You are here

A lélek mibenlétéről, avagy merre találjuk a „lélekteremtés völgyét”

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

„Minden erkölcsi tudattal rendelkező halandó tudja, hogy létezik az ő lelke, s ez valós és tényleges személyes tapasztalás.”

 

Az Urantia könyv szerzőinek egyik meghatározó tanítása az ember potenciálisan halhatatlan (továbbélő) lelkével kapcsolatos. Az ember kifejlődő és lehetőségét tekintve öröklétű lelkére vonatkozó tanítás nem egyszerűen újabb színfolt a letűnt korok és a mai idők különféle vallási felfogásainak színes forgatagában, hanem következetesen ábrázolt és a könyv egészének logikájába tökéletesen illeszkedő felfogás. Az ember önmagát figyelő, igazlátó és szellemérzékelő része – vagyis a lelke – az, ami az emberi lényt mindörökre az állatvilág fölé emeli.

Az alábbiakban a következő nézőpontokból vizsgáljuk a lélek mibenlétét:

  • A lélek helye, szerepe a mindenségrendi valóságban
  • A morontia lélek születése és fejlődése
  • Az örök továbbélés és a lélek
  • Személyiség és lélek

 

A lélek helye, szerepe a mindenségrendi valóságban

A mindenségrendi valóság fizikai, elme- és szellemterületei – ha a közöttük lévő kapcsolatokat figyelmen kívül hagyjuk – egymástól különböznek. (65:7.8) Ezért a környezeti ingerekre adott fizikai (villamos-vegytani) és elmebéli válaszok területeinek is mindig különbözőknek kell lenniük. E kétféle válasz pedig szükségképpen különbözik a szellemi területeken adott válaszoktól, hiszen ez utóbbiaknak nincs közük sem a fizikai környezethez, sem az elmeműködés területeihez (feltéve, hogy a közöttük lévő kapcsolatokat figyelmen kívül hagyjuk).

Az egyetemes valóság az emberi tapasztalásban megjelenik a test, az elme, a szellem és a lélek szintjén:

A TEST nem más, mint az ember anyagi vagy testi élő szervezete; az állati természetű és eredetű, élő, elektrokémiai működési rend.

Az ELME az emberi élő szervezet gondolkodó, észlelő és érző működési rendje; a teljes tudatos és nem tudatos tapasztalás.

A SZELLEM az ember elméjében lakozó isteni szellem – a Gondolatigazító; e halhatatlan szellem elő-személyes – nem személyiség, jóllehet rendeltetése szerint a továbbélő halandó teremtmény személyiségének részévé válik.

Az ember LELKE empirikus (élményelvi, tapasztalásbeli) szerzemény; az emberben lakozó szellem az emberi tapasztalásban gyökerező ÚJ VALÓSÁG atyjává lesz, s ugyanezen keletkező valóság anyja a halandói, anyagi elme. A könyvben nincs olyan utalás, amelyből a lélek anyagi tömegére lehetne következtetni. Az a kitétel pedig, miszerint az anyagi tudomány nem tudja kimutatni a lélek létezését (133:6.7), egyértelműen arra utal, hogy a léleknek nincs mérhető tömege, de mérhető terjedelme sincs. Nincs olyan jellemzője, melyet mérőeszközzel megmérhetnénk. A lélek „anyaga” ugyanis nem anyagi. A könyvben a lélek „anyagát” morontiának nevezik. Anyag és szellem között nagy szakadék tátong. Ebben a köztes térben sokféle dolog van. Ezeket a köztes valóságokat nevezik „morontiának”. Ezzel bármilyen morontia valóság jelölhető – személyes vagy személytelen, élő vagy nem élő. Olvasható a könyvben egy szemléletes hasonlat: a morontia láncfonala szellemi, vetülékfonala fizikai. A hasonlat alapja az, hogy a szövet két egymásra merőleges fonalrendszerből épül fel, a hosszanti láncfonalakból és a keresztirányú vetülékfonalakból. Ennek a két fonalrendszernek a fonalai szabályos rendszer szerint alul-felül keresztezik egymást. A szövet jellegzetes mintáját azok a kereszteződési pontok adják, ahol a láncfonal van felül. A szerzők talán éppen ezért, vagyis a szellemi összetevő fontosságának kiemelése céljából hasonlították a „szövet” láncfonalához (és nem a vetülékfonalához). A potenciálisan halhatatlan ember esetében a Gondolatigazító ebbe a morontia szövetbe szövi a maradandó értékek és isteni jelentéstartalmak szellemmintáját. (0:5.6-5.10)

