volt, s amikor sor került az emberi létének első természetfeletti eseményére; és az isteni természetének tudatosulását elindító ezen élmény betetőzésére akkor került sor, amikor a húsvér testbeli léte alatti második természetfeletti élmény megtörtént, az a mellékesemény, mely a János által való megkeresztelését kísérte a Jordánban (…)”. (128:1.8)
Kimondható, hogy a fent írt két mennyei ráhatás között, az isteni öntudatra ébredő fiú esetében semmilyen csodálatos esemény nem történt. Az isteni öntudatra ébredés folyamata Jézus kereső nyitottsága és a Gondolatigazítója vezetésének elfogadása által valósult meg.
Éppen ezért, a nyilvános színre lépésének megkezdéséig nem igazán „(…) lehetett felismerni, hogy ez az ember az Isten Fia a földön. Úgy látszott, hogy egészen olyan, mint a teremtésrész egyedei, csak egy ember az emberek között. A mennyei Atya rendelte úgy, hogy az alászállás így folytatódjon.” (128:4.9)
- Közvetlenül azelőtt, hogy Jézus betöltötte a 26. életévét erősen tudatosult benne, hogy sokrétű, eredendő hatalommal rendelkezik. „Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy e hatalmat a személyisége révén, az Ember Fiaként nem használhatja addig, amíg el nem jön az ő ideje.” (128:7.1)
- A várakozási időt Jézus munkával tölti, és arra törekszik, hogy egyre magasabb szinten legyen képes tudatos kapcsolatot létesíteni a benne lakozó Gondolatigazítóval (129:1.14).
- Jézus 29 éves, amikor nagy utazást tesz a Földközi-tenger partvidékén. E körutazás végére teljes emberi bizonyossággal felismerte, hogy ő „(…) az Egyetemes Atya egyik Teremtő Fia.” (129:3.9)
Az Igazító fokozatosan egyre több és egyre tisztább emlékképeket hoz elő Jézus emberi elméje számára az ő szellemi Atyjával kapcsolatos paradicsomi tapasztalásának időszakából, a létének azon a szakaszából, mely még az előtt volt, hogy hozzáfogott volna a saját helyi világegyetemének megszervezéséhez.
Az „(…) Igazító fokról fokra Jézus emberi tudatába idézte a csaknem örökkévaló múlt különböző korszakaiból származó, korábbi isteni létezésének szükséges emlékeit. Az emberi előtti létezés ezen utolsó emlékképe Jézus tudatában éppen a Jordánban János által való megkeresztelésének napján tisztult ki.” (129:3.9)
De ezt megelőzően az Igazító még nem tudta teljesen vezetni Jézus emberi részét. Az isteni és az emberi rész közötti összhang még nem volt teljes. Vagyis azt a nagyszerű személyes segédkezést, melyet a nyilvános működéséig Jézus végzett, az Ember Fiaként tette.
Azonban addig is, amíg az emberi és az isteni elmeműködés egysége megvalósult, az ember Jézus „(…) tökéletesítette a paradicsomi Atya benne lakozó szellemjelenlétével való kapcsolattartás egyre eredményesebb módszereit.” (129:4.3)
Jézus tehát nem csak „(…) átesett az értelmi és a szellemi fejlődés szokványos, megszokott emberi időszakain, hanem teljes mértékben megtapasztalta az ember és az Igazító összehangolódásának azon magasabb rendű, fejlettebb szakaszait is, melyeket az Urantia oly kevés halandója ért el eddig.” (129:4.5)
Jézust nem számítva, csak két olyan emberi személy neve ismert előttünk, akik már a földi életük során megvalósították az egységet a Gondolatigazítójukkal és így részesülhettek a szellemi elragadtatás tapasztalatában: ők Hánokh (45:4.13) – akiről az utókor úgy tudja, hogy az Istennel járt – és Illés próféta (45:4.15).
A többi örökélet várományos esetében a Gondolatigazítóval történő egység létrejötte odaát fog megvalósulni, az anyagi test levetése után kapott többlet idő birtokában, a szellemi fejlődés tudatos vállalásával.
A legfejlettebb evolúciós bolygók lakói esetében a szellemi elragadtatás megtapasztalása azért történhet meg a hústestben, mert az ott élőknek jóval több életidő áll a rendelkezésükre, mint amennyivel mi a hústestben jelenleg bírunk. Másrészt, a szellemileg fejlett evolúciós bolygók polgárai nincsenek úgy magukra hagyva a Gondolatigazítójukkal való egység megtalálásának gyakorlatában, mint a lázadásban érintett bolygók polgárai.
Tehát Jézus nem csak az Urantia bolygón megvalósítható szellemi fejlődést tapasztalta meg, hanem arról is ismeretet szerzett, hogy miként alakítanak ki kapcsolatot, majd pedig egységet az emberi lények a Gondolatigazítójukkal a fényben és életben megállapodott legfejlettebb evolúciós világokon (129:4.5).
