Jézus meghatározó földi életélményei

Jézus meghatározó földi életélményei

 

Meghatározónak tartom azt az életélményt, tapasztalatot, amely tartós hatással van az egyén gondolkodására, mivel érzelmileg is megmozgatja. Jó esetben pedig értékké, erőforrássá válik a számára.

Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közlései elegendő mennyiségű és megfelelően részletes közlést osztanak meg velünk Jézus földi működéséről és gondolkodásáról ahhoz, hogy az utókor a Mester meghatározó életélményeiről és az ezekre adott érzelmi válaszaiból ösztönző benyomásokat kaphasson.

Jézus természetes emberi életet élt a földön, mely során bemutatta az Istent az embernek és a tökéletesedés útján járó embert az Istennek.

Az látszik, hogy a földi élet emberként való megélése sikerült Jézusnak, mivel még a vér szerinti, vele sok időt töltött rokonai sem hittek az ő isteniségében, legfeljebb később, már a feltámadását követően. Nem véletlenül beszélt Jézus a próféta megbecsültségének mértékéről a saját hazájában.

Júdás pedig bizonyosan emberként azonosította a maga számára a Mestert, mert amilyen gyáva volt, nem lett volna mersze ahhoz, hogy elárulja a helyi világegyetem urát, a mennyei Atya egyik Teremtő Fiát. Egy biztos, Júdás nem félt attól, hogy Jézus és a vele jóban levő mennyei Atya bántaná őt azért, mert elárulta a Mesterét. Júdás jobban tartott a saját apostoltársai haragjától. Júdás árulóként igazolta számunkra, hogy az Isten a földre szállva nem félelmetes. El lehet árulni, mint egy másik embert.

A fenti megállapításaim azok magatartásán alapulnak, akik családtagként, illetve bajtársként töltöttek hosszabb időt Jézussal. Akik pedig hittek Jézusban, azok az emberi jellemében megnyilvánuló isteni értékek miatt szerették és követték. Számukra a földre jött Isten nagyon is emberi volt. Követhető, akivel barátkozhattak is.

 

1. A földi tapasztalatokat és élményeket megélő Jézus emberi természetét a hústesti szüleitől örökölt adottságok alapvetően határozták meg. 

„A felnőttkori környezetére való érzelmi megnyilvánulásaiban Jézus egyszer az apjához hasonlított, elmélyülten gondolkozó és istenimádatra hajló volt, néha pedig nyilvánvaló szomorúság jellemezte; de többnyire az anyja derűlátó és határozott természete szerint tekintett a dolgokra.” (122:5.3)

„Az apa gondolkodó volt; az anya pedig tervező, az alkalmazás szakértője és az azonnali kivitelezés gyakorlatias mestere.” (122:5.5)

Mária kalandvágya (122:7.2) megmutatkozott Jézus későbbi, de még a nyilvános működése előtt kivitelezett utazásaiban is.

Jézus isteni természete csak lassan bontakozott ki és e felismert természet fokozatosan találta meg az egységet az ő emberi természetével. Ettől függetlenül „(…) Jézus Isten és ember volt – mindig, sőt mindörökké.” (120:4.3) E tény ad megalapozottságot annak, hogy Jézus minden emberi életszakaszában minta volt az őt figyelő értelmek számára.

Jézus képes volt az isteni érzékelését külön választani az emberi érzékelésétől. S így is tett azért, hogy emberként érezhessen. Kevés kivételtől eltekintve – például, mikor a színeváltozása során égi lényekkel beszélt a hegyen – Jézus tudatosan törekedett arra, hogy a földi élményeit emberként élje meg, miként a kortársai.

Jézusnak nem csak arra volt hatalma, hogy az isteniségét korlátozva emberihez hasonló testben szülessen meg, majd a saját erejéből feltámadjon ezen test halálából, hanem hatalma volt olyan döntést is hozni, hogy az ember tapasztalását a maga teljességében éli meg. 

Jézus természetes, beszélgetős kapcsolatot keresett és tartott fenn a mennyei Atyjával, aki a mi mennyei Atyánk is. „Jézusnak nem voltak tudatalatti káprázatai vagy tudatfeletti képzelgései.” (100:5.11) Jézus úgy beszélt a mennyei Atyjához, amint a földi apjához (123:3.6).

Ahogy minden embernél, úgy Jézus esetében is, a fontos életélményei érzelmi állapotokkal társultak. De melyek voltak Jézus legmeghatározóbb emberi életélményei? 

 

2. Jézus gyermekkorának meghatározó alapélményei tizenöt éves koráig.

a) A játék élménye: 

Jézusnak olyan „(…) képességei voltak a humor és a játék terén, melyeknek a kora és nemzedéke környezetében való érvényesülésére kevés lehetőség adódott, de egészen a tizennegyedik életévéig (József apja haláláig) többnyire vidám és jókedvű volt.” (123:4.3) „Jézus játszótársai semmilyen természetfelettit nem láttak a viselkedésében; a legtöbb szempontból teljesen olyan volt, mint ők.” (124:2.3)

Az állat és emberformák agyagból való formázásának tiltása és egyes játékok szombati napokon való tiltottsága miatt, Jézus már korán megtapasztalta a rosszul értelmezett vallási előírások életnehezítő hatását.

b) A szülei irányában való bizalom korai élménye: 

A gyermek Jézus „(…) ötéves korától egészen addig, amíg betöltötte a tízet, egyfolytában csak kérdezgetett. Bár József és Mária nem mindig tudta a választ a kérdéseire, sohasem tértek ki a kérdések teljes átbeszélése elől és minden más lehetséges módon is segítették azon erőfeszítéseit, hogy kielégítő megoldást találjon arra a kérdésre, mely a fürge elméjét éppen foglalkoztatta.” (123:2.3)

c) A vér szerinti testvéreivel kapcsolatos élmények – a felelősségvállalás és a családi kötelezettségek megtapasztalása: 