A lelkiismeret nem isteni hang, mely az emberi lélekhez beszél. Az pusztán az adott létezési szakasz erkölcseinek a helyest és az erkölcsöst megjelenítő eredője; egyszerűen csak az ember által felfogott válaszadási eszménykép az adott körülmények között. (92:2.6) A lelkiismeret emberi és tisztán lelki válasz. Nem szabad lebecsülni, de az aligha a léleknek szóló Isten hangja. (110:5.1)

A lélek az ember önmagát figyelő, igazlátó és szellemérzékelő része, mely az emberi lényt mindörökre az állatvilág fölé emeli. Az öntudat, önmagában és magától, nem azonos a lélekkel. Az erkölcsi öntudat igaz emberi önkiteljesítés és ez alkotja az emberi lélek alapját, és a lélek az ember azon része, mely az emberi tapasztalás lehetséges továbbélési értékét jelenti. Erkölcsi választás és szellemi felemelkedés, az Isten megismerésének képessége és a késztetés, hogy olyanok legyünk, mint ő, ezek jellemzik a lelket. Az ember lelke nem létezhet erkölcsi gondolkodás és szellemi tevékenység nélkül. A tespedt lélek haldokló lélek. Az ember lelke azonban különbözik az elmében lakozó isteni szellemtől. Az isteni szellem az emberi elme első erkölcsi cselekedetével egyidejűleg érkezik, és ez a lélek születésének pillanata. (133:6.5)

A lélek megmentése vagy elvesztése azzal hozható összefüggésbe, hogy az erkölcsi tudat eléri-e a továbbélési szintet a halhatatlan szellemfelruházottsággal való örök szövetség révén vagy sem. Az üdvözülés az erkölcsi tudat önkiteljesedésének szellemivé lényegülése, ami ezáltal túlélési értékre tesz szert. Minden lelki összeütközés lényege az erkölcsi vagy szellemi öntudat és a tisztán értelmi öntudat összhangjának hiánya. (133:6.6)

Az érett, megnemesedett és szellemivé lényegült emberi lélek a mennyei rendűséghez közelít annyiban, hogy az anyagi és a szellemi, az anyagi sajátlényeg és az isteni szellem közötti entitássá kezd alakulni. Az emberi lény kifejlődő lelkét nehéz leírni és még nehezebb kimutatni, mivel sem anyagi vizsgálódási, sem szellemi bizonyítási módszerekkel nem határozható meg. Az anyagi tudomány nem tudja kimutatni a lélek létezését, de a tisztán szellemi vizsgálat sem képes erre. Annak ellenére, hogy sem az anyagi tudomány, sem a szellemi alapelvek nem képesek felfedni az emberi lélek létét, minden erkölcsi tudattal rendelkező halandó tudja, hogy létezik az ő lelke, s ez valós és tényleges személyes tapasztalás. (133:6.7)

 

A morontia lélek születése és fejlődése

A felemelkedő halandó morontia élete valójában a lélek megfoganásakor kezdődik a lakott világokon, abban a pillanatban, amikor az erkölcsi besorolású teremtményelmébe beköltözik a szellemi Igazító. (48:6.2) A húsvér testben eltöltött halandói élet során a lélek magzatállapotban van; a lélek a morontia életben születik meg (támad fel) és az egymás utáni morontia világokon tapasztalja meg a növekedést. (66:4.9) A lélek már a kialakulásakor is valós; mindenségrendi túlélésképességgel rendelkezik. (16:9.2) A lélek fejlődhet az elmebéli műveltségtől függetlenül, de nem fejlődhet elmei teljesítőképesség hiányában és akkor sem, ha az egyénben nincs meg a vágy – a továbbélés választása és az örökké tartó tökéletesedés megvalósítására irányuló döntés formájában – a mennyei Atya akaratának teljesítésére. Jóllehet a túlélés nem függ a tudás vagy a bölcsesség birtoklásától, a fejlődés azonban igen. (65:8.4)

A halandó ember anyagi elméje tulajdonképpen az a mindenségrendi szövőszék, amelyen morontia szövedék fut, melybe az emberben lakozó Gondolatigazító beleszövi egy végleges-beteljesülésű és végtelen létpályájú továbbélő lélek, egy magvában végleges rendű lény szellemmintáját. A lélek morontia lényegű valóság. A köztes teremtmények már régóta úgy nevezik ezt a kifejlődő emberi lelket, hogy közép-elme, megkülönböztetésül az alacsonyabb rendű vagy anyagi elmétől és a felsőbbrendű vagy mindenségrendi elmétől. És így lépi át az önnön való anyagi és halandói valósága a fizikai-élet gép ideigvaló korlátait és nyer új kifejeződést és új azonosságot a sajátlényeg folytonosságát jelentő kifejlődő hordozóban, a morontia és halhatatlan lélekben. (111:2.2)