- Közvetlenül a 30. életévének betöltése előtt Jézus gyakorlatilag befejezte annak az életnek a megélését, ami a szellemi fejlődés szempontjából egyáltalán lehetséges az evolúciós bolygók polgárai számára.
Jézus megvalósította az Isten teljességének jelenlétét egy földi emberben. Más evolúciós személynél ilyen esetben megtörténik az elragadtatás, azonban Jézus esetében egyedi forgatókönyv valósult meg, így a Mester itt maradhatott, hogy taníthassa az embereket.
- Minden ember szellemi gerince a saját Gondolatigazítója. Jézus vágyta és akarta, hogy ez a tiszta szellemrész szervezze az ő emberi elméjének működését és szerezze meg az emberi elméje feletti irányítást. Jézus esetében bizonyosan komoly szerepet játszott a saját emberi elméjének az Igazító alá rendelésében az, hogy az emberi része is egyet értett azzal, hogy „ne az én, hanem a Te akaratod legyen meg!”
- Jézus 31 évesen fejezi be az emberi elméje feletti vezetés megszerzését a Hermon-hegyen. Teljes „(…) mértékben hitt abban, hogy az isteni természete felülkerekedik az emberi természetén, és nem habozott ezt tudatosítani (…)”. (134:8.5)
Az ezt követő időben Jézus várakozott és a szakmájában dolgozott, miközben nagy érdeklődéssel hallgatta a Bemerítő János működéséről érkező híreket.
3. Jézus még nem töltötte be a 33. életévét, amikor felismeri, hogy eljött az ő ideje. Elmegy Keresztelő Jánoshoz, aki vízbe meríti, és ekkor egy pillanatra fényjelenség volt észlelhető közvetlenül Jézus feje felett, és a vízben mellette állók hallották, amint egy hang ezt mondja, „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” (135:8.6)
„Jézus a megkeresztelkedésekor semmilyen vétséget nem vallott meg; nem vallott meg semmilyen bűnt. Az ő megkeresztelése abban állt, hogy annak szentelte magát, hogy teljesíti a mennyei Atya akaratát.” (136:2.6)
Jézus halandói elméje és a benne lakozó szellemi Igazító között a Jordán folyóban állva jött létre a tökéletes összhang és a teljes körű kapcsolat. Sok emberfeletti megfigyelő arra számított, hogy a Gondolatigazítója majd eggyé válik Jézus személyével, de nem ez történt. A Gondolatigazító külön vált a Mestertől, és önálló személyiséget kapva tért vissza, hogy a földi küldetése minden feladatában immár Jézus mellett legyen, segítve az ő munkáját.
E Gondolatigazító – most már önálló fenséges szellem – volt az, akin keresztül az Atya három alkalommal is úgy szólt Jézushoz, hogy a fentről jövő üzenetet a Jézus körül tartózkodó emberek is hallhatták, illetve az üzenet érkezését észlelték, szóvá tették (135:8.6; 158:3.4; 174:5.10-5.11).
Más Igazítók, a támogatott emberek lelkeivel való eggyé válás által kapnak személyiséget. De Jézus esetében csak arra volt szükség, hogy visszakapja a leszületése előtti emlékeit, és az emberi természete elfogadja az ő isteni természetének vezetését. „A keresztelés napjával ért véget Jézus tisztán emberi élete. Az isteni Fiú megtalálta az Atyját, az Egyetemes Atya megtalálta az ő megtestesült Fiát, és beszélgettek egymással.” (136:2.7)
- Jézus további földi működésében az emberi elméje már az Isten elméjévé is lett, „(…) és bár az emberi elme sajátlényege mindig jelen van, e szellemivé lényegült emberi elme mindegyre azt mondja, »Ne az enyém, hanem a te akaratod legyen meg«.” (136:4.4).
- A nyilvános működése során Jézus bármely „(…) pillanatban tökéletes egyensúlyban volt képes belépni az emberi szerepébe vagy késlekedés nélkül felvenni az isteni természetének személyiségi előjogait.” (137:4.2) Vagyis Jézus megerőltetés nélkül tudta korlátozni az isteniség-tudatát.
