Az ember lelke
I.
Mottó: „Mindig is így volt és mindörökre így lesz: Az embereknek meg kell hozniuk a maguk döntéseit. A választási szabadságnak van egy bizonyos tartománya, melyen belül a halandók mozoghatnak. A szellemi világ erői nem kényszerítik az embert; engedik, hogy a maga választotta utat járja.” (163:2.8)
Az Isten és az ember személyes találkozása a lélekben valósul meg. Az ember azért képes mély belső békét és szellemi örömöt megélni, mert az ember lelki otthonának legbelsőbb szobájában ott lakozik az ő örök isteni távlata, a valóságból egy Isten-rész, a Gondolatigazító.
Mielőtt megismertem volna az ötödik korszakos kinyilatkoztatás emberi lélekkel kapcsolatos közléseit, úgy gondoltam, hogy az emberek a születésüktől fogva rendelkeznek lélekkel. A „lelketlen ember” kifejezést költői túlzásnak tartottam, mely a tényszerűségét tekintve még véletlenül sem lehet igaz.
Azt gondoltam, hogy mivel az ember állat fölötti értelemmel bír, és képes valamilyen fogalmat alkotni az Istenről, ezért lelke is van. Később, az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közlései alapján láttam be, hogy bár az értelem nélkülözhetetlen az emberi lélek megszületéséhez és felnövekedéséhez, de az emberi gondolkodás képessége önmagában még nem elegendő az emberi lélek létéhez.
Az állati fejlődés útján kialakult, emberi szintig jutott értelem nem képes önmagát isteni magasságokba emelni. Az emberi értelem felfoghatja, hogy létezik isteni létszint, de önerőből nem tud odajutni.
Az ember az értelme révén képes az önmagával való szembenézésre, képes az önmagával kapcsolatos őszinteségre. Az őszinteség ugyanis nem nélkülözhető a saját tapasztalatok értékeléséhez és e tapasztalatok bölcsességgé alakításához.
Az önmagunkhoz való őszinteség azért is fontos, hogy láthassuk a jelen korlátainkat és értékelni tudjuk az Isten működését az életünkben. Az őszintesége révén az ember képes felismerni az Isten működését a saját életében.
Az értelmes ember tudja, hogy a testi léte okán egy korlátokkal bíró anyagi világgal kell összhangot találnia. A hívő ezen túl azt is tapasztalja, hogy az anyag fölötti világgal való kapcsolata nem csak segíti az anyag világában zajló életét, de bizonyossá teszi az anyagvilágon túli létezést is.
Az őszinteséghez bátorság kell, s csak e kettő együttműködése esetén kezdhet az ember önmaga felfedezésébe. Az önmagához őszinte ember találkozni fog saját magában az Istennel, mégpedig önmaga legjobb, akart részeként. Az Isten és az ember találkozási helye az ember felnövekvő lelke.
A Gondolatigazító, mint az Isten jót mutató Szellem-része akkor érkezik az ember elméjébe, amikor az ember az értelmes belