Az ember és az erkölcs

Az ember és az erkölcs

Mottó: „Az újkori vallás túlfeszített és elszigetelt erkölcsisége, mely képtelen megtartani számos huszadik századi ember odaadását és hűségét, visszanyerhetné rangját, ha az erkölcsi parancsolatain felül egyenlő mértékben ismerné el a tudomány, a bölcselet és a szellemi létezés igazságait, a fizikai teremtésrészek szépségét, az értelemre építő művészet báját és a nemes jellemfejlődés nagyságát.” (2:7.9)

I.

Jelen írásban az etika és az erkölcs kifejezéseken részben különböző tartalmakat értek. Az etikán a helyes magatartás elméletét, az erkölcs alatt pedig a cselekvésben megnyilvánuló viselkedést értem. Az etika a cselekvés helyességéről gondolkodik. Az erkölcs viszont maga a gyakorlat, mivel személyek közötti viszonyra, magatartásra vonatkozik. 

Az etika tanulható és az etikai ismeretek egészen az Istennek a többi személlyel kapcsolatos magatartásáig terjedhetnek. Mivel az emberek szellemi Atyja szüntelenül munkálkodik, így a gyakorlati erkölcsnek az ember számára felismerhető eszményképei vannak.

Amikor a személyek közötti kapcsolatok erkölcsi értékéről beszélgetünk, akkor etikai kérdésekkel foglalkozunk, keresve azokat a magatartásformákat, amelyek helyesek lehetnek az emberi viszonyokban, illetve nehezítik e viszonyokat. 

Az igazi etika egyszerre használja az emberi tapasztalat és a kinyilatkoztatás eredményeit, hogy segítse a helyes emberi magatartások felismerését az Isten viselkedésének fényében. Az etika képes az erkölcsös magatartások eszményképeinek megmutatására.

Vannak általános és saját erkölcsök. Azok az általános viselkedés és magatartás szabályok, amelyek kiállták az idő próbáját, törvényi védelmet kaphatnak. Azonban minden ember saját erkölcsi mércét fejleszt és tart fenn. A helyes erkölcsi döntést nem a félelem erejének kell mozgatnia, hanem a felismert jó szeretetének. Az egyéni erkölcs a személyes igazodásokról szól.

Vannak nyilvános és léteznek szívbe írt erkölcsi szabályok. A szívbe íródott erkölcsi szabályok a saját szabályaink, melyek akkor változnak, ha változtatunk rajtuk, mert a réginél jobbat találtunk a magunk számára. 

Egy erkölcsi érték felismerése nem jelenti azt, hogy azt azonnal és minden tettünkben érvényesíteni tudjuk. De ha nem mondunk le róla, akkor előbb-utóbb bizonyosan hozzáizmosodunk.

Az, hogy valamilyen magatartás még nem általános, nem jelenti azt, hogy nincs rá szükség. Amint valaki a szellemi felemelkedés útjára lép, egyéni utat kezd járni a saját tempójában. Onnantól, hogy megszületünk, egyre inkább a saját utunkat járjuk a többiek mellett és velük együtt.

Létezhetnek 

  • az emberi szándékot jól kifejező emberi viszonyulások, 
  • a szándék szempontjából alkalmatlan megnyilvánulások, és
  • rossz szándékú magatartás. Azonban a rossz mindaddig csak lehetőség az ember számára, amíg az ember nem választja azt. „A rossz csak akkor jelenik meg a személyes tapasztalásban, amikor az erkölcsi választást tevő elme a rossz mellett dönt.” (132:2.10)

Az erkölcs mindig társul a kérdéssel: azzal, amit teszek és ahogy élek, hű vagyok-e a saját magam által vallott értékekhez? Az ember erkölcsi értékrendje kezdetben függ a személyes környezetében látott és a tanult magatartás mintáktól. Az ember későbbi értékrendje aszerint alakul, hogy az ember mit akar a világban, mit akar a világtól.