A még szintén gyermek Jézus nagyon „(…) örült a kisöccsének és a kishúgának és nagy segítségére volt Máriának a gondozásukban.” (123:2.4) S így volt ez a később született öccsei és húgai esetében is. Azt követően, hogy József apja meghalt, a kamaszkorba lépett Jézusnak „(…) öt fiútestvérből és három lánytestvérből, valamint az anyjából és saját magából (…)” (124:5.6) álló családról kellett gondoskodnia.

d) Az igazságkereső ismerősökkel való találkozás folyamatos tapasztalata:

Jézus családja – az egyiptomi Alexandriából magukkal hozott búcsúajándék révén – rendelkezett az írások görög változatával, mely „József házát sűrűn látogatott hellyé tette és biztosította a felcseperedő Jézus számára, hogy számolatlanul találkozhasson buzgó tanulókkal és őszinte igazságkeresőkkel.” (123:3.1)

e) A názáreti forrásnál megpihenő utazókkal való beszélgetések, akiknek a beszámolói megunhatatlanok voltak a felnövekvő Jézus számára:

 Már viszonylag korán, Jézus „(…) emberi kapcsolatokat kezdett kialakítani a föld négy sarkából érkezettekkel, azokkal a különböző vidékekről jövő sok emberrel, akik az apja javítóműhelyében megfordultak. Amint idősebb lett, Jézus önként vegyült el az utazók csoportjai között, amikor azok a forrás közelében pihenés és étkezés céljából megálltak. Lévén, hogy görögül folyékonyan tudott, nemigen okozott neki gondot, hogy a csoporttal utazók és a vezetőik többségével szóba elegyedjen.” (123:5.6) Az így szerzett tapasztalatok később nagy segítségére voltak Jézusnak a nem zsidók megértésében és elfogadásában. 

f) De Jézus nem csak a Názáretbe érkezett utazók révén szerzett tapasztalatokat, amikor csak tehette, a gyermek maga is tett kisebb utazásokat, örömmel kísérve József apját az üzleti útjaira „(…) a környező városokba és falvakba. Jézus lelkesen figyelt és sok gyakorlati ismerettel tért haza ezekről az utakról; kitartóan elraktározta az emberekre és az ő földi életükre vonatkozó ismereteket.” (123:3.8)

g) Jézus alap életélményeinek egyik forrása az a tény volt, hogy Názáretben élt:

„Jézus a tanulmányai alatt sokat tanult és erős ihletet merített a zsinagógában tartott rendszeres szombati istentiszteletekből. Szokás volt felkérni az előkelő látogatókat, akik szombaton megálltak Názáretben, hogy szóljanak a zsinagógában. Ahogy Jézus egyre idősebb lett, az egész zsidó világ számos nagy gondolkodójának nézetét ismerhette meg, és sok olyanét is, akik aligha voltak óhitű zsidók, lévén, hogy a názáreti zsinagóga a héber gondolkodás és műveltség haladó és szabadelvű központja volt.” (123:5.10)

h) A természetben tett sok kirándulás, kezdetben az apjával, később egyedül, majd pedig az öccseivel és a húgaival: 

Nem véletlenül kérdezgették az óhitű zsidók, hogy jöhet-e valami jó Názáretből. „Názáretben a szombat szokását illetően is engedékenyebbek voltak. Ezért József szokása volt, hogy magával vitte Jézust a szombat délutáni sétákra, mely kedvelt kirándulásaik egyike az volt, hogy felmásztak az otthonuk közelében álló magas dombra, ahonnan egész Galilea látképét megtekinthették.” (123:5.12) Jézus ekkor sok történetet is hallhatott Józseftől. „E kilencéves fiú számára úgy tűnt, mintha India, Afrika és Róma kivételével rálátott volna az egész világra.” (124:1.6)

„Előszeretettel bámulta háton fekve a csillagos eget (…)” (123:3.10) is az esti lefekvést követően.

i) A különféle munkatevékenységek megismerésének és végzésének élménye:

„Jézus megtanulta megfejni a család tehenét és a többi állat gondozását is elsajátította. Ezen év alatt és a következő év során megtanult sajtot készíteni és szőni is. Tízéves korára már mesterien bánt a szövőszékkel. Nagyjából ekkoriban lett Jézus és a Jákob nevű szomszéd fiú annak a fazekasnak a jó barátja, aki a forrás közelében dolgozott; és ahogy figyelték, amint Nátán ügyes ujjai miként formálják az agyagot a fazekaskorongon, sokszor elhatározták mindketten, hogy ha felnőnek, fazekasok lesznek. Nátán nagyon kedvelte a fiúkat és gyakran adott nekik agyagot, hogy játszanak vele, arra törekedvén, hogy serkentse az alkotó képzelőerejüket azzal, hogy különféle tárgyak és állatok kicsinyített másainak elkészítésében való versengésre biztatta őket.” (123:5.15)

Amint Jézus nagyobb lett, megtiltották neki az agyagmásolatok készítését arra a rosszul alkalmazott mózesi parancsra hivatkozva, hogy ne készíts magadnak faragott képmásokat. „De nem tudták meggyőzni a cselekedetének helytelen voltáról és hogy adja fel a kedvenc időtöltését, s ez az ifjúi életének egyik legnagyobb próbatételét jelentette.” (124:1.5)

Jézus kilenc éves volt, amikor az apja „(…) egy kis gyalupadot készített, és a fiúnak először lehettek saját szerszámai. Sok éven át alkalmanként ennél a munkapadnál dolgozott és a járomkészítés szakavatott mesterévé vált.” (124:1.7)

„Mielőtt elérte volna a tizenhárom éves kort, sikeresen elsajátított valamennyit gyakorlatilag minden olyan munkából, melyet a férfiak és a nők végeztek Názáret környékén, kivéve a fémművességet, de idősebb korában, az apja halála után néhány hónapot eltöltött egy kovácsműhelyben is.” (124:1.11)

j) A zene szeretetének örömei:

„Szokatlan érdeklődéssel fordult mindenféle zenei dolog felé. Később sokat tett azért, hogy felkeltse ifjú társai érdeklődését az énekes zene iránt. Tizenegy éves korára már ügyesen játszott a hárfán és nagyon élvezte, hogy a családját és a barátait egyaránt szórakoztathatja a rendkívüli előadásmódjaival és ügyes rögtönzéseivel.” (123:6.5)

k) A saját meggyőződése mellett való kitartás és a szülei elvárásaihoz való hűség közötti feszültség nehéz tapasztalata: 

Miután tíz éves lett, Jézust sokszor felkavarta „(…) az a feszültség, amely abból eredt, hogy hű akart maradni a meggyőződéseihez és közben lelkiismeretesen meg akart felelni a szülei iránti engedelmesség követelményének is; a benne lejátszódó legnagyobb összeütközést két, az ifjúi elméjét a leginkább foglalkoztató parancsolat szembenállása okozta. Az egyik az volt, hogy »Légy hű az igazsággal és a pártatlansággal kapcsolatos legfelsőbb meggyőződésed parancsaihoz!« A másik pedig: »Tiszteld atyádat és anyádat, mert ők adtak neked életet és ők tápláltak téged!« Azonban sohasem bújt ki annak felelőssége alól, hogy naponta kellőképpen összehangolja a személyes meggyőződéséhez való hűséget és a családja iránti kötelességet (…)”. (124:4.9)

l) Az első jeruzsálemi utazása tizenhárom éves korában:

„Jézus egész eseménydús földi pályafutásának egyetlen mozzanata sem volt lebilincselőbb, emberibben megkapó, mint ez, amikor emlékezete szerint először ellátogatott Jeruzsálembe. Különösen az az élmény ösztönözte, hogy részese lehetett a templomi beszédeknek egyedül, és ez sokáig úgy élt az emlékezetében, mint a kései gyermekkorának és korai ifjúkorának nagy eseménye. Ez volt számára az első alkalom, hogy néhány napra önálló életet élvezhetett, hogy örülhetett a megkötések és megszorítások nélküli jövés-menésnek. A páska-ünnepet követő hét alatti, a felnőttek által nem irányított rövid időszak volt az életében az első, hogy mindenféle kötelezettségtől mentes, teljes szabadságot élvezhetett.” (125:0.1)

Ekkor történt az, hogy Jézus három napra „elveszett”. Igazából persze nem veszett el, a családja ismerőseinél lakott és templomi vitákban vett részt, csak ezt elfelejtette megbeszélni a szüleivel.

Jézus sok mindennel, amit már korábban tudott, most közvetlen tapasztalat által szembesült Jeruzsálemben. A nagy tömegű állatáldozások láttán a kiskamasz Jézus fizikailag is rosszul lett (125.1.4). Jézus sok dologgal felkavaró módon szembesült Jeruzsálemben, és „(…) egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni azokat az istenimádatra és vallásos áhítatra vonatkozó magyarázatokat, melyekben helyet kapott az Isten haragja és a Mindenható dühe (…)” (125:0.6), akit aztán állatok leölésével is igyekeztek megenyhíteni.

Jézusban az állatáldozások láttán fogalmazódott meg a vértelen, hús nélkül tartott páska-ünnep gondolata. „Magában biztosan érezte, hogy a mennyei Atya nem örül az áldozati felajánlások látványának, és az évek múlásával egyre határozottabban eltökélte, hogy egy napon majd megalapítja a vértelen páska-ünnepet.” (125:2.3)

Jézus hirtelen megnyilvánult önállóságának mentsége lehet az, hogy ennek a jeruzsálemi látogatásnak az egyik éjszakáján történt meg a gyermekkora első és egyben utolsó csodaszerű eseménye. Ugyanis megjelent előtte egy mennyei hírvivő, aki ezt közölte vele: „Az idő elérkezett. Itt az ideje annak, hogy hozzáfogj az Atyád ügyének intézéséhez.” (124:6.15) Aztán, ezt követően Jézus még évekig tapasztalta, hogy az Atyja ügyének földi intézése további, komoly felkészülést és tervezést igényel a részéről.

Jézusnak hamarosan nem a szülei akarata és a saját meggyőződése között kellett választania, hanem az Isten akaratának tanítóként való kinyilvánítása és József apja halálával a családfenntartás kötelességének való megfelelés között. S Jézus nem is kezdett nyilvános működésbe addig, amíg az öccsei, a húgai és az édesanyja tisztességes megélhetéséről nem gondoskodott.

Jézus a „(…) külső szemlélő számára átlagos és szokványos volt, bár vágyott volna valakire, aki a gondjait megérti. Szeretett volna egy megbízható és bizalmas barátot, de az őt foglalkoztató kérdések túlságosan összetettek voltak, semhogy az embertársai megérthették volna. A szokatlan helyzet egyedi volta arra kényszerítette, hogy egymaga cipelje a terheit.” (126:3.14) „Úgy élt napról napra, hogy közben jól teljesítette a mindenkori feladatait és hűen viselte az élete pillanatnyi helyzetével járó közvetlen felelősségeket (…)” (126:5.4), miközben igyekezett örömet is találni abban, amit éppen tett.

 

[Azokat az életélményeket közlöm Jézus tizenöt éves korától a haláláig, amelyek valamely okból különösen hatással voltak a Mester értelem és érzelem világára.]

3. Jézus számára a nyilvános működése során végig meghatározó volt annak az öröme, hogy ő az Isten Fia. Az emberi természete számára ez abban nyilvánult meg, hogy kereste a mennyei Atyja akaratát, és amit az értelme erre az akaratra nézve helyesnek ismert fel, azt meg is tette. 

