Az érem két oldala
Egy Urantia tárgyú konferencián megkérdezték a résztvevőket: „Közületek hány ért el sikereket abban, hogy az Urantia könyvet bemutassa a családtagjainak vagy a barátainak?” A válasz senkit nem lepett meg; a gyors összesítésből is látszott, hogy csak kevesen emelték fel a kezüket. Azt mondom mindazoknak, akik megpróbálták megismertetni a könyvet a családtagjaikkal és a barátaikkal, de nem jártak sikerrel, hogy a megfelelő társaságban vagytok.
A kezünkben tartunk egy isteni kinyilatkoztatást, az ötödik korszakos kinyilatkoztatást az emberiség számára, a legcsodálatosabb kincset, mióta Jézus a Földön járt, de sokunk családját és barátait ez nem érdekli. Biztos vagyok abban, hogy ez sokunk számára valóságos, de egyúttal kiábrándító tapasztalás is!
26 éve vagyok a könyv tanulmányozója, de hiába igyekeztem a család és a barátok érdeklődését felkelteni, többnyire csak passzív érdeklődést mutattak, talán a türelem vagy akár a megtűrés jobban jellemezné a helyzetet; egyiküknek sem volt ideje elolvasni a könyvet. Egy korábbi barátnőmet néhány évvel ezelőtt sikerült rávennem a könyv elolvasására, és belőle a könyv elkötelezett tanulmányozója lett. Tehát egy ember 26 év próbálkozás után – nem valami nagy eredmény!
Az, hogy képtelen voltam megosztani az Urantia könyvet a hozzám legközelebb állókkal, enyhén szólva csalódást okozott. Ez olykor nehezen feldolgozható kudarc. Ha ez történt veled is, akkor tudod, miről beszélek.
Az eredménytelenség nem az erőfeszítés hiánya miatt volt; próbálkoztam mindennel, ami csak eszembe jutott. Meg azzal is, hogy úgy beszélek a könyvről, hogy nem nevesítem. Úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb embert egyszerűen nem érdekli az ilyen típusú beszélgetés; jellemzően a jól bevált „Legjobb nem beszélni vallásról vagy politikáról” kifogásba menekültek.
Még a fordított pszichológiát is kipróbáltam egy barátommal, aki megkérdezte, mit olvasok. Ő az egyik legolvasottabb ember, akit ismerek; közeli barátok vagyunk több mint 40 éve. Meséltem neki egy kicsit a könyv alapjairól, de azt javasoltam, hogy ne foglalkozzon vele. „Több mint 2000 oldalas, hosszú – mondtam neki –, nehéz olvasmány, és még nehezebb megemészteni.”
Megkért, hogy küldjek neki egy könyvet, amit azonnal meg is tettem. Ez az! Azt hittem, végre sikerrel jártam. Aztán kiderült, hogy soha nem olvasta el, és beszélni sem volt hajlandó róla – ismét szertefoszlottak a reményeim.
Néhány hónappal ezelőtt egy vadidegen érdeklődött nálam a könyv iránt. Egy gumiszerelő várójában a férfi észrevette, hogy éppen a könyvet olvasom, és megkérdezte, miről szól; azt akarta tudni, hogy vajon ez valamiféle Biblia-e. Megkérdeztem tőle, hogy vallásos ember-e, és azt mondtam neki, hogy a könyv ilyesmivel foglalkozik. Erre azt felelte, hogy igen, vallásos, meg is nevezte a vallását, és hozzátette, hogy egyébként nyitott gondolkodású. Így tehát átadtam neki a könyvet, mely a tartalomjegyzéknél volt nyitva; aztán ahogy ott üldögéltünk és beszélgettünk, ő lapozgatta az oldalakat.
A kellemes beszélgetés után azt mondta, hogy megrendeli a könyvet, amikor hazaér, és nagyon várja, hogy elolvashassa. Tényleg lelkesnek tűnt. Megadtam neki a telefonszámomat, és kértem, hogy hívjon fel, ha már beleolvasott. Vajon tényleg megrendelte a könyvet? És ha igen, el is olvasta? Nem tudom – nem hallottam felőle többet. Ennek ellenére a találkozásunk kellemes élmény volt.
Ez az érem egyik oldala; és mindig van egy másik oldal. A másik oldal kapcsán örömmel mondhatom, hogy személyesen küldtem el az Urantia könyvet emberek százainak országszerte. És ami még fontosabb, biztosan tudom, hogy sokan közülük elolvasták vagy jelenleg is olvassák a könyvet. Honnan tudom? Onnan, hogy gyakran írnak nekem. Írnak, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy kifejezzék, mennyire hálásak, hogy ilyen csodálatos kincs van a birtokukban, hogy elmondják, miként változtatta meg az életüket, és hogyan osztják meg a könyvet családjukkal, barátaikkal.
Szeretem az éremnek ezt az oldalát!
Ebben van a különbség: mindazok, akiknek küldtem egy könyvet, személyesen kérték tőlem. A legtöbb férfi és nő, akiknek könyvet küldtem, azt mondta, hogy egy barátjától hallott a könyvről. Annyira biztató látni, hogy ez a fenséges kinyilatkoztatás ilyen csodálatos és megmagyarázhatatlan módon terjed lélektől lélekig.
Milyen felemelő is az olyan szolgálat, amikor egy kicsit részesei lehetünk ennek a jelenlegi, nagyszerű korszaknak!