 Az erkölcs nem természeti törvény. Míg a társadalom a természeti törvények állandósága mellett fejlődik, addig az emberi erkölcsök folyamatosan változnak a közösség igényei és az egyének döntései szerint.

Az erkölcsi érzék az értelemmel együtt járó képesség „és társa az emberi természettől elidegeníthetetlen egyéb vonásoknak: a tudományos kíváncsiságnak és a szellemi látásmódnak” (16:7.1).

Az emberi elme képes erkölcsi magatartásokat találni kinyilatkoztatás nélkül is, azonban az ember személyes kinyilatkoztatója, a Gondolatigazító azon dolgozik, hogy az ember megismerje minden egyéni és közösségi érték személyes Forrását és e Forrás személyes értékeit. 

Jézus, aki emberként élve ebből a Forrásból merített, odáig jutott, hogy kimondhatta: „szeressétek a másikat éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket” (180:1.1).

Ez a közlés számomra azt jelzi, hogy nem elég tudnom Jézus tetteiről és tanításairól. Ha ugyanis egy helyzetben nem látom tisztán, hogy mi lenne a helyes magatartás a részemről, akkor ezt nekem kell megkeresnem egyedül vagy segítséggel.

Véleményem szerint a jézusi gondolkodás- és magatartásmód leghitelesebb forrása a legutóbbi korszakos kinyilatkoztatás 4. része, a „Közteslények evangéliuma”. 

A fejlett társadalmakban a kötelesség nem külső kényszer, hanem belső igény, a személyes emberi méltóság megjelenítője. Egy embernek annál nagyobb a szellemi rangja, minél istenszerűbbek a döntései.

II.

Van emberi erkölcs és isteni erkölcs. Az erkölcsöt a használójának világképe szabja meg.

Egy erkölcsi lény olyan teremtmény, „aki fel van ruházva a szellemi felelősség sajátosságaival és az örök továbbélés lehetőségével” (130:2.8).

Az emberi erkölcs alapvetően nem vallásos jellegű. A csoport életét segítő szokások kialakítása és az azokhoz való egyéni hozzáállás már a kezdetektől fogva meg volt. Az más kérdés, hogy amikor az ember megismeri az Egyetemes Atya létéből eredő egyéni és közösségi értékeket, ezeket fogja a legjobbnak, a leginkább használhatónak tartani a boldogsága szempontjából. Ha nem így lenne, akkor a fejlett értelemmel és felfogó képességgel is rendelkező szabad akaratú személyek nem a mennyország szellemi közösségében és nem a fény és élet evolúciós világain éreznék magukat a legjobban, hanem azon munkálkodnának, hogy e helyekről kikerüljenek, vagy ezek viszonyait megváltoztassák.

Az igaz vallás, vagyis a mindenség első személyével való atyai-baráti kapcsolat sohasem kerülhet szembe a tudománnyal, mivel a teremtést működtető törvényrendszernek és a személyek szellemi kapcsolatrendszerének eredeti Forrása ugyanaz.

Az Egyetemes Atya nélkül az ember nem létezne erkölcsi lényként, személyiségként. Az emberként élt Jézus Istenre vonatkozó felfogása ez volt: Isten, mint élő barát, szerető Atya, az isteni jelenlét.” (5:4.13)

III.

Az erkölcsi látásmód fejleszthető.

Ha az emberben nem lakozna Gondolatigazító – az Egyetemes Atyából egy szilánknyi valóság rész – akkor az ember nem lenne képes isteni magasságokba emelkedni, talán nem is vágyna erre. Azonban az emberi értelem és a Gondolatigazító közös gyermeke, vagyis a személyiséget tovább vivő lélek által az ember nem csak vágyhat a szellemi felemelkedésre, de meg is valósíthatja azt. 