Jézus tisztában volt azzal, hogy akár kevés, akár nagyszámú evolúciós értelmet veszünk alapul, e fejlődő lények szabad akaratú működésében csak akkor jelenhet meg az egyformaságot mellőző és a kényszert kizáró összhang, ha ezek a lények saját maguk és egymás vonatkozásában is elfogadják a menny értékeit. Az Atya akarata egy mondatban is megfogalmazható – „legyél olyan, mint Én” – vagyis a mennyei Atyád vezetésével bontakoztasd ki a benned levő lehetőségeket a magad örömére és mindenki javára.

Ezért ajánlotta Jézus még az elfogása előtti utolsó, viszonylag nyugodt este is a követőinek az Atya akaratának megtételét.

„Menjetek aludni testvéreim, és béke legyen veletek, míg fel nem kelünk holnap, egy további napra, hogy megcselekedjük az Atya akaratát és megtapasztaljuk annak örömét, hogy tudjuk, mi az ő fiai vagyunk.” (177:5.6)

Jézus tényleges jelleme mutatkozott meg abban is, amit a testi és érzelmi kín ellenére a keresztfára történő felszögezésekor mondott.

„Mielőtt Jézust a keresztre tették volna, a két zsiványt már a maguk keresztjére helyezték, akik mindvégig szidalmazták és köpdösték a kivégzőiket. Ahogy a keresztfára szegezték, Jézus csak annyit mondott, »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.« Nem tudott volna ilyen irgalmasan és szeretetteljesen közbenjárni az ítéletvégrehajtók érdekében, ha az odaadó szeretetet mutató gondolatai nem az önzetlen szolgálattal töltött életének a hajtóerői lettek volna. Egy egész élet eszméi, késztetései és vágyai tárultak fel egy válsághelyzetben.” (187:2.4) Tény, hogy nehézségek közepette látható igazán, hogy egy ember milyen, mi lakozik benne. 

Jézusnak a „(…) tudatlan halandók iránti szeretete teljesen megmutatkozik a durva katonák és a meggondolatlan szolgák gúnyolódásaival, ütlegeléseivel és pofonjaival kapcsolatos türelmében és nagy önuralmában (is). Még csak mérges sem volt, amikor bekötötték a szemét és gúnyosan az arcába csaptak, azt kiáltva: »Na, most mondd meg, hogy ki ütött meg!«” (186:2.10)

Ahhoz, hogy valaki meggyőződésből tudjon ilyen lenni, a szellemi világ örök, egyetemes értékrendjével való mélységes azonosulásra van szükség.

De Jézus nehézségek közepette megmutatkozó szeretetét mutatja a következő történés is. 

Péter – a fogadkozása ellenére – többször is megtagadta Jézust a korábbi főpap udvarán várakozva. Mikor az őrök által kivezetett „Mester elhaladt Péter mellett, a fáklyák fényénél meglátta az egykor magabiztos és felületesen bátor apostolának arcán megmutatkozó kétségbeesett arckifejezést, és odafordulva, Péterre emelte a tekintetét. Péter soha nem felejtette el ezt a nézést, amíg csak élt. E pillantás a sajnálat és a szeretet olyan keveréke volt, melyet halandó ember eddig még nem láthatott a Mester arcán.” (184:2.8)

Úgy néz ki, hogy Jézus egyes életélményei a vele kapcsolatba került emberek számára is meghatározók lehetnek.

 

4. De Jézust a földi élete során olyan hatások is érték, melyek más módon voltak meghatározók a számára.

„A tizenötödik évének nagy megrázkódtatása akkor érte Jézust, amikor elment Szeforiszba, hogy megismerje Heródes döntését abban a fellebbezési ügyben, melyet az apja balesetben való elhalálozása idején a Józsefnek járó összeg fölötti vitában vittek elé.” (126:5.7) József hátrahagyott, soktagú családját nehéz helyzet elé állította az, hogy Heródes elsumákolta a József által korábban megkeresett pénz utólagos kifizetését. „Ezen igazságtalan döntés miatt Jézus többé sohasem bízott Heródes Antipászban.” (126:5.7) Nem meglepő, hogy jó pár évvel később a ravasz, számító emberre használt megnevezéssel utalt rá: „(…) mondjátok meg annak a rókának, hogy az Ember Fia ma Pereában hirdeti a tant, holnap Júdeába megy, és néhány nap múlva befejezi a földi küldetését és felkészül az Atyához való felemelkedésre.” (171:4.6)

 

5. Jézussal kapcsolatban elmondható az is, hogy emberként az özvegy édesanyját és az apa nélkül maradt testvéreit szerette a legjobban, utánuk pedig Lázárt, Mártát és Máriát (127:6.3). 

„Jézus természetes módon szerette az övéit; szerette a családját, és e természetes vonzalmat mérhetetlenül felerősítette az irántuk való rendkívüli odaadás.” (129:0.2)

Viszont a nyilvános működése során – bár szerette az apai családját – e család tagjai részéről sok sértődés fakadt abból, hogy Jézus nem akarta az isteni küldetését az ő emberi elvárásaikhoz igazítani.

 

6. Már a János szerinti evangélium is beszámol arról, hogy Jézus első csodája, a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn, a szintén jelen levő Mária önkényes viselkedése nyomán valósult meg. Jézus eredetileg nem tervezett ilyen csodát.

Jézus nem akart csodás jelek adója, sem pedig csodatevő gyógyító lenni. Új felismerésre igyekezett segíteni az embereket azzal a céllal, hogy maguk alakítsák át a gondolkodásukat és a saját döntéseik révén teljesítsék ki az életüket. Nem keveset kért tőlük, de a legjobbat kínálta nekik. Azt, hogy az Istent Atyának, magukat ezen Atya gyermekének, a többi embert pedig a testvérüknek ismerjék fel.

Éppen ezért többször is felkavarta Jézust az a tény, hogy olyan helyzetbe kényszerült, amikor a csoda megtétele elkerülhetetlenné vált.

Így volt ez Kapernaumban is, amikor több száz gyógyulást kereső ember kapta vissza az egészségét egy időben (145:3.10). 

