Ősi hiedelmek – ma is élő szokások

Ősi hiedelmek – ma is élő szokások

 

Mottó: „Minden egyes múló nemzedék megmosolyogja az elődei buta babonáit, miközben megtartja azokat a téves gondolatokat és imádatokat, melyek további megmosolygást fognak kiváltani a felvilágosult utódok körében.” (86:6.5)

 

Az őskor az emberiség eddigi leghosszabb korszaka. Egymillió éve kezdődött az első, embernek nevezhető egyedek megjelenésével, és e korszak a bolygónk egyes helyein ténylegesen még ma is tart. Sőt, a távoli múlt lenyomatai több olyan, általunk ismert szokásban és magatartásban is megmutatkoznak, melyek az őskori ember működésmódjából erednek.

„Az embernek a természeti erőktől való legkorábbi, a vallási szintet el nem érő félelme úgy vált fokozatosan vallási jellegűvé, hogy a természet megszemélyesült, szellemiesült és később megistenült az emberi tudatban.” (86:0.2)

Mivel az ember számára az állati eredetű élelem és ruházat fontos volt, ezért az állatimádat jelentős szerepet játszott az ősi ember gondolkodásában.

„A korai emberek az erejükért és ügyességükért tisztelték az állatokat. Azt hitték, hogy bizonyos teremtmények jó szaglása és kiváló látása szellemi irányításra utal. Minden állatot imádott valamikor valamely törzs.” (85:3.2)

Az állatimádás után és mellett – hiszen az átmenetek soha nem vágólagosak – megjelent a természetimádás. A természetes környezet elemei és azok működése teljesen rabul ejtette a hajdani emberek képzeletét. Mozgató és éltető „(…) természeti szellemei voltak a tavaknak, a fáknak, a vízeséseknek, az esőnek és a közönséges természeti jelenségek százainak.” (85:0.3)

„Az ősök könnyen el tudták képzelni, hogy szellemek laknak a bugyogó és ömlő forrásokban, a rohanó folyókban és a dühöngő zuhatagokban. A mozgó víztömegek ezen együgyű elmékben a szellem által való éltetéssel és a természetfeletti erőkkel kapcsolatos hiedelmek élénk képzetét keltette.” (85:4.1)

Az ősi ember tapasztalta a természet erejét. Látta és érezte a Napot, szenvedte a viharokat és nem értette a ködöt. S hogy az ősök megnyerjék e jelenségek szellemeinek támogatását, olyan szertartásos jellegű életet találtak ki a maguk számára, hogy ne sértsék meg a természeti környezetük isteneit. Sőt, bizonyos áldozatok bemutatásával azok működését befolyásolják, a javukra fordítsák.

Az ősi emberek félelemből mutattak be áldozatokat azoknak a láthatatlan mozgató erőknek, melyeket megbékíteni, majd pedig megnyerni, irányítani igyekeztek. Olyan dolgokat adtak a képzelt isteneiknek, melyeket azok szerintük értékelhettek, és amelyek az áldozatot bemutató embereknek is fontosak voltak. Ez lehetett étel-, tárgy-, növény-, állat- és emberáldozat.

Az emberiségnek félelem-vallásra épülő vallási hagyományai vannak. Ez a vallás a természet működésének nem értéséből és abból a vágyból fakadt, hogy az ősök befolyásolják a természetet a maguk javára. Mivel az előttünk élt embereknek még a nem is oly távoli múltban sem voltak eredménnyel kecsegtető tudományos vizsgálati módszereik a természeti erők működésének megértéséhez, ezért a természet erőinek befolyásolását a vallásuk eszközeivel igyekeztek elérni.

Az áldozás tevőleges magatartás volt az istenek felé, míg a sok kitalált vallási tilalom megtartása tartózkodás útján valósuló felajánlás volt. S ezekre az emberek már jóval a kinyilatkoztatott vallás megjelenése előtt törekedtek.

A korai ember hitt az önsanyargatásban és az önmegtartóztatásban is. Úgy gondolta, hogy ezek révén képes a vonakodó szellemeket rákényszeríteni arra, hogy kedvezően válaszoljanak az ilyen emberi szenvedésekre és nélkülözésekre (87:6.16).

Az emberek sokáig törekedtek a természeti szellemek mellett az elhunyt emberek szellemeinek megbékítésére és befolyásolására is. Igyekeztek elérni, hogy a kísértet szellemek ne járjanak vissza az emberek közé, hanem minél hamarabb eljussanak a szellemföldre. Az ősök ezért is tettek útravalóul ételt és italt, valamint eszközöket az elhunytak mellé a sírba.