Az Igazítóval való eggyé kapcsolódás előtt a fejlődő és felemelkedő teremtmény bármikor választhatja a paradicsomi Atya akaratától való elszakadást. Az Igazítóval való eggyé kapcsolódás jelzi azt a tényt, hogy a felemelkedő halandó mindörökre és visszavonhatatlanul az Atya akaratának megcselekedését választotta. Ahogyan a földi halandói növekedés előrehalad, az embernek e lényege, annak felbecsülhetetlen értékű döntési képességeivel együtt, egyre jobban azonosul a megjelenő morontia-lélek entitással; a halál után és a lakóvilágon való feltámadást követően az emberi személyiség már teljesen azonos az ember morontia sajátlényegével. A lélek így a személyazonosság jövőbeli morontia hordozójának csírája. E halhatatlan lélek először is jellegét tekintve teljesen morontia, de olyan fejlődési képességgel rendelkezik, hogy változatlanul tovább emelkedik azokra az igazi szellemszintekre, amelyek az Istenség szellemeivel való eggyé kapcsolódási értékkel bírnak. Amennyire az ember kifejlődő morontia lelkét az Isten-tudat értékteremtését alkotó igazság, szépség és jóság átjárja, olyan mértékben válik e lény elpusztíthatatlanná. (111:3.1)

 A fizikai létben a halandók lehetnek külsőre szépek és ugyanakkor belsőleg csúfak; a morontia létben viszont, főleg a felsőbb szinteken, a személyiségforma közvetlenül a személy belső természete szerint alakul. A morontia lélek nem tart fenn Igazító nélküli öntudatot. A kifejlődő lélek a korábbi segédelme döntéseiből származó jellemfolytonossággal bír. (112:6.3)

A növények és az állatok a testanyaguk egy részének nemzedékről nemzedékre való átadásával tartják fenn magukat az időben. Az ember lelke a bent lakozó isteniség-szikrával való azonosulás révén éli túl a halandói halált, mely isteni szikra halhatatlan, és feladata az ember személyiségének az előrehaladó világegyetemi létezés folytonos és magasabb szintjén tartása. Az emberi lélek titkos magja halhatatlan szellem. A lélek második nemzedéke az első a szellemi és fejlődő létformák személyes megnyilvánulásainak egymásra következésében, s ez csak akkor ér véget, amint ezen isten entitás eléri a létének forrását, a minden létezés személyes forrását, Istent, az Egyetemes Atyát. (132:3.6)

 

Az örök továbbélés és a lélek

Az istenimádati tapasztalás valóságának értelmezésekor az embert leginkább az befolyásolja, hogy a saját kifejlődő halhatatlan lelke milyen fejlődési állapotban van. A lélek szellemi növekedése az értelmi öntudatosság szintjétől teljesen függetlenül megy végbe. (5:3.7) A személyiség örök továbbélése teljes mértékben a halandói elme választásától függ, melynek döntése meghatározza a halhatatlan lélek túlélési esélyét. Amikor az elme hiszi Istent és a lélek ismeri Istent, és amikor az Igazító támogatásával mind együtt vágynak Istenre, akkor válik a túlélés bizonyossá. (5:5.13)

Az Örökkévaló Fiú szellemi-gravitációs vonzása alkotja a túlélő emberi lelkek Paradicsomra való felemelkedésének eredendő titkát. Minden tiszta szellemérték és minden igazmód szellemiesült egyén az Örökkévaló Fiú kimeríthetetlen szellemi gravitációs hatalmában van. A szellem-gravitációs kör szó szerint a Paradicsom felé vonzza az emberi lelket. (7:3.2)

A mindenségrendi elmével felruházott, Igazító-segítette személyes teremtmény veleszületett felismerő-megismerő képességet birtokol az energia-valóság, az elme-valóság és a szellem-valóság terén. A saját akarattal rendelkező teremtmény tehát képes érzékelni az Isten tényét, törvényét és szeretetét. Az emberi tudat e három elidegeníthetetlen dolgán kívül a teljes emberi tapasztalás eléggé egyéni, eltekintve attól, hogy az igazolás belső meglátás útján történő megértése kapcsolódik a mindenségrendi felismerés e három világegyetemi valóság-válaszának egyesítéséhez. (16:9.1) Az Istent érzékelő halandó képes érezni e három mindenségrendi minőség egyesülési értékét a továbbélő lélek kifejlődésében, s ez a fejlődés az embernek a fizikai testbeli legmagasabb rendű vállalása, ahol is az erkölcsös elme együttműködik a bent lakozó isteni szellemmel a halhatatlan lélek kettőslényegűvé alakítása érdekében. (16:9.2)