A Gondolatigazítók elküldése által az Egyetemes Atya már akkor segítő kezet nyújtott minden értelmes gyermeke felé, amikor ezek a gyermekek még meg sem fogalmazták magukban az Isten megtalálásának szándékát.

Minden ember Gondolatigazítója kapcsolatban van egymással és az Atyával. Ez nem azt jelenti, hogy pletykálkodnak egymással (bár ez is meglehet), az viszont bizonyos, hogy minden Gondolatigazító naprakész abban, hogy a legjobb módon támogathassa a saját védencét az istenszerű, pártatlan döntések meghozatalában. Már ha az ember is akarja ezt.

„Az erkölcsi ügyeket illetően a szabad emberi akarat a legfelsőbb; még az emberben lakozó Gondolatigazító is elutasítja, hogy az embert akár egyetlen gondolatra is rávegye vagy hogy az embert annak saját akarata ellenében valamilyen tettre rábírja.” (66:8.6)

A Gondolatigazító tüntethet fel valamely értéket kívánatosnak az ember számára, de sohasem kényszeríti az embert annak választására. A Gondolatigazító emlékeztethet, és összefüggéseket láttathat valamely emberi döntés kapcsán – ezért is érdemes kérni a vezetését – de soha sem dönt az ember helyett. A Gondolatigazító tanító, segítő, nevelő szándékkal van jelen, hogy az ember a saját döntései révén az Istenhez és a világmindenség közösségéhez nemesedhessen.

A bolygó jövőbeli vezetői mindig keresni fogják az Isten belső vezetését. Fel fogják ismerni annak szükségességét, hogy a döntéseiket Isteni összhang hassa át. Erre mindenképp szükségük lesz a jövő kihívásai érdekében, melyek 

  • az emberiség szellemi fejlesztése, és
  • a bolygónk dolgainak összhangba hozatala a világegyetem fejlődési rendjével. Ezek érdekében csak úgy hozhatók jó döntések, ha az ember, mint személy, összhangra törekszik a benne élő személytelen Isten-résszel, az értékközvetítő Gondolatigazítóval.

Az ember csak felismerheti az eredeti értékeket, de nem teremtheti azokat. Élhet azok által, lehetőségeket, rejtett ajándékokat bonthat ki általuk, de eredeti értékeket nem képes létrehozni. „Az emberi elme nem teremt valódi értékeket; az emberi tapasztalás nem eredményez világegyetemi látásmódot. A rálátást, az erkölcsi értékek felismerését és a szellemi jelentéstartalmak megkülönböztetését illetően minden, amit az emberi elme tehet az, hogy felfedez, felismer, értelmez és választ.” (196:3.10)

Az ember beleszületett a világegyetembe, benne él, azt nem ő hozta létre. Használhatja annak erőit, építkezhet általuk, de minden eredeti tartalom felismerése az eredeti alkotót, az Istent fogja bemutatni számára. A kutatásai alapján nem egy földi tudós jutott el annak felismeréséig, hogy lennie kell egy Alkotó, összhangot fenntartó Értelemnek a mindenségben. S ha e tudósok a felismeréseik hatására a személyes elismerésüket fejezték ki az Alkotó irányába, akkor megtapasztalhatták az Alkotó feléjük irányuló személyes szeretetét is.

IV.

A felemelkedő ember lassan, de biztosan Isten-tudatra tesz szert az által, hogy egyre több valóságértéket ismer fel és fogad el a sajátjának. A halál – mely ebben az esetben létsík váltás – nem akadálya a szellemi-erkölcsi felemelkedésnek.

„A világegyetemi fejlődést egyre növekvő mértékű személyes szabadság jellemzi, mert a fejlődéssel együtt jár az, hogy a személyiség szintről szintre egyre jobban megérti önmagát, és ennek következtében egyre teljesebb önmegtartóztatást mutat.” (132:3.10)

A fejlődő erkölcs az önmérséklet felé vezeti az embert. Egy társadalomban, egy bolygón, vagy egy csillagrendszerben élő személyek csak úgy birtokolhatnak fokozatosan növekvő személyes szabadságot, ha tiszteletben tartják egymás fejlődési útját, miközben a lehetőségeikhez mérten segítséget kínálnak másoknak, tudva, hogy ők is megkaphatják a segítő hozzájárulást másoktól. 