Az a tapasztalat, hogy az ember szerepelhet a saját álmában, közvetlenül vezetett el „(…) ahhoz a képzethez, hogy minden eleven és holt dolognak éppúgy van lelke, mint az embereknek.” (86:5.1)

Ha a régészek egy régi sírban szándékosan kettétört tárgyat, fegyvert találnak, akkor tudniuk kell, hogy egy „(…) tárgy széttörése »annak megölését« jelentette, vagyis annak kísértetét elengedték a kísértetföldön való szolgálatra.” (87:2.10) „A holtakról feltételezték, hogy igénybe veszik azoknak az eszközöknek és fegyvereknek a kísérteteit, melyek az életükben az övék voltak.” (87:2.10)

„Az ember nem anyagi részét nevezték kísértetnek, szellemnek, árnynak, rémnek, jelenésnek és később léleknek.” (86:5.1)

A „kilehelte a lelkét” kifejezés azon időkből ered, amikor az emberek úgy hitték, hogy a lélegzés választja el az élő embert a nem lélegző holttól.

„A vadember úgy tekintette a tüsszentést, mint a lélek sikertelen kísérletét a testből való kiszabadulásra.” (86:5.9) Ennek hatására „[k]ésőbb a tüsszentést mindig valamilyen vallási kifejezéssel kísérték, mint például azzal, hogy »Áldjon meg az Isten! (…)” (86:5.9) Ezek folyományaként, ha egy ismerős a környezetünkben tüsszent, még ma is azt mondjuk neki, hogy „Egészségedre!”. Vagyis a tüsszentésed váljon az életed javára.

A hajdan élt emberek nem minden tekintetben voltak következetesek a gondolkodásukban. Egyrészről szerették volna, ha a kísértet szellemek megbékülnek az élők irányában és minél hamarabb eljutnak a szellemföldre, másrészről pedig hittek abban, hogy a szent és jó emberek csontjai és használati tárgyai csodatevő erővel bírnak, mert a tulajdonos szellemének ereje bennük maradt vagy visszaköltözött azokba.

„Az ősök mindig is tisztelték a vezetőik csontjait, és a szentek és hősök csontmaradványai iránt sokan még mindig babonás tisztelettel viseltetnek. Némelyek még manapság is elzarándokolnak a nagy emberek sírjához.” (88:2.1)

„A szellemnek valamely élettelen tárgyba, állatba vagy emberi lénybe való költözésének eszméje nagyon ősi és nagyon tisztelt hiedelem, mely már a vallás fejlődésének kezdetétől érvényesült.” (88:0.1)

„A kegyeleti tárgyakban való hit az ősi bűvtárgy-tiszteletből ered. A mai vallások kegyeleti tárgyai annak a kísérletnek a megtestesülései, hogy a vadember bűvtárgyait ésszerűsítsék és azokat az új keletű vallási rendszerekben felemeljék a fennköltség és a tiszteletreméltóság szintjére.” (88:2.2)

„Az ősi emberek úgy hitték, hogy a beszentelési szertartás rábírja a szellemet arra, hogy a képbe költözzön; és hasonlóképpen, azzal, hogy bizonyos tárgyakat megáldottak, azok szerencsetárgyakká lettek.” (88:2.4)

Ha az ősi ember nem is volt felvilágosult gondolkodású, a jézusi ember már az lehetne. Mikor Pál apostol hirdetni kezdte az istentani nézeteit, azon igyekezett, hogy az Isten kedvét kereső ősi áldozási formát összekapcsolja Jézus földi életével és halálával.

Azzal, amit így alkotott, Pál a kereszténység új vallásához akart a régebbi vallások hívőiből követőket megnyerni. Az új imádat alanya Jézus lett, pedig ő csak új felismerésre tért követőket keresett az Atya akaratának megtételéhez.

Tény, hogy Jézus részéről a kereszthalál nagy áldozat volt, azonban ezt ő nem azért vállalta, hogy mindannyiunk mennyei Atyját megbékítse. Az Atya pedig nem azért kérte ezt az áldozatot a Fiától, hogy így nyerjen magában békét az emberiség irányába. Jézusnak teljes emberi életet kellett élnie a születéstől a halálig, így vállalnia kellett azt a halált is, amit egy Isten ellen fellázadt bolygón azok szántak neki, akik a munkássága miatt az ellenségei lettek.

Mostanra, igencsak elérkezett az ideje annak, hogy a következetesen gondolkodó ember feltegye maga számára a kérdést. Szeretet-e az Isten, amint azt Jézus mondja, vagy meg kellett Őt békíteni egy tökéletes gyermeke halálával, ahogy Pál nyomán még ma is többen tartják?