A halandó teremtmények túlélése teljes mértékben a halandói elmén belül kifejlődő halhatatlan lélekre épül. (36:6.5) Az emberi lélek a saját szándékai szerint cselekvő társalkotója a saját halhatatlanná válásának. (117:3.7)

Minden ember, akiben lélek fejlődik, a szó szoros értelmében evolúciós fia az Atya Istennek és az Anya Istennek, a Legfelsőbb Lénynek. De mindaddig, amíg a halandó ember lelkében nem tudatosul isteni öröksége, addig az Istenséggel való rokonság bizonyságáról hitet kell tennie. Az emberi élet-tapasztalás nem más, mint egy mindenségrendi védőburok, amelyben a Legfelsőbb Lény világegyetemi adományai és az Egyetemes Atya világegyetemi jelenléte együtt kifejlesztik az idő-morontia lelket és a világegyetemi rendeltetésű és örök segédkezésre vállalkozó emberi-isteni végleges rendű jellemet. (117:6.8)

 

Személyiség és lélek

A halandó ember SZEMÉLYISÉGE nem a test, az elme vagy a szellem, és nem is a lélek; a személyiség az egyetlen változatlan valóság a máskülönben állandó változást mutató teremtményi tapasztalásban; és a személyiség egyesíti az egyediség minden egyéb társult tényezőjét. A személyiség tehát változatlan (csakúgy, mint a szellemünk). A személyiség nem evolúción vagy fejlődésen keresztül jön létre, és nem is fejlődik tovább vagy változik meg. Az erkölcsi jellemünk az, ami változik – gyarapodik. A személyiség olyan változhatatlan sajátságunk, mely alapján még a Paradicsomon is azonosítani tudnak bennünket. (0:5.11; 112:0.9; 112:0.15; 140:4.7) A személyiség az Atya Istentől való ajándék. A személyiség eleve feltételez elmét (vagy szellemet), és társulhat az öntudattal, viszont az elmével való felruházottság nem jelent személyiséget. A személyiség voltaképpen sajátosság és érték a mindenségrendi valóságban. (5:6.3) A személyiség azonosság (független létezés, egyedi lényeg) nélkül való (112:0.7), azonban minden tevékenységet egyesít, és azonosság- és alkotóképesség-jegyeket kölcsönöz (112:1.19). A személyiség egyedi, teljesen egyedi. (112:0.12)

A személyazonosság a lélek továbbélésében és azáltal marad fenn. (16:9.3) A kinyilatkoztatásból megismerhetjük azt az igazságot, hogy a személyiségnek megvan a hatalma ahhoz, hogy a lényét anyagiból szellemivé alakítsa. A személyiség képes dönteni a saját létező lényéről. Képes a személyes önazonosságának középpontját áthelyezni az értelmi önazonosságból a lélek morontia önazonosságába a megszemélyesítési hatalmán keresztül, vagyis a személyiség képes az értelemnél személyesebbé tenni a lelket.

A lelket morontia valóság alkotja, egy olyan létezési szint, mely az anyagi elme és az isteni szellem szintje között helyezkedik el. Az anyagi elmében csak részlegesen tudatosul ez a morontia valóság. A léleknek ezt a részleges tudatosulását eleinte úgy tapasztaljuk meg, mint az eszményképek tudatosulását. Az eszményképek a lélekben léteznek. Az Istenre vonatkozó eszménykép olyan morontia valóság a lélekben, melyet a bölcsesség és az istenimádat két elmeszellem-segéde képes megragadni.

Az eszményképek az eszmék és az értékek élő szintézisét jelentik. A bölcsesség-segéd, vagyis az erkölcsi önazonosság azáltal teremt eszményképeket, hogy eszméket és értékeket, jelentéstartalmat és szellemet egyesít. Valamely adott érték mögötti ösztönzés származhat a Gondolatigazítótól is. Ha ez az érték isteni, akkor annak ösztönzője a Gondolatigazító. Ha ez az érték nem isteni, akkor az Igazító nem vesz részt az eszménykép megalkotásában. A kinyilatkoztatásból egyértelmű, hogy az emberbarátiság eszményképe esetében az Igazító adja az ösztönzést. Ugyanakkor egyértelműen kimutatható, hogy vannak olyan eszményképeink is, melyek nem tekinthetők isteni ösztönzésűnek. A lélekben ott van mindkét fajta eszménykép – az isteni és a nem annyira isteni egyaránt.

