A gyermeknevelésről

A gyermeknevelésről

Mottó: „Te olyan otthonból származol, ahol a szülők őszinte ragaszkodással viseltetnek egymás iránt, és ezért nem szerettek téged túlzottan ahhoz, hogy károsan felnagyítsák az önnön fontosságodról alkotott felfogásodat. A te személyiséged nem szenvedett torzulást amiatt sem, hogy a szüleid – egyikük a másik ellenében – szeretet nélkül, befolyásolással próbálták volna megszerezni a bizalmadat és a hűségedet. (…) De szerencsés voltál annyiban is, hogy a szüleid bölcsességgel és szeretettel is rendelkeztek; és a bölcsesség késztette őket arra, hogy mellőzzenek sok olyan élvezeti dolgot és számos olyan kényelmi formát, mely pénzen megvehető, (…) és abban is bátorítottak, hogy eredeti tapasztalatot szerezve tanulj meg élni e világon.” (177:2.2)

I.

Egy gyermek megszületése által a férfi és nő az Isten társává válnak a halhatatlanságra elhívott szabad akaratú lények emberi eredetű csoportjának létrehozásában. Így tekintve, a szülőnek nem csak jogai vannak a gyermeke felett:

„A családi élet fejlődő eszményképei ahhoz a felfogáshoz vezetnek, hogy egy gyermek világrahozatala, ahelyett, hogy bizonyos szülői jogokat hozna magával, az emberi lét legmagasabb szintű felelősségével jár.” (84:7.25)

Az embereknek meg kell érteniük, hogy nem csak ők az Isten gyermekei, hanem a sajátjukként megszületett gyermekeik is. Az evolúciós múlttal bíró ember örök szellemi fejlődésre jogosult személy. Arra van elhívva, hogy felismerje és válassza a mindenséggel való összhangot. Ennek útja pedig az, hogy közösséget vállal a mindenség teremtőjével és fenntartójával. Azok az emberek, akik ezt megteszik, egymással is közösséget – testvéri közösséget – vállalnak. Az Isten valósága soha véget nem érő felfedezésének csak békés, egymást támogató, de más helyett nem cselekvő útja létezik. Ennek a fejlődési útnak az ismerete ma még nem általános, de egyszer az lesz. 

Ha tudatosak vagyunk, akkor nem csak az anyagi test levetését követően lépünk a fent vázolt fejlődési útra, hanem már a bolygón élve, továbbá a lét nagy igazságait és lehetőségeit felkínáljuk a velünk élő gyermekeknek is.

A tapasztalat azt mutatja, hogy „[e]gy gyermek erkölcsi természete első ösztökéléseinek semmi közük nemiséghez, bűnösséghez vagy személyes büszkeséghez, inkább van közük az igazságosság, tisztességesség ösztönzéseihez, és a kedvesség késztetéseihez – az ember társai számára való hasznos segédkezéshez. Amikor e korai erkölcsi ébredések tápot kapnak, akkor megy végbe a vallási élet azon fokozatos fejlődése, mely viszonylag mentes az összeütközésektől, zavaroktól és válsághelyzetektől.” (103:2.3)

Egy gyermekre nem csak a szülő nevelése és a környezete van hatással, hanem az elméjébe költöző Isten-rész, a Gondolatigazító is. „Az erkölcsi választással rendszerint több-kevesebb erkölcsi ellentét jár együtt. Ez a legelső összeütközés a gyermeki elmében az önös késztetések és az emberbarátság ösztönzései között megy végbe. A Gondolatigazító nem hagyja figyelmen kívül az önös indíttatású személyiségértékeket, viszont úgy avatkozik be, hogy némiképp kedvez az önzetlen ösztönzésnek, mely az emberi boldogság céljához és a mennyország örömeihez vezet.” (103:2.7)

„A szellemi Nevelő ösztönzése az emberi tudatban úgy jelenik meg, mint az önzetlenség, a mások jólétével törődés késztetése. Legalábbis ez a gyermeki elme korai, alapvető élménye.” (103:2.10)

Egy gyermek fejlődése esetében különösen meghatározóak az első életévek. Azok, melyekben a gyermek az anyjára mindenképpen rá van utalva.

„A gyermek a világegyetemmel kapcsolatos első benyomásait az anyja gondoskodásából szerzi (…)” (177:2.5).

Az anya-gyermek kapcsolat meghatározó voltát támasztják alá a következő közlések is: 69:3.2; 70:3.2; 83:7.1; 84:1.6; 84:1.7; 84:7.2; 133:2.2.

