Egy tizedes bolygó veszélyei
A kinyilatkoztatóktól tudjuk, hogy szeretett kék bolygónk egy decimális (tizedes) bolygó [58:0.1]. Ez azt jelenti, hogy minden tizedik bolygón, ahol az Élethordozók életet ültetnek be, ott új mechanikai, kémiai és villamos életmozgósítási minták alkalmazására kerül sor [57:8.8], vagyis új életformákat alakítanak ki a lehetséges fejlesztések kivitelezése érdekében.
A kudarcok
Lévén, hogy egy olyan tapasztalatszerzésre épülő világegyetemben élünk, amely még nem tökéletes, előfordulhat, hogy az élet javítására tett kísérletek kudarcot vallanak. Az Urantián előforduló hibák között említhetjük bizonyos baktériumok és gombák megjelenését. Az előbbiek megváltoztak az élet hajnala óta, sőt bizonyos fokú hanyatlást is mutatnak. A gombák esetében sokuk visszafejlődési irányt mutat, mert elveszítették a klorofilltermelő-képességüket és parazitává váltak [65:2.3].
Az amőba és annak protozoon unokatestvérei szinte semmit sem változtak az élet kezdete óta, és az élethordozók kudarcnak tartják ezeket az irányokat, mert nem fejlődésképesek [65:2.4].
A primitív egysejtű állatok kolóniákba kapcsolódtak, mint például a volvox és a későbbi medúza. Több ezer faj jelent meg és tűnt el ezekben az ősi korokban. Mindezek a fajok nem voltak fejlődésképesek. Még az evolúciós szempontból állatokhoz sorolható halak családja sem mutatja a továbbfejlődés jeleit [65:2.5].
A halakból fejlődött ki a béka és a szalamandra. A békánál indult el azoknak a differenciálódásoknak a sorozata, amely később az ember megjelenésében csúcsosodott ki, de maga a béka nem fejlődött tovább, ma sem mutatja a továbbfejlődés jeleit [65:2.7].
A békákból nem csak a mára már csaknem teljesen kihalt hüllők származtak le, hanem a madarak és emlősök is [65:2.8]. A hüllők birodalmát, amely a békák családjából származik, ma négy túlélő osztály képviseli: két nem fejlődésképes osztály, vagyis a kígyó és a gyík, valamint ezek unokatestvérei, az aligátorok és a teknősök; az egyik részben fejlődésképes ágat a madarak családja alkotja, míg a negyedik ágat az emlősök ősei és az emberi faj közvetlen leszármazási vonala képviseli. [65:2,10].
Körülbelül 140 millió évvel ezelőtt jelentek meg a méhlepény nélküli emlősök. Ez egyfajta kísérletnek tekinthető az emlősfajták ágának javítására, de a kísérlet végül kudarcnak bizonyult [60:1.11].
Végső soron tizennégy törzs [evolúciós rendszertani kategória] jelent meg az Urantián, amelyek közül az utolsó a hal volt. A madarak és emlősök óta nem alakult ki új osztály [65:2.11].
A három eredeti életimplantátum közül a keleti csoport nem volt képes elérni az intelligencia ember-előtti szintjét a csíraplazma legmagasabb típusainak elvesztése miatt, ezért az élethordozók úgy befolyásolták a környezetet, hogy elszigeteljék ezeket a továbbfejlődésre alkalmatlan ágakat egészen addig, amíg teljesen el nem tűntek [65:2.13 és 14].
Száztízmillió évvel ezelőtt a húsevő dinoszauruszok közötti óriási versengés hatására két faj a tengerben kereste a túlélést. Ezek is visszalépést jelentenek az evolúcióban. Egyes ágak megállnak a fejlődésben, míg mások visszatérnek egy korábbi fejlődési állapotba, mint például a tengeri kígyók [60:2.10]. Két másik ág a levegőben kényszerült életteret keresni. Ezek a repülő pteroszauruszok nem fejlődtek igazi légi navigátorokká és kihaltak [60:2.12].
Az eredmények
A békákból fejlődtek ki a hüllők, amelyeknek a korábban említett négy ága közül az egyik az emlősök őseit adta [65:2.10].
Egy mozgékony, kistermetű, húsevő hüllő dinoszauruszból alakultak ki a viszonylag nagy agytérfogattal rendelkező méhlepényes emlősök. Ezek az új emlősök gyorsan bejárták a különböző fejlődési irányokat, mígnem eljutottak a mai formájukig, és itt említhetők a tengeri fajtáik is, mint a bálnák és a fókák, valamint a légi élettérben élő fajtáik, például a denevérek [65:2.12].