De a Mestert, akit az ekkor megjelent betegek magatartása és az irántuk érzett sajnálat késztetett gyógyításra, „(…) nagyon felkavarták a történtek.” (145:4.2) Az apostolai nagy megrökönyödésére nem is maradt Kapernaumban, még hajnalban felkelt és elment onnan, hogy imában tisztázza ki maga számára azt, ami helyes.

„Jézus szokása mindig is az volt, hogy amikor bármiféle új vagy komoly döntés elé került, visszavonult a saját szellemével való közösségbe, hogy megtudja az Isten akaratát.” (136:4.10)

Jézusban ismét tudatosult, „(…) hogy állandóan résen kell lennie, nehogy a rokonszenvnek és a sajnálatnak engedve ilyesmi még egyszer megtörténjen. Mindazonáltal sok hasonló esemény történt, mielőtt az Ember Fia végleg búcsút vett a húsvér testbeli halandói életétől.” (137:4.17)

Jézus teljesen tisztában volt azzal, hogy egy csodákra éhes nemzedék veszi körül, és erős „(…) vágyat érzett a népe – és az egész világ – megnyerésére abban, hogy higgyenek benne és fogadják el az ő új szellemi országát. Jól ismerte a várt Messiással kapcsolatos elképzeléseiket (…)” (136:4.12) is. Azonban mégsem engedett annak az újra és újra visszatérő kísértésnek, hogy az emberek szabad akaratát csodákkal nyűgözze le. 

Jézus az örök értékek felismerésére és választására ösztönöz. Azt szeretné, ha az általa mutatott természetes fejlődési utat önként választanánk.

Jézus tudta, hogy a csodák által való elismertség szerzése nem az Atya akarata lenne, hanem az emberek kiszolgálása. 

Az, hogy Jézus ételt szaporító király sem akart lenni, komoly válságot okozott. De míg e válság Jézus életében csak rövid ideig tartott, addig az apostolok esetében a Mester haláláig (153:1.4). 

Egy igazságot kereső embert arra segíteni, hogy az igazságról meggyőződjön és azt a sajátjaként szeresse, sokkal értékesebb – örök életet érő – tett, mint számolatlanul embereket gyógyítani, akiknek a többsége a gondolkodásváltás hiányában nagy valószínűséggel újra a régi, tékozló életét folytatná.

Jézus szellemi megtérteket keresett, olyanokat, akik az egyetemes értékrend alapján akarnak élni.

 

7. A Mester további kísértéseiből: 

a) „Jézus a halandói megtestesülése során a legnagyobb kísértést a megkeresztelése előtt élte át, amikor hat héten keresztül a harmatos Hermon-hegyen tartózkodott. Ott, a Hermon-hegyen a teremtésrész maga erejére utalt halandójaként találkozott az Urantia urának címét követelővel, Kaligasztiával, e világ hercegével, akit le is győzött.” (136:3.1) Itt fontos kiemelni, hogy a Mester emberi értelemmel volt képes ellene mondani az őt megtéveszteni akaró fondorlatnak. Jézus úgy volt jelen e kísértés során, mint „a teremtésrész maga erejére utalt halandója”, aki tisztában volt azokkal az isteni dolgokkal, melyeket aztán képviselt is.

b) Továbbá szintén nagy „(…) kísértés volt számára, hogy az eredendő erőit annak érdekében használja, hogy (Keresztelő) János kiszabaduljon, de újra csak elhatározta, hogy »megvárja az Atya akaratát«.” (138:1.5).

 

8. Jézusnak voltak sírásig menő elérzékenyülései is, amelyek szintén nem mindennapi élethelyzetek következményeként álltak elő, és jól mutatják, hogy érzelmileg ki vagy mi, és mennyire volt fontos a Mester számára.

a) Jézus könnyhullatásig szomorodott, amikor a nyilvános működésének megkezdése előtt a népes apai családjából senki nem jött el hozzá, hogy a támogatásáról biztosítsa, és jó utat kívánjon neki. Egyébként e családból csak egyetlen személy volt, aki végig hitt Jézusban, a legkisebb húga, Rúth.

A kinyilatkoztatók így idézik fel a történteket: „Az apostolok közvetlenül indulás előtt nem találták a Mestert, és András elindult, hogy megkeresse. Rövid keresés után akadt rá Jézusra, aki a partnál lévő egyik csónakban üldögélt, és sírt. A tizenkettek gyakran látták a Mesterüket szomorúnak, és megfigyelték nála a komoly elmélyülés rövid időszakait is, de egyikük sem látta sírni még soha. Andrást némiképp megdöbbentette, hogy a Mestert ily szomorúnak látja közvetlenül a Jeruzsálembe indulásukat megelőzően, és a bátorságát összeszedve odament Jézushoz és megkérdezte: »E nagy napon, Mester, amikor arra készülünk, hogy elinduljunk Jeruzsálembe, hogy hirdessük az Atya országát, te miért sírsz? Melyikünk bántott meg téged?« Jézus, ahogy Andrással visszasétált a tizenkettekhez, így válaszolt: »Egyikőtök sem szomorított el. Csak az tett bánatossá, hogy József atyám családjából senkinek sem jutott eszébe, hogy eljöjjön és jó utat kívánjon nekünk.« Rúth ekkor éppen látogatóban volt József bátyjánál Názáretben. A családjának többi tagja büszkeségből, csalódottságból, meg nem értésből és a sértett érzésekből fakadó kicsinyes neheztelés miatt maradt távol.” (141:0.2)

Mindez olyan mélyen megérintette ezt az isteni háttérrel bíró, de emberi testben élő férfit, ami azt mutatja, hogy amikor emberként gondolkodott, akkor emberi érzések váltottak ki nála emberi érzelmeket. Továbbá az is látszik, hogy a fontos isteni és emberi érzelmek nem lehetnek nagyon távol egymástól.

b) De Jézus nem csak az apai családjának meg nem értése, hanem a saját népének és azok vezetőinek szellemi állapota miatt is hullatott könnyeket a Jeruzsálembe való virágvasárnapi bevonulás idején.