E szempontból a lényeg az, hogy „Egy emberi lény teljes későbbi életére óriási mértékben van hatással az, hogy mi történik a létezésének első néhány éve alatt.” (177:2.5)

Jézus, aki az evangéliumokban is említett fiú és leánytestvérei (Máté 13;54-58.; Márk 3;31-35.) nevelésében jelentős részt vállalt a földi édesapja – József – hirtelen jött halála miatt, az anyagi és más jellegű nehézségek hatására elbizonytalanodó édesanyját gyakran vigasztalta a következő szavakkal:

„Mária anyám, a szomorkodás nem segít rajtunk; mi mind megtesszük a tőlünk telhetőt, és az anyai mosoly talán még ösztönzést is adhat nekünk, hogy jobban tehessük a dolgunkat. Az előttünk álló jobb idők reménye nap mint nap erőt ad a teendőink ellátásához.” (127:3.14)

A fiatalabb testvérei esetében „és végig a nyilvános tanítói tevékenysége során Jézus mindig is az intelmek igenlő formáját alkalmazta. Mindig és mindenhol azt mondta, hogy »Ezt tedd – azt kell tenned.« Az ősi tabukból származó nemleges felfogású tanításmódot sohasem alkalmazta. Tartózkodott a rossz hangsúlyozásától, melyre azáltal került volna sor, ha tiltja azt, inkább kiemelte a jót azzal, hogy annak megcselekedésére szólított fel. Az imaidő e házban azzal telt, hogy megbeszéltek mindent, ami csak a család jólétével összefüggött.” (127:4.2)

„Az emberi társadalom komoly mértékben fejlődhetne, ha a polgárosodott fajták általánosabban térnének vissza” (84:7.29) a családi tanács gyakorlatához. Persze, ez a már nagyobb, fejlettebb értelmű gyermekek esetében működtethető.

A fegyelem helyes alkalmazása – az önfegyelemre, önuralomra, önkorlátozásra való nevelés – segít megelőzni a büntetést. „Jézus bölcsen már nagyon korán olyan fegyelemre szoktatta az öccseit és húgait, hogy kevés vagy semennyi büntetésre sem volt szükség ahhoz, hogy elérje az azonnali és készséges engedelmességüket. Az egyetlen kivétel Júdás volt (Jézusnak volt egy ilyen nevű fiútestvére is), akinek esetében Jézus több alkalommal is úgy látta jónak, hogy büntetést szabjon ki, mert Júdás megszegte az otthoni rendszabályokat. Három alkalommal, amikor bölcs dolognak tűnt Júdás megbüntetése, amiért bevallottan és szándékosan megszegte a család viselkedési szabályait, a büntetését a többi idősebb gyermek egyhangú döntése szabta ki és azt maga Júdás is elfogadta, mielőtt kimérték volna rá.” (127:4.3)

Egy sokgyermekes családban a jogos büntetés módjának közös megtalálása minden gyermek számára hasznos nevelési eszköznek látszik. Az érintett kevésbé fogja igazságtalannak találni, és a többi gyermek számára is jobban érvényesülhet a visszatartó hatás. Persze, a szülő bölcs irányító szerepe itt sem nélkülözhető, mivel a gyermekek még csak tanulják azt, ami egy szülőnek már a felelőssége.

A kinyilatkoztatók így jellemzik Jézus általános hozzáállását a kisebb testvérei irányában:

„Bár Jézus rendkívül módszeres és rendszeres volt mindenben, amit csak tett, az irányítási döntéseiben az értelmezésnek olyan üdítő rugalmassága és az alkalmazkodásnak olyan egyedi jellege mutatkozott meg, hogy az apa-bátyjukat átható igazságosság szelleme nagy hatást gyakorolt az összes gyermekre. Önkényesen sohasem fegyelmezte az öccseit és a húgait, és ezen egységesen pártatlan elbánás és személyes megítélés miatt az egész család nagyon kedvelte Jézust.” (127:4.4)

A szülő mindig a saját bölcsessége szerint képes adni a gyermeke számára. Ez nem mindig könnyű, de mindig könnyebb, ha már korán elkezdjük.

Ha egy gyermekhez már az anyaméhben való fejlődésétől kezdve sokat beszélnek a szülei elfogadó tartalommal, akkor könnyebben fog menni számára a szülőkhöz való igazodás. Bár az anyaméhben formálódó gyermek a szavakat még nem érti, de a felé irányított gondolatok és szavak érzelemmel való telítettségére igenis is érzékeny. Az anyaméhben formálódó gyermek képes fogni az anya erőteljes érzéseit és a maga módján válaszolhat is rájuk.

A gyermeknevelés során mindig érdemes már nagyon korán látni a célt. Azt, hogy a gyermek a saját lábán állni tudó, a cselekedeteiért felelősséget vállaló személlyé váljon, aki ily módon boldog is.