Evolúciós szempontból nagyon sikeresnek bizonyult a sérült sejtek helyreállítását és az egészséges sejtek szaporodását szabályozó kémiai mechanizmus [65:4.3-6].
Két további sikerként könyvelhető el az andoni emberfajta megjelenése, valamint a hat szangik fajta megszületése egy családon belül [65:4.7]. Az andoni fajta az élethordozók azon erőfeszítéseinek eredménye, hogy az emberi szintű sajátakarat mielőbb megnyilvánulhasson [65:4.11]. A második eredmény a hat színes evolúciós emberfajta megjelenése. Másutt általában hosszú időnek kell eltelnie, míg ezek a fajták egymás után feltűnnek a színen az ember előtti formákból való kifejlődés útján, és hosszú időbe telik, amíg ezek az előemberek elérik az emberi sajátakarat szintjét. Az Urantián viszont az emberi sajátakarat az első két andonfi megjelenése óta létezik, vagyis a közel egymillió évvel ezelőtti esemény óta.
A bolygónk tekintetében nem specifikus evolúciós eredmények között említhetjük a növények klorofilltermelő képességének megjelenését, valamint a spórák magokká fejlődését [65:6.3]. Példaként hozhatjuk a vas azon képességét is, hogy a vérsejtekben oxigénhordozóként és széndioxid-eltávolítóként kettős szerepet töltsön be [65:6.4].
Az urantiai emberi leszármazás főága
Az 550 millió évvel ezelőtti három élet-betelepítés közül [58:4.2] csak a középső vagy eurázsiai-afrikai és a nyugati, Grönlandot és Amerikát is magában foglaló terület járult hozzá hatékonyan az emberiség kialakulásához.
Az ősi protoplazma [65:6.8] primitív tengeri algák [65:2.1] formájában 450 millió évvel ezelőtt egy átmeneti formán át fejlődve haladt az állatvilág minőségi szintjének átlépése felé [58:6.1 és 65:2.2]. A szivacsok e típusok egyikének túlélői. Az amőbák mint egysejtű állatok az állati élet e korai szakaszához tartoznak [59:1.1].
Négyszáz millió évvel ezelőtt jelentek meg az első többsejtű állatok, a trilobiták, s ők lettek a víz alatti világ urai [59:1.4], s e vízi birodalmon különféle rákfélékkel és kései utódaikkal osztoztak [59:2.10].
Az ízeltlábúak vagy rákfélék voltak az első gerincesek ősei [59:4.10]. Körülbelül 250 millió évvel ezelőtt ezek közül kettő halakká, valódi gerincesekké fejlődött [59:4.9]. Ezekből az ízeltlábúakból származtak le körülbelül 210 millió évvel ezelőtt a kétéltűek, amelyek aztán meghódították a szárazföldet. Köztük voltak a békák is [59:5.6].
Körülbelül 170 millió évvel ezelőtt jelentek meg Afrikában a hüllő-előtti békák [59:6.8]. Majd pedig 140 millió évvel ezelőtt színre léptek az igazi hüllők [60:1.9]. Ötvenmillió évvel ezelőtt tűntek fel a méhlepényes emlősök Észak-Amerikában egy hüllő ős, egy kistestű, húsevő dinoszaurusz jóvoltából [61:1.2]. Harmincmillió évvel ezelőtt Észak-Amerika nyugati részén megjelentek az ősi lemúrok (makik) ősei [61:2.10]. Ezek a korai maki ősök elvándoroltak a Bering-földhídon és Ázsia délnyugati partjai mentén, ahol keveredtek a központi életcsoport leszármazási ágaival [62:1 és 65:2.15].
Egymillió-ötszázezer évvel ezelőtt az ember emlős-ősének előfutárai az ősi makik leszármazottaiból származtak le [61:6.1 és 62:2]. A hetvenedik nemzedékükön belül egy új csoport jött létre, a középemlősök [61:6.1 és 62:3]. A harmadik létfontosságú mutációjukban jelentek meg a főemlősök [61:6.1 és 62:4]. A felsőbbrendű főemlősök közül az első két primitív emberi lény körülbelül 1 millió évvel ezelőtt származott le [61:6.1 és 62:5]. Aztán 500.000 évvel ezelőtt a hat színes evolúciós emberfajta is megjelent az andoni fajtából továbbfejlődés útján [61:7,4 és 64:5-6]. Ehhez a hét emberfajtához hozzá kell venni még a nodfi [67:4.2 és 73:1] és az ádámfi [74:6.2] fajtát is. Ezzel röviden be is mutattuk az ember megjelenéséhez vezető fejlődési ágat.