A morontia eszményképek ily módon való megteremtését kezdetben úgy fogjuk fel, mint a lelkiismeretet. A bölcsesség ezzel tudatosítja először a lélek valóságát. A lelkiismeret azonban nem az emberi elméhez szóló isteni hang. A kinyilatkoztatók arra intenek bennünket, hogy legyünk kritikusak a lelkiismerettel, vagyis igyekezzünk bölcsen különbséget tenni az isteni eredetű és a nem isteni eredetű eszményképek között. Amint a lélek gyarapodik, egyre inkább képessé válik az igazság, a szépség, a jóság és szeretet eszményképeinek tudatosítására. Az önazonosság székhelyének az értelmi önazonosságból a lélekbe történő áthelyezését a személyiség szabad akarata valósítja meg, mégpedig a bölcsesség-segéd azon működésén keresztül, hogy a lélek szellemi eszményképeit megszemélyesítse. Az üdvözülés voltaképpen az erkölcsi tudat önkiteljesedése és szellemivé lényegülése. (133:6.6)

A személyiség a személyes akarat egysége. Olyan dimenzióban létezik, mely meghaladja a létező lény valóságát. A személyiség anyagtalan valóság, nincs sajátlényege. Mégis ez a gyökere és teremtője a szellem, az elme és az anyag alapvető valóságainak. A személyiségnek megvan a hatalma ahhoz, hogy döntsön az önnön valójának létezéséről azon keresztül, hogy önazonosságát a szabad akarata révén megszemélyesíti. Ennek a megszemélyesítésnek a lényege az, hogy személyiségi minőségjegyet teremt és adományoz a létező lényének, személyes önazonosságot hoz létre. A személyiség nem minőségjegy; a személyiség az eredete és a teremtője a személyiségi minőségjegynek.

A sajátlényegünket négy tényleges önazonosság – a test, az értelem, a szív és a bölcsesség – és egy lehetséges önazonosság – a lélek – alkotja. A személyiség képes e személyes önazonosságok mindegyikével közvetlenül is társulni a lényének meghaladásánál és a megszemélyesítő hatalmánál fogva. A bölcsesség-segéd, vagyis az erkölcsi önazonosság azon keresztül teremti meg a lélek eszményképeit, hogy képes eszméket és értékeket társítani egy származékos valóságrend – a morontia valóság – megalkotása céljából. Ha az érték isteni, akkor a Gondolatigazító közreműködik a megalkotásában. Az istenimádat-segéd érzékeny a lélek élő szükségleteire, annak vágyaira és vágyódásaira.

* * *

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a lélek az ember önmagát figyelő, igazlátó és szellemérzékelő része, mely lehetőségét tekintve halhatatlan, vagyis továbbélő. Ennek az emberi tapasztalásban gyökerező új valóságnak, a sajátlényegünk lehetséges önazonosság-összetevőjének az atyja az emberben lakozó szellem, anyja pedig a halandói, anyagi elme. A lélek megszületésének pillanata akkor jön el, amikor az isteni szellem az emberi elme első erkölcsi cselekedetével egyidejűleg megérkezik. A lélek megmentése vagy elvesztése azzal hozható összefüggésbe, hogy az erkölcsi tudat eléri-e a továbbélési szintet a halhatatlan szellemfelruházottsággal való örök szövetség révén vagy sem.

„A kinyilatkoztatott igazság, a személyesen felfedezett igazság, ez az emberi lélek legnagyobb boldogsága; az anyagi elme és a benne lakozó szellem közös teremtménye ez. Az igazságot megértő és a szépséget szerető lélek számára a jóság iránti vágy és szomj biztosítja az örök üdvözülést, melyek az Atya akaratának teljesítése, Isten megtalálása és az Istenhez hasonlóvá válás érdekében e halandót egységes cél kitűzésére késztetik.” (132:3.4)

Világunk a paradicsomi felemelkedésre rendeltetett örökkévaló és halhatatlan szellemek születési szférája; nem „siralomvölgy”, hanem inkább a „lélekteremtés völgye”.

 

 

Felhasznált irodalom:


Creative Commons Licenc