„Az út során Jézus végig jókedvű, vidám volt, míg oda nem ért az Olajfák magaslatához, ahol a város és a templomtornyok teljes látképe tárult eléjük; ott a Mester megállította a menetet, és mélységes csend telepedett mindenkire, ahogy a síró Mestert figyelték. A Mester, letekintve a nagy tömegre, amely a köszöntésére jött ki, nagy megindultságban és a sírástól eltorzult hangon azt mondta: »Ó Jeruzsálem, bárcsak megismerted volna te is, legalább e napon azokat a dolgokat, melyek a békédhez hozzátartoznak, és amelyeket korlátlanul megkaphattál volna! De a dicsőségek most el fognak tűnni a szemed elől. Azon vagy, hogy elutasítsd a Béke Fiát és hátat fordíts az üdvözülés örömhírének. Hamarosan felvirrad a napod, amikor ellenségeid árkot húznak köréd és megrohannak mindenfelől; teljesen elpusztítanak téged, de olyannyira, hogy egy kő nem sok, annyi sem marad a másikon. Mindez azért fog bekövetkezni, mert nem ismerted fel az isteni látogatás idejét. Azon vagy, hogy elutasítsd az Isten ajándékát, és minden ember téged fog elutasítani.«” (172:3.10)

c) Lázár feltámasztása előtt a Mester szintén könnyezett.

„Amint a Mester csendben követte a két búsuló testvért, könnyezni kezdett.” (168:1.1) A kinyilatkoztatók szerint ez azért történhetett, mert Jézus emberi szívében egyszerre volt jelen együttérzés az őszinte gyászolókkal, szomorúság és ellenszenv némely látszat gyászoló kíváncsiskodó miatt, s mert „(…) sajnálta visszahozni a barátját azon elkeseredett üldöztetés tapasztalására, melyről jól tudta, hogy Lázárnak el kell majd szenvednie annak eredményeként, hogy az Ember Fia isteni hatalma mind közül legnagyobb megmutatkozásának alanyává lesz.” (168:1.5)

 

9. De Jézus nehéz érzelmei nem csak a sírás testi tünetében nyilvánultak meg: 

Miközben az elfogása előtt a Getszemáni kertben imádkozott, a három apostola pedig, akiktől imát és támogató virrasztást kért, a közelben aludt, „(…) a megpróbáltatástól való iszonyata felerősödött. Jézus az érzések természetes hullámzását élte át, mely minden emberi tapasztalás velejárója, és e pillanatban elfáradt a munkától, kimerült a megfeszített munka és az apostolai biztonsága miatti fájdalmas aggódás hosszú óráitól. Bár halandó ember nem képes felfogni az Isten megtestesült Fiának ama gondolatait és érzéseit, melyek ekkor eltöltötték, mi tudjuk, hogy komoly fájdalmat és elmondhatatlan szomorúságot viselt el, mert a veríték nagy cseppekben gördült le az arcán.” (182:3.7)

„Ez a pillanat is egy olyan szörnyű emberi pillanat volt, amikor úgy tűnt, hogy minden egyszerre zúdul rá az emberre pusztító kegyetlenséggel és szörnyű gyötrelemmel.” (182:3.9)

 

10. De ha Jézus el is szomorodott, soha nem volt csüggedt (141:7.13). A Mester „(…) mindig az életélményei derűs vetületeit kereste (…)” (181:1.9). Az emberként megélt nehézségeket, amikor nehéz volt tartania magát – csakúgy, mint sokan mások – belül kedves emberi emlékekkel, élményekkel vagy tanult imaszövegek ismétlésével igyekezett ellensúlyozni. 

a) „Jézus emberi lénye nem volt érzéketlen az egyéni magányosságra, a nyilvános megszégyenülésre és az ügye kudarcának megmutatkozására. Mindezek az érzések leírhatatlan súllyal zúdultak rá. E nagy szomorúságban elméje visszatért a gyermekkorának názáreti napjaihoz és a Galileában végzett kezdeti ténykedéséhez. E nagy megpróbáltatás idején a földi segédkezésének számos kellemes mellékeseménye bukkant fel az elméjében. Ezekkel a názáreti, kapernaumi, Hermon-hegyi, valamint a csillámló Galileai-tónál megtapasztalt napkeltét és napnyugtát idéző régi emlékekkel enyhítette fájdalmát (…)”. (182:3.10)

b) Amikor Jézus a követőivel az utolsó jeruzsálemi látogatásukra készült, akkor az „(…) apostolokba Lázár feltámasztása öntött bátorságot ahhoz, hogy Jeruzsálembe menjenek, a Mester esetében pedig az átlényegülés emléke (a hegyen való színeváltozása) volt az, ami az alászállásának e megpróbáltatást jelentő időszakában erősítette.” (171:4.9)

c) Továbbá, a „(…) kis Rúth volt Jézus fő vigasza, ami a földi családját illeti, az ő perének, elutasításának és keresztre feszítésének komoly megpróbáltatásában.” (145:0.3)

d) S nem árt újra és újra tudatosítanunk azt sem, hogy a kereszt kegyetlen fizikai és érzelmi megpróbáltatásai nem eredményezték Jézusnál a mennyei Atya megtagadását.