A kudarcot vagy sikert feltáró tényező
Az élethordozók számára a siker vagy a kudarc egyetlen kérdés megválaszolását jelenti: Vajon az érintett mechanizmus stabilan és életképes módon alkalmazkodott-e a természetes környezetéhez, megtartva közben az evolúciós alkalmazkodási képességét? Az alkalmazkodás eredeti adománya minden élő szervezetben megvan; ha ez az adomány elvész, akkor az adott szervezet kudarcnak bizonyul [65:6.2]. A közelmúltban tapasztalt éghajlatváltozással az élet számos formája már eltűnt, vagy hamarosan eltűnik! A bolygónk történetét tanulmányozva megállapítható, hogy legalább egy életforma kihalására már sor került főként az éghajlati változásokból kifolyólag.
Vajon az ötödik korszakos kinyilatkoztatás egy teszt?
Lévén, hogy a miénk egy olyan tizedes bolygó, ahol új ötleteket lehet kipróbálni más bolygók életének javításához nyerhető ismeretek megszerzése céljából, ezért vajon lehetséges lenne, hogy az ötödik korszakos kinyilatkoztatás is egyfajta teszt? Általában minden normális bolygón a fizikai, intellektuális és spirituális (szellemi) fejlődés során fokozatosan tárul fel az igazság a világegyetemmel, annak kozmológiájával és a mennyei hierarchiával kapcsolatban a népesség kulturális, társadalmi és vallási területen bejárt fejlődési útja során (ld. 52. írás). Tekintettel azonban arra, hogy a dolgok szokványos fejlődésmenete szempontjából mi egy nagyon is elmaradott bolygó vagyunk, ezért egy olyan ötödik korszakos kinyilatkoztatásnak a világunkon való közreadása, amely bemutatja mindazt vagy majdnem mindazt, amihez a szokványos fejlődésmenetű világok mind hozzáférhetnek a fény és az élet korszaka felé haladva, a kinyilatkoztatók részéről talán egy újabb próbálkozás arra, hogy kiderüljön, miként boldogulunk ezzel a tudással! Mert ha esetleg kiderülne, hogy az olyan kezdetleges lények is mint mi, az elkövetkező korban egészen jól meg tudnak megbirkózni a feladattal, akkor talán érdemes lesz szélesebb körben terjeszteni ezeket az ismereteket szerte a kozmoszt benépesítő más szférákon!
Bolygónk már korábban is részesült a bevett megoldásokon felüli közreműködési formákból. Így például a bolygónk tizedes szféra [36:2.15]; a beültetett életminták sajátos jellegűek voltak [65:7.3]; Melkizedek-kormányzatunk volt a Bolygóherceg érkezése előtt; majd pedig a Melkizedek-kormányzat visszatért a herceg küldetésének kudarca után [67:6. 5]; ráadásul ugyanez a forgatókönyv ismétlődik Ádám és Éva küldetésének kudarca után, ugyanis a világunk megkapta a jogot a melkizedekek általi irányításmód visszaállítására [75:5.8 és 93:0. 2]; rendkívüli küldetést teljesített Makiventa Melkizedek [93:1.3]; a Kr.e. hatodik században a szellemi látásmód kivételesen összehangolt megnyilvánulásának lehetett tanúja az Urantia, melynek eredményeképpen a vallási igazságok szokatlan bemutatására kerülhetett sor többféle közvetítő személy útján [94:6.1]; kaptunk egy alászálló Fiút is, mégpedig jóval a bevett rendnek megfelelő korszak eljövetele előtt [ld. 52. írás]; jelenleg is élvezzük előnyeit a huszonnégy fő alkotta csoport igazgatási működésének, ideértve az Urantián jelen lévő kormányzó tevékenységét is [114:3.5]; és végül megkaptuk az Urantia könyvet. Világos, hogy a bolygónk kiváló jelölt az isteniség új kifejeződési módjaival való kísérletezéshez!
Lehetséges-e, hogy a bolygói történelmünk kívülről érkező tanulmányozói körében megmutatkozó nagyfokú érdeklődés – a nebadoni Mihály alászállásán túl – kapcsolatba hozható a bevett szabályoktól való többszörös eltérésekkel és a mi szegény, kék bolygónk helyes útra való visszatereléséhez igénybe vett eszközökkel?
E kérdésen való merengést meghagyom a tisztelt Olvasónak!
Az eredeti mű:
- Claude, Flibotte: The Hazards of a Decimal Planet. In: Urantia Association Journal. May 2022
Hozzászólások