Azonban egymás támogatásához olyan közös fejlődési célok is szükségesek, mint az Isten valóságának szellemi felfedezése, az evolúciós (emberi) értelmek szellemi képességeinek kibontása, az anyag és az energia felügyelet alá vonása, és a baráti evolúciós bolygókkal valamint azok szövetségeivel való együttműködés. 

Kezdetben az erkölcs külső kényszer, közösségi elvárás. Utóbb pedig belső mérték, az Isten akaratának szeretete, mely külső összehangolóvá is lesz az emberek között.

Az emberi erkölcs mindig kapcsolatban állt a vallással, függetlenül attól, hogy az adott kor vallása milyen istenképet mutatott az ember számára. 

Régen az erkölcs és a vallás a kísértet szellemek megbékítéséről, majd pedig az istennek tetsző életről szólt. Azonban az erkölcs egyre inkább a szellemi felemelkedést már az anyagi testben megkezdő ember meggyőződéséről és elégedettségéről fog szólni. Az Istenhez egyre inkább hasonlóvá váló ember működése természetesen tetszeni fog az Istennek, de csak azért, mert az Isten egyre inkább embernek tetsző lesz a korszakos kinyilatkoztatások és a személyes tapasztalatok révén.

V.

Az evolúciós emberi értelem talán isteni közrehatás nélkül is képes felismerni annak az erkölcsi arányosságnak a helyességét, amit aranyszabálynak, az emberi jó mércéjének is mondanak: azt tedd mással, amit szeretnél, hogy más veled tegyen.

Azonban a jó isteni mércéjét egy evolúciós bolygón nem lehetne megismerni a korszakos kinyilatkoztatások nélkül, és nem lehetne ezek értékei szerint fejlődni a Gondolatigazítók hiányában. Az ellenségnek való megbocsájtás és azt tenni mással, amit a mennyei Atya akaratát képviselő Jézus is tenne a helyünkben, nem lehet az evolúciós tapasztalatokon nevelődött elme találmánya.

A „szeressétek a másikat éppen úgy, ahogy én szerettelek titeket” (180:1.1), az Atya akaratát, vagyis világegyetemi látásmódot tükröző magatartás, amely a gyakorlatban nem más, mint a különbözőek tartós együttműködése a közös szellemi cél felé való haladás útján. 

„Az önzetlenség, eltekintve a szülői ösztöntől, nem egészen természetes; az ember számára nem természetes, hogy a többi személyt szeresse és társadalmilag szolgálja. Az embernek értelemre, erkölcsiségre és vallási késztetésre, Isten-ismerésre van szüksége ahhoz, hogy önzetlen és emberbarát társadalmi rend alakuljon ki.” (16:9.7)

Jézus bemutatta, hogy az egyes ember képes eredeti életet élni, ha az Eredet emberben is élő Forrására épít. Az ember Jézus jó alapokat épített magában annak révén, hogy a mennyei Atyával való közösséget kereste. Tudta, hogyha a Forrásra teszi a hangsúlyt, akkor emberként is helyesen fog látni, dönteni. 

„Bármely tett igazságos voltát annak szándékával kell mérni; a jó legmagasabb rendű formái ezért nem tudatosak. Jézus soha nem foglalkozott az erkölcsökkel vagy az etikával, mint olyannal. Teljes mértékben az Atya Istennel való azon befelé irányuló és szellemi közösséggel törődött, mely oly biztosan és közvetlenül mutatkozik meg az ember iránti külső és szeretetteljes szolgálatként. Azt tanította, hogy az ország vallása olyan igaz személyes tapasztalás, melyet senki sem tarthat meg magának; annak tudata, hogy valaki a hívek családjának tagja, elkerülhetetlenül elvezet a családi viselkedés szabályainak gyakorlásához (…)” (170:3.9).