 „Jézusban egy pillanatra sem merült fel szemernyi kétség afelől, hogy az Atya akaratának megfelelően élt; és soha nem kételkedett abban sem, hogy most az Atya akaratának megfelelően adja életét a húsvér testben. Nem érezte úgy, hogy az Atya elhagyta; ő pusztán a kihunyó tudatában mondott el számos írást, közöttük éppen a huszonkettedik istendicsőítő éneket (zsoltárt), mely azzal kezdődik, hogy »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« Úgy alakult, hogy ez volt az egyike ama három részletnek, melyek elég tisztán hangzottak el ahhoz, hogy az ott állók is meghallhassák.” (187:5.2)

 

11. A lelkesedés és az érzelmi elragadtatás kiemelkedő pillanatai Jézus életében:

a) Miután Jézus a hegyen való elvonultságban kitisztázta a maga számára, hogy az ég küldötteként milyen legyen a hozzáállása az emberi elvárásokhoz, az „(…) arca ragyogott a szellemi diadal dicsőségétől és az erkölcsi teljesítménytől.” (136:10.1)

Ekkor határozta el ugyanis, hogy a földi céljaiért való küzdelem során lemond az isteni erők alkalmazásáról, mert ha emberi követőket akar, akkor úgy helyes, ha követhető életet él. Tehát kitisztázta magában, hogy

- nem fogja igénybe venni a mennyei seregek szolgálatát,

- nem használ ember feletti hatalmat a saját és társai szükségleteinek kielégítése érdekében,

- nem alkalmazza az ég erőit a saját védelme során,

- nem támaszkodik a csodatevő hatalmára a tanításai igazolásához,

- nem szövetkezik politikai hatalmakkal és világi erőkkel a szellemi üzenete elfogadtatása érdekében,

- s végül minden más, felmerülő dologban is az Atya akarata szerint fog eljárni.

b) Egy alkalommal Jézus különösen fontos beszédet mondott az apostolainak, akik arról panaszkodtak, hogy a pogányok nem veszik őket komolyan, amikor az ellen nem állásról tanítanak nekik. Egy rövid részlet Jézus beszédből: 

„Ma a nem hívők talán gúnyolnak benneteket, amiért az ellen nem állás örömhírét terjesztitek és az erőszakmentes életmód megélését hirdetitek, de ti vagytok az országról szóló örömhírben őszintén hívők hosszú sorában az első önkéntesek, akik e tanítások iránti hősies odaadásukkal ámulatba ejtik majd az egész emberiséget. A világ egyetlen hadserege sem mutatott több bátorságot és merészséget, mint amilyet ti és a ti hű utódaitok mutatnak majd, akik elmennek az egész világba hirdetni a jó hírt – az Isten atyaságát és az emberek testvériségét.” (143:1.7)

„Nem ez volt minden, amit Jézus ez alkalommal elmondott, de ez volt a beszédének bevezetője, és még hosszasan folytatta e nyilatkozatának kifejtését és szemléltetését. Ez volt az egyik legszenvedélyesebb beszéd, melyet Jézus a tizenketteknek valaha is elmondott. A Mester ritkán szólt az apostolaihoz nyilvánvalóan erős érzelmekkel, de ez a mostani ama kevés alkalmak egyike volt, amikor az egyértelmű komolysággal elmondott beszédéhez feltűnő érzelem társult.” (143:1.8)

c) Miután az első küldetésükről visszatérő vándorhitszónokok lelkes beszámolókat tartottak a sikereikről, „Jézus az érzelmi elragadtatás ama ritka pillanatainak egyikét élte meg, melyeknek a követői csak alkalmanként voltak tanúi. Azt mondta: »Köszönöm Atyám, menny és föld Ura, hogy míg e csodálatos örömhír el volt rejtve a bölcsek és az önelégültek elől, addig a szellem kinyilatkoztatta ezeket a szellemi dicsőségeket az ország gyermekeinek. Igen Atyám, bizonyára kellemes látvány lehetett ennek megtétele, és én örülök, tudván, hogy a jó hír terjedni fog az egész világon még azt követően is, hogy visszatértem hozzád és ahhoz a munkához, melyet elvégeznem kiadtál. Erősen megindít a felismerés, hogy minden hatáskört a kezembe kívánsz adni, hogy csak te tudod igazán, hogy ki vagyok, és hogy csak én ismerlek igazán, és azok, akiknek kinyilatkoztattalak. Amint befejeztem e kinyilatkoztatást a húsvér testben élő testvéreim számára, folytatom a kinyilatkoztatást a teremtményeidnek fent.«” (163:6.3)

 

12. A szellemi felháborodás életélményei közül:

a) Jézus indulatos lett, amikor Péter el akarta őt téríteni a kinyilatkoztatási tervtől azután, hogy a Mester a tanításai elutasításáról és a saját haláláról beszélt: 

„Még mialatt e szavakat mondta, Simon Péter, aki indulatosan odaszaladt hozzá, kezét a Mester vállára tette és azt mondta: Mester, távol álljon tőlünk, hogy vitába szálljunk veled, de kijelentem, hogy ezek a dolgok sohasem fognak megtörténni veled.” (158:7.3)

A Mester válasza határozott és egyértelmű volt. A Péter által mondottak minden bizonnyal felidézték Jézusban azt a korábbi helyzetet, amikor a hegyen e világ lázadó hercege, a Luciferhez pártolt első korszakos kinyilatkoztató azon igyekezett, hogy megalkuvásra késztesse a Mestert a küldetésével kapcsolatban (134:8.8). Ezért is mondhatta Jézus a következőket Péternek és a vele egyet értő apostoloknak:

„Távozzatok tőlem! Az ellenségnek, a kísértőnek a szelleme érződik rajtatok. Amikor így beszéltek, nem az én oldalamon álltok, hanem az ellenségem oldalán. Így a szeretetetekből olyan akadályt gördítetek elébem, amely gátolni akar az Atya akaratának megcselekedésében. Ne az emberek dolgaival törődjetek, hanem az Isten akaratával!” (158:7.4)

„A tizenkettek a Mesterükkel való együttlétük során mindössze néhány alkalommal látták ezt a villámló tekintetet és hallottak ilyen hirtelen korholó szavakat, mint amilyeneket Péter és a többiek ez alkalommal kaptak. Jézus mindig türelmes volt az emberi hibáikkal, de nem volt ilyen, amikor szembekerült azzal a közvetlen veszéllyel, mely a földi létpályája hátralévő részében az Atyja akarata fenntartás nélküli kivitelezésének tervére leselkedett. Az apostolok valósággal beleszédültek; elképedtek és elszörnyedtek. Nem találtak szavakat a szomorúságuk kifejezésére. Lassan kezdték megérteni, hogy a Mesternek mit kell kiállnia, és hogy e tapasztalásokon vele együtt nekik is át kell esniük, de a későbbi napok küszöbön álló szomorú eseményére vonatkozó korai utalások elhangzását követően még sokáig nem ébredtek rá a közelgő események valós voltára.” (158:7.8)

b) A jeruzsálemi templomudvar megtisztításának szintén volt érzelmi előzménye Jézus esetében. Ő már gyermekkorától szükségtelennek és elborzasztónak tartotta az állatáldozásokat, melyhez a korabeli embereknek sok, az Istennek azonban semmi köze nem volt. 