Egy kisgyermek sokkal több tapasztalatot, élményt gyűjt, mint amennyit megért és fel tud dolgozni. Éppen ezért kérdezi a szülőt. A tudásszomja és a szülővel vagy a kiválasztott felnőttel szembeni bizalma pedig töretlen. Egy gyermek bizalmát úgy is meg lehet nyerni, ha sokat játszunk vele együtt.

A gyermek érdeklődésének felkeltése a legjobb mód arra, hogy ő akarjon tudni, tanulni.

„Egy gyermek számára az a boldogság, ha az örömöt közvetlenül élheti meg.” (140:5.7) A játék mellett e célra különösen alkalmasak a gyermekeket megszólító és őket érdeklő történetek mesélése. Jézus – ha tehette – nem csak a saját kisebb testvérei érzelem, értelem és vágyvilágát fejlesztette:

„Ebben az évben az ellazult elmélyedés időszakait gyakran megtörte Rúth a játszótársaival. Jézus mindig kész volt elhalasztani a világ és a világegyetem dolgával kapcsolatos jövőbeli munkáján való gondolkodást, hogy osztozhasson a gyermekek tiszta örömében és ifjonti boldogságában, akik sohasem unták hallgatni Jézust, amint a Jeruzsálembe tett különböző útjairól beszámolót tartott. Nagyon élvezték az állatokról és a természetről szóló történeteit is.

A gyerekeket mindig szívesen látta a javítóműhelyben. Jézus homokot, faelemeket és köveket hordott a műhely melletti részre, és a gyerkőcök csapatostul jöttek, hogy ott játsszanak. Amikor beleuntak a játékba, a bátrabbak belestek a műhelybe és ha az üzlet vezetője éppen nem volt elfoglalt, bemerészkedtek és azt mondták neki, hogy »Jósua bácsi, gyere ki és mesélj nekünk egy jó kis történetet«.” (128:6.10-6.11)

A történetek főhőseivel vagy igazságtalanul szenvedő szereplőivel való azonosulás eredményesen hozzájárul a gyermek értékrendszerének alakításához.

A gyakorlatiasság és az eszményelvűség nincs ellentétben egymással. Az Isten az eszmények forrása, egyben a Teremtés kivitelezője. Jézusról is feljegyezték a Közteslények evangéliumában (Az Urantia könyv 4. része), hogy „igencsak gyakorlatias és egyúttal az eszményekért lelkesedő fiatalember volt” (126:5.10).

A szellemi teremtés valójában az eszményi gondolatok megjelenítése. Az alkotás a mi bolygónkon is értékfüggő – az elképzelt jó, hasznos vagy szép megvalósítása.

„Ha a gyermekeknek eszményképeik vannak, ne űzd el azokat; hadd növekedjenek.” (48:6.32)

Az Isten létezésének tényére és az egyéni emberi fejlődés céljára vonatkozó, újra terjedő ismeretek az eszményekhez való emberi viszonyulást új megvilágításba helyezik. 

II.

A gyermeknek a belső biztonsága és a környező világhoz való helyes viszonyának kialakítása érdekében épp úgy szüksége van szerető apára, mint szerető anyára. A viselkedés minták és a nemi szerepek is eltérnek a férfiak és a nők esetében. 

A munkamegosztásról és az együttműködésről való első tapasztalatait a gyermek szintén a szülei révén szerzi. Az életküzdelmekhez való hozzáállás módját és az egyéni életmegoldásokat is tőlük láthatja napi szinten.

Nyilvánvaló, hogy nincsen tökéletes földi család, hiszen a családokat alapító szülők sem tökéletesek. De minden szülőpár lehet jóra törekvő, a gyermekét békés megoldásokra nevelő. A gyerek számára a saját szerető családja a legjobb, ha azt élte meg, hogy a szülei segítették őt az életküzdelmeiben.

„A gyermekekre csak a felnőtt társaik hűsége van tartósan nagy hatással; a szabálynak, sőt a példának sincs tartós hatása.” (100:1.4)

Gyermekkorom egyik hasznos tapasztalata volt a következő. Gyakran megfordultam az édesapám munkahelyén. Láttam és hallottam azt, hogy barátságosan és tisztelettel beszélt, sőt beszélgetett a takarítónőkkel és a konyhás nénikkel is. Erre akkor rácsodálkoztam, hiszen ezeket az embereket idegeneknek láttam. De valamiért ennek az emléke mégis megmaradt bennem. Valószínűleg a Gondolatigazítóm az ilyen tapasztalatokra ráerősített oly módon, hogy „ne felejtsd el, ez a helyes”.