A kinyilatkoztatók így vallanak erről: „Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy gyakran eltitkolta a társai elől, hogy előre tud az eseményekről, és hogy tudomással bír a gondolkodásuk és terveik természetéről. Értjük, hogy nem akarta, hogy a követői túl sokat megtudjanak arról, hogy képes belelátni a gondolataikba és megismerni a terveiket. Nem akarta nagyon sokban meghaladni azt az emberképet, mely az apostolainak és a tanítványainak elméjében élt.” (161:3.2)
A kinyilatkoztatók szerint a kereszteléstől a keresztre feszítésig „Jézus teljes mértékben dönthetett arról, hogy kizárólag az emberi elméjére támaszkodik vagy igénybe veszi mind az emberi elméjének, mind pedig az isteni elméjének tudását. Néha úgy tűnt, hogy csak azt az ismeretet használja, mely az emberi értelmében megvolt. Más alkalmakkor láthatólag oly nagy tudással és bölcsességgel cselekedett, hogy azt csakis az isteni tudata emberfeletti tartalmának igénybevétele révén tehette.” (161:3.1) Ehhez persze kellett az, hogy Jézus tudatában legyen a saját isteni természetének, az ember-előtti létezése emlékeinek, és a világegyetemi előjogai összességének. A Mester ezek birtokában könnyen tudta korlátozni az isteniségét az emberi tudata javára. Így például, a keresztre feszítést is teljesen az emberi tudata által tapasztalta meg.
- A nyilvános működésének elkezdésekor Jézus „(…) korlátlan hatalommal rendelkezett, melyet a küldetése sikerének előmozdítása érdekében igénybe vehetett volna, de teljesen meg volt elégedve azokkal az eszközökkel és személyekkel, melyeket a legtöbb ember elégtelennek tartott volna és kevésnek tekintett volna. (Vagyis Jézus már a kezdetektől fogva tisztában volt Júdás ingatag személyével is.) Igencsak megrázó lehetőségeket rejtő küldetésbe fogott, de ragaszkodott ahhoz, hogy az Atyja ügyében a legcsendesebb és legkevésbé megrendítő módon járjon el; gondosan került mindenféle erőfitogtatást.” (138:6.5)
- „Jézus három éven át hirdette, hogy ő az »Ember Fia«, s ugyanezen három év alatt az apostolok egyre inkább ragaszkodtak ahhoz, hogy ő a várt zsidó Messiás.” (157:5.3) Aztán Jézus elmondta nekik, hogy ő az Isten Fia, és úgy döntött, hogy az Ember Fiának és az Isten Fiának együttes természetét leíró fogalomra építi a mennyországot. Tovább pedig nem foglalkozott azzal, hogy az apostolai és a tanítványok tömegei a Messiásnak tartják-e vagy sem.
Az apostolai nem is sejtették, hogy miután megkérdezte tőlük, hogy „Mit mondanak az emberek, ki vagyok én?” (157:3.3), „(…) egy új időszak kezdődött a Mester földi létpályájában, a tanító-gyógyítóból az új felfogású Messiássá – az Isten Fiává – válás időszaka.” (157:6.2) S ettől kezdve Jézus még teljesebb mértékben nyilatkoztatta ki az Atyát.
- Jézus színeváltozása a tábor hegyén a jelen levő apostolok számára Jézus isteniségének bizonyítékát jelentette. E hegyi kirándulással azonban Jézusnak más célja is volt. Meg akarta tudni az Atyja akaratát arra nézve, hogy a halandói alászállásában meddig kell elmennie. S miután meghallotta azt, amit a jelen levő apostolai is hallhattak – „Ez az én szeretett fiam; figyeljetek rá (…)” (158:3.4) – Jézus számára nyilvánvaló lett, hogy az Atya azt szeretné, ha a Fia teljes földi életet élne, annak természetes végéig.
- Jézus földi életének első szakaszát „(…) a gyermekkora jelentette, azok az évek, amikor még csak homályosan tudatosult benne az eredete, a természete és az emberi lényként való beteljesülése.” (157:6.3)
A második szakaszt az ifjúkorának és fiatal férfikorának egyre tudatosabbá váló évei alkották, mely évek alatt világosabban megértette az isteni természetét és az emberi küldetését. E második szakasz a megkeresztelésével kapcsolatos élményekkel és kinyilatkoztatásokkal ért véget.
A Mester földi tapasztalásának harmadik szakasza a megkereszteléstől a tanítóként és gyógyítóként való segédkezésének évein keresztül tartott, egészen a Péter által Cezárea-Filippiben tett vallomás nagy jelentőségű órájáig. A földi életének harmadik időszaka foglalta magába azt az időt, amikor az apostolai és a közvetlen követői az Ember Fiaként megismerték és a Messiásnak tekintették.
A földi létpályájának negyedik és utolsó időszaka itt, Cezárea-Filippiben kezdődött és a keresztre feszítésig tartott. A segédkezésének e szakaszát az isteniségének elismerése jellemezte és a húsvér testben töltött utolsó évének munkálkodására terjedt ki. A negyedik időszakban a követőinek többsége ugyan még mindig a Messiásnak tekintette, azonban az apostolok úgy ismerték meg, mint az Isten Fiát.”
Hozzászólások