Az Urantia könyvet ismerő fivéreim és nővéreim egy kis csoportjával együttesen, akik mind a könyv „régi” tanulmányozói, közel 3000 könyvet tudtunk biztosítani hasonló módon az elmúlt 16 év során. Minden könyvet kértek tőlünk; nem állítottunk fel standot a parkban, nem béreltünk pultot a könyvvásáron és nem használtunk semmilyen bevett eszközt az emberek eléréséhez és a könyv „célba juttatásához”. Mégis megajándékoztak bennünket képességgel és eszköztárral ahhoz, hogy könyveket biztosítsunk oly sok embernek – könyvek ezreit a kereső lelkek ezreinek! Ez egy nagyszerű történet, egy csodálatos és megelégedést hozó tapasztalás.
Az Urantia könyv olvasói/tanulmányozói számára az egyik legnagyobb öröm, ha bemutathatja a könyvet egy lelkes igazságkeresőnek. Az az örömélmény, hogy valakinek a kérdéseire válaszolhat, aki most olvassa először a könyvet, igazán felemelő. Nincs semmi meglepő abban, hogy a rengeteg könyv elküldésének az lett az eredménye, hogy a hálás címzettek közül sokan továbbra is keresnek minket a kérdéseikkel.
Íme néhány kérdés, amit az elmúlt évben kaptam:
- Nagyon nyugtalanítanak a 30. oldalon leírtak; „(…) egy szerető személyiség aligha képes megnyilvánulni egy szeretni képtelen személy számára.” Meg tudod magyarázni, hogy mit jelent ez?
- Szeretetet akarok érezni, de egyszerűen nem tudom, hogyan keltsem fel magamban ezt az érzést.
- (…) Kaligasztia. Mit tud mondani erről a lényről, és hogyan védekezzek ellene?
- Tehát van bennünk egy Gondolatigazító, egy „isteni részecske”. Hol? Az agyban? A napfonatban? Azon tűnődtem, hogy ha bennem is van, akkor hol lenne, hogy kapcsolatba léphessek vele és kommunikálni tudjak vele? Aztán arra gondoltam, hogy ha kapcsolatba lépek Istennel, az mit jelent?
- A Szentlélek és a Gondolatigazító egy és ugyanaz?
- Mi késztet vagy vonz bennünket ehhez a könyvhöz? Ez kizárólag a mi szabad akaratunkból ered? Ez az Atya-szilánk „belső segédkezése” lenne? Sokszor azt gondolom magamban, hogy miért én? Miért én vagyok érintett az áldások és az irgalom tekintetében? Azt hiszem, még mindig küzdök a „nem vagyok elég jó” mentalitással.
- Tudom, hogy még dolgoznom kell az imán, javaslatok?
Számunkra, akik olvasóköri csoportokba járunk, világos, hogy az ilyen kérdések elkerülhetetlenül felmerülnek az új olvasókban, amikor a meglévő, szerteágazó hiedelmeiket és/vagy hitetlenségeiket rendezgetik. A kérdéseikre bölcsen válaszolni nem mindig könnyű feladat. Ügyelni kell, nehogy megsértsük vagy megbántsuk a kíváncsi elmét, ne mondjunk túl sokat túl korán, és kerüljük a zavar kialakulását, ami elriaszthatja az illetőt a további tanulmányozástól.
Körültekintően kell fogalmazni, amikor az egyetlen kommunikációs forma az írott szó, a levélváltás – a postai levél! Igen, a régi módon.
Ez pedig tény: soha senkivel nem beszéltem azok közül, akiknek könyvet adtam, senkivel, sem személyesen, sem telefonon, sem Zoomon, sem más módon. Csak levélváltás útján.
S itt a történet csattanója, ahogy Paul Harvey szokta mondani. Mindenki, akinek könyvet küldtem, olyan férfi vagy nő, aki bűncselekményt követett el, és egy állami vagy szövetségi büntetésvégrehajtó intézményben van elzárva. Mondhatnánk, hogy nekünk, önkénteseknek „megtartott” közönségünk van. Az a tény, hogy ezeket a férfiakat és nőket fogva tartják, a legkevésbé sem csökkenti az értéküket vagy a hasznukat az Isten szemében – és a miénkben sem!
Óriási élmény volt az elmúlt 16 évben az, hogy ilyen sötét és szomorú helyeken is megmutathattam az igazság fényét. Azt tapasztaltam, hogy sokan vannak, akik őszintén vágynak arra, hogy jobban tudják a dolgokat, jobbak legyenek, jobban cselekedjenek, hogy megismerjék az Istent, hogy esélyt kapjanak arra, hogy a szeretteikkel, de ami még fontosabb, önmagukkal kapcsolatban rendbe tegyék a dolgokat. Mindig megörvendezteti a szívemet, ha egy újjászületett lélek bizonyságtételéről értesülök. Ugyanezek az emberek terjesztik az örömhírt a családjuk és a barátaik felé is.
Hálát adok Istennek a lehetőségért, hogy megtapasztalhattam a hasonló gondolkodású testvérekkel való együttlét örömét, akik őszintén és önzetlenül meg akarják osztani ezt az isteni ajándékot, az Urantia könyvet azokkal, akiknek a legnagyobb szükségük van rá, az úgynevezett elveszett lelkekkel, elveszett bárányokkal, kereső lelkekkel, azokkal, akik választ keresnek, mindazokkal, akik az igazságot keresik, függetlenül attól, hogy az életük melyik állomásánál tartanak éppen.
(…)
Az eredeti mű:
- Linthicum, David: Two Sides of the Same Coin. In: Tidings - June 2021
Hozzászólások