Mivel az ember Jézus az Istennel való személyes kapcsolatot tette az élete alapjává, ezért az életküldetését minden téren jól teljesítette. 

Bár a mennyei Atyával való kapcsolat időt igényel az ember részéről, de ez sok olyan dologgal és lehetőséggel ajándékozza meg az embert, melyeket sem most, sem pedig a jövőben nem fog „fölösleges időpazarlásnak” mondani.

VI.

A jogrend, a vallás és az erkölcs egyre inkább közeledik majd egymáshoz, ahogy a társadalom egyes tagjai közelednek a bennük élő Istenhez.

Az Isten nem tehet arról, hogy van, hogy öröktől fogva létezik. 

Ez az öröktől való személyes valóság egyszer úgy döntött, hogy mivel képes rá, ezért először teremtő társakat hoz létre, majd ezek az Istenségek együtt elkezdtek létrehozni olyan személyiségeket, akiknek mindig lehetőséget kínálnak az öröktől fogva való és a teremtett személyiségekkel történő együtt létezésre. 

Mivel a Teremtők nem lehetnek pusztítók, ezért az ő magatartás szabályaik magától értetődők és egyszerűek. A közvetlenül szellemi úton teremtett vagy az anyagi síkon születés által megjelenő értelmes személyek csak úgy kerülhetnek közösségbe a létező valósággal, ha annak Forrásához külön-külön kapcsolódnak. A személyek a Személyhez. A Személlyel közösséget vállaló személyek pedig egymással is ki tudnak majd jönni. Képesek lesznek együtt élni, együttműködni, egymást támogatva fejlődni a különbözőségeik ellenére. 

„Két erkölcsi teremtmény értelmileg, közösségileg és szellemileg nem egyszerűen csak megkettőzi a társulási eljárás révén a világegyetemi fejlődésre bennük rejlő személyes kibontakozási lehetőségeket; sokkal inkább megnégyszerezik a feladatok teljesítésének és a célok elérésének lehetőségeit.” (43:8.11)

A valóságra való rálátás – majd pedig a világegyetemi látásmód mellett való megmaradás – erkölcsi tudatosságot alakít ki az emberben. Az ember felismeri az egyedül életképes viszonyrendszert a mindenség összes személye esetében.

Ha az ember képes felfogni az isteni mérték lényegét, akkor törekedni is képes arra, hogy az Isten mértéke az övé is legyen.

Az erkölcsi tartás azt jelenti, hogy az ember a meglátott jóra, a helyesre van tekintettel. A bölcsesség döntései pedig a legjobb módon kapcsolják össze a pillanat igényeit az örök távlatok utáni vággyal.

Jézus bemutatta „az élet felsőbb erkölcsi értékeit és a tér világain való evolúciós emberi lét mélyebb szellemi megelégedésének módját” (136:6.11).

Amíg az ember nem a valóságra alapozza az életét, addig megmarad az esélye annak, hogy többé vagy kevésbé a hiedelmei is befolyásolni fogják a viselkedésmódját.

A Jézus által adott negyedik korszakos kinyilatkoztatás üzenete lényegi, rövid és érthető: az emberek az Atya Isten gyermekei, és így egymásnak is a testvérei.

Jézus földi élete a mintaszerű kibontása és bemutatása volt ennek a tanításnak. 

Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás a nagy világegyetem értelmeinek Atyai-testvéri viszonyairól tanít, s nem csak a bolygónk eddig fejlődéstörténetét, de a mindenség személyeinek szellemi fejlődési útjait is felvázolja.

A számmal jelölt idézetek forrása az Urantia könyv.

Szerző
Év

Hozzászólások