A templom jelképes megtisztításának előzményei Jézus 13 éves koráig nyúlnak vissza, az első jeruzsálemi látogatásáig. Miután a szülei kérésére félbehagyta a templomban kezdett vallási vitákat az idősebb tanítókkal és elindultak hazafelé, Jerikóig csak egyszer álltak meg, „(…) mégpedig az Olajfák hegyének tetején, amikor is a fiú a vándorbotját felemelve és az erős érzelmi felindulástól egész testében reszketve azt mondta: »Ó Jeruzsálem, Jeruzsálem és annak népe, mily rabszolgák vagytok – szolgái a római igának és áldozatai a saját hagyományaitoknak – de visszatérek majd, hogy megtisztítsam azt a templomot és megszabadítsam a népemet e rabságból!«” (125:6.9)

Aztán, az utolsó jeruzsálemi látogatása idején, Jézus szó szerint is megtette azt, amit 23 évvel korábban megígért.

Éppen szólni akart az emberekhez a templomudvaron, „(…) amikor két dolog vonta magára a figyelmét. A közelben működő egyik pénzváltó asztalánál erőszakos és heves vita robbant ki egy alexandriai zsidóval szembeni állítólagos túlzott követelés miatt, míg ugyanekkor mintegy száz ökörnyi állattömeg bömbölése rengette meg a levegőt, melyeket az állatkarám egyik részéből a másikba tereltek át. Ahogy Jézus elhallgatott, csendesen, de elgondolkodva figyelve a kereskedés és a zűrzavar sajátos jelenetét, a közelben észrevett egy együgyű galileait, egy férfit, akivel Jirónban már beszélt egyszer, s akit a fölényes és magukat felsőbbrendűnek tartó júdeaiak gúnyoltak és taszigáltak; és mindez együtt váltotta ki Jézus lelkében a felháborodás érzése különös és ritka kitöréseinek egyikét.” (173:1.6)

A Mester ekkor döntött úgy, hogy kitereli az állatokat a templom udvarából. A zsibáru-kereskedők és a pénzváltók asztalainak felborogatása a Jézus tettén felbátorodó zarándokok műve volt (173:1.7).

 

13. S mi szerzett még nagy örömöt Jézusnak a földi életében? 

- Szeretett játszani a gyerekekkel, szívesen töltött velük időt (128:6.11; 129:1.11; 172:1.4).

 

- Örömmel dolgozott együtt a földi apja öreg barátjával, Zebedeussal (129:1.11).

- Fiatalabb korában sokat ábrándozott külföldi utazásokról (128:3.3), s amikor ez a nyilvános működésének megkezdése előtt a Földközi-tenger partvidékén részben megvalósult, Jézus e hat hónapot „(…) mindig is a földi élete egyik leggazdagabb és legtanulságosabb időszakának tekintette (…)”. (132:4.3)

- A Mester mindig is szeretett az emberekkel beszélgetni, nekik vigaszt nyújtani, a szabadulásuk útjára rámutatni (149:2.6).

- De örömöt és megelégedést talált abban is, hogy csak „(…) figyelte a fiatalok és az öregek vidám és boldog gondtalanságát (…)” a sátoros ünnepen. (134:9.4)

- Amikor pedig az élet úgy hozta, szívesen időzött el a saját földi élete szép emlékei között, s nem csak akkor, amikor a földi nehézségek terhét akarta magában kiegyensúlyozni: „Elhaladt a gyermekkori otthona, valamint az ácsműhely mellett, és eltöltött egy félórát a fiúkorában olyannyira kedvelt dombon. A Jordánban Jánostól való megkeresztelésének napja óta az Ember Fiának lelkét nem kavarta fel ilyen emberi érzelemáradat. Ahogy lefelé tartott a hegyről, meghallotta annak a kürtnek az ismerős hangjait, melyet a napnyugta bejelentéséül fújtak meg, éppen úgy, ahogy már sok-sok alkalommal hallotta kisfiúkorában Názáretben. Mielőtt visszatért volna a táborba, elsétált ama zsinagóga mellett, ahová tanodába járt és elméjében elmerült a gyermekkorának számos emléke között.” (150:7.1)

 

14. Jézus e „(…) világot ama tapasztalatokban megérve hagyta el, melyeken a teremtményei keresztülmennek az első életük rövid és igen nehéz évei alatt, a húsvér testbeli élet során. Mindez az emberi tapasztalás mindörökre a Világegyetem Egyeduralkodójáé marad. Ő a mi megértő bátyánk, rokonszenves barátunk, tapasztalt urunk és irgalmas atyánk.” (127:6.13)

Ami Jézus számára valóság volt – ő már látta a mennyei Atyát, a szeretet Istenét – az a tanítványai számára még csak hitben volt elfogadható. Ezért is mondta Jézus gyakran e két szót – higgyetek és kövessetek. 

Azoktól viszont, akik a követői lettek, Jézus ezt is kérte: „Ne úgy mutassátok be a tanítótokat, mint a fájdalmak emberét. A jövő nemzedékei is meg fogják ismerni sugárzó örömünket, jó szándékunk őszinteségét és jókedvünk ösztönző hatását. Olyan jó hír üzenetét terjesztjük, mely magával ragadó és átformáló erejű.” (159:3.10)

 

Szerző
Év

Hozzászólások