A felidézhető emlékek valójában élmények, melyekhez többnyire érzelmi hangulat is társul. Ezért van nagy szerepe a kedvességnek akkor is, ha éppen valamilyen tiltást közlünk a gyermekkel. Azzal a gyermekkel, aki folyamatosan tágítani próbálja a szabadsága határait, terhelve és próbálgatva a szülei feszültségbíró képességét. Éppen ezért, a szülő részéről a kedvesség soha nem működhet következetesség nélkül. Ha a gyermek és a szülő kapcsolata meghitt, akkor a határok kijelölését a gyermek nagy valószínűséggel könnyebben fogadja el a szülő részéről. „Amilyen mértékben nem vagytok tudatában a gyermeketek és a lénytársaitok benső természetének és igazi vágyainak, olyan mértékben nehezteltek” rájuk (174:1.5).

Ha a szülő és a cseperedő gyermek megtanulja egymással megbeszélni az igényeit és a problémáit türelmetlenség és indulat nélkül, a közös megoldások megszületését segítik elő. A másik ember megértése nem jelent feltétlenül helyeslést, csak a saját döntéseink értelmi megalapozását.

A gyermekeknek mindig vannak kérdéseik, legfeljebb bizalmuk nincs a szülő felé, hogy feltegyék azokat. Pedig az a szülő lesz képes nagyobb ellenőrzést gyakorolni a gyermeke felett, aki többet beszélget vele. Az ilyen beszélgetés lehetőség

a bizalom megtartására,

a gyermek gondolkodásának megismerésére és

a szülő saját viszonyulásainak átgondolására.

Minél jobban érti egymást a szülő és a gyermek, annál könnyebb lesz nekik egymással.

Jó, ha a gyermekkel meg tudjuk értetni, hogy az ember egyszerre a saját maga lova, aki vágtatni akar, de egyben a lovasa is, aki irányítani szeretné a paripát. A kérdés az, hogy ki győz. A lovas vagy a ló. Ha lovas győz, akkor a ló is nyer, de ha ló nyer, akkor a lovas elveszíti azt a menetet. A legrosszabb, ha az embert a félelmei és nem az értelme irányítja. Éppen ezért hasznos, ha tisztában vagyunk a céljainkkal, valamint a vallott értékeinkkel és fel tudjuk mérni, hogy mi és miért történik a környezetünkben.

Fontos önmagunk kézben tartásának a megtanulása. Aki önmaga ura, esélyt ad magának arra, hogy a körülmények alakításában irányító módon vegyen részt, s ne a körülmények ereje sodorja.

Míg a kicsikre vigyázni kell, addig a nagyobbaknak elmondható, hogy minden emberben annyira lehet megbízni, amennyire hosszútávon rászolgált. Az idegenekkel szemben való bizalmatlanság helyénvaló egy olyan világban, ahol még nem minden ember képes úgy szeretni a másik embert, mint saját magát. Akik azt várják, hogy elsősorban őket értsék meg, kevéssé fognak törekedni mások megértésére, tiszteletére.

Aztán, a világegyetemi látásmódra nevelés érdekében, az iskoláskorú gyermeknek a szülő már beszélhet a következő tartalmakról is: 

a) Az ember legnemesebb, örök szellemi célja a tökéletesedés, vagyis az, hogy az örök fejlődés útjára lépve majdan olyanná váljon a maga helyén, mint az Isten a maga helyén. 

b) Ennek első lépése az Isten szellemi Atyaként és olyan vezetőnek való elfogadása, akihez mindig fordulhatunk.

c) Az Isten, mint Atya, megismerhető a korszakos kinyilatkoztatásai révén és azon személyes tapasztalatok által, melyekhez akkor juthatunk, ha őszintén beszélünk hozzá a saját szavainkkal. Az ima nem írott, hanem személyes műfaj, mivel esetében a szívből jövőség, vagyis az őszinteség fontos feltétel.

d) A mennyei Atya gyermekei testvérei egymásnak. Ez azt jelenti, hogy a szellemi testvériség ismeri a versengést, de nem fogadja el a másik szándékos bántását. Ismeri a bocsánatkérést és a megbocsátást, és mindig épít az összefogásra.

e) A mennyei Atyának nem csak a mi bolygónkon élnek fejlődő gyermekei. A mindenségben sok lakott bolygó van, melyek lakói külsőleg eltérhetnek az ember kinézetétől, azonban az örömeik és a bánataik az emberéhez hasonlatosak.

Mivel a gyermek a jelenben a jövőt képviseli, és mivel a gyermek a családban tud a legjobban felkészülni az életben való helytállásra – a majdani családalapításra – így ha egy társadalom igent mond a családra, akkor a saját jövőjére mond igent. A reklám szerint a macskák, ha választhatnának, csak egy bizonyos eledelt vennének. Ugyanígy, ha a kisgyermek választhatna, anyát és apát egyaránt akarna. 

 

Szerző
Év

Hozzászólások