Egy korszakos kinyilatkoztatáson alapuló felvilágosult vallás fontos tanításának nem szabadna keverednie az ősi evolúciós vallások hiedelmével, vagyis azzal, hogy az Egyetemes Atyának a Fia véráldozatára volt szüksége ahhoz, hogy tartósan szeretni tudja az embereket.

Azzal, hogy Pál istentani engedményt tett a véres áldozások gyakorlatán felnőtt kortársai számára, akiknek azt hirdette, hogy Krisztus lett az utolsó és tökéletesen elégséges emberi áldozat, akivel az isteni Ítélő immár teljesen és mindörökre megelégedett (89:9.3), még nem jelenti azt, hogy nekünk emberi tanítást kell elfogadnunk hagyomány tiszteletből Jézus tanítása helyett.

Az alábbiakban további példákat mutatok be az ősi emberi hiedelmek mai szokásokban élő változataira.

a) „A mennydörgéssel és villámlással járó szélviharok mindennél nagyobb bámulatot váltottak ki az ősemberben. Olyannyira lenyűgözték őt ezek az elemi zavarok, hogy a mennydörgést valamely haragvó isten hangjának vélte.” (85:4.3) Mennydörgés és villámlás esetén, néhol még ma is mondják – magyarázatul a kisebb gyermekeknek – hogy „haragszik fenn az Úristen!”

Emlékszem, mikor kisgyermek voltam, az anyai nagyszüleim házának udvarán állt egy kerekes kút, melynek a mélységet övező betongyűrűjébe csak nagyszülői kísérettel leshettem bele. Egyedül azért nem tehettem ezt meg, nehogy a mélybe rántson a „vízi lány”, vagyis a kút szelleme.

Ma persze már tudom, hogy ez gyereknek szánt válasz volt, melyben ők sem hittek, azonban valószínűleg ezt hallhatták ők is a saját gyermekkorukban.

b) „Dél-Ázsiában már korán hittek abban, hogy az emberek lelke állati alakban tér vissza a földre. E hiedelem az állatimádás még korábbi szokásának a túlélése volt.” (85:3.1) Ez a lélekvándorlás eszméje.

A reinkarnációnak, vagyis a meghalt ember lelkének más ember alakjában való újra testet öltése „(…) abból a megfigyelésből eredt, hogy az utód veleszületett jegyei és vonásai hasonlítanak az elődjéire. A gyermekeknek a nagyszülők és más elődök után való elnevezésének szokása az újratestesülésben való hit következménye volt.” (86:4.6)

Mindkét felfogásnak még ma is vannak hívői a világunkon. Korábban a reinkarnációt, mint embert tökéletesítő módot – miszerint addig születünk le újra és újra, amíg az isteni mérce szerint is elég jóvá nem válunk – én magam is elfogadtam. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatásra volt szükség ahhoz, hogy az ember tökéletesedésének Istenhez és emberhez méltó útját megismerhessem.

c) „Indiában és másutt is a csillagokat úgy tekintették, mint ama nagy emberek megdicsőült lelkeit, akik elhagyták a húsvér testbeli életet.” (85:5.1) Még a mi meséink és mondáink is őrzik az egy csillag-egy lélek ősi magyarázatát.

d) Az ősök úgy „(…) gondolták, hogy az ember jóléte különösen ingerli a rossz szellemek irigységét, és a bosszújuk módszere az, hogy valamely emberi közvetítőn keresztül és szemmel verés révén vágnak vissza. A tiszteletfajtának az a módja, mely a szellem elkerülésére irányult, nagyon is köthető a gonosz tekintetről képzelt mesterkedésekhez. Az ettől való félelem csaknem világszerte általános volt. A szép nőket elfátyolozták, hogy megvédjék őket a gonosz tekintettől; később sok olyan nő vette fel e szokást, aki azt akarta, hogy szépnek tartsák.” (87:5.4)

„A menyasszonyi fátyol viselése azoknak az időknek az emléke, amikor még szükségesnek tartották elrejteni a menyasszony arcát, nehogy a kísértetek felismerjék és azért is, hogy elrejtsék a szépségét az egyébként féltékeny és irigy szellemek tekintete elől.” (83:4.7)

A világunknak ma is vannak olyan területei, ahol az arc eltakarása a mindennapos női viselet részévé vált.

e) Hajdan sok „(…) betegséget tulajdonítottak a megigézésnek, a szemmel verésnek és az ujjal mutatás varázserejének. Egykor valóban veszélyes dolog volt ujjal mutatni valakire; a mutogatást még ma is illetlenségnek tekintik.” (90:3.7)

Szerző
Év

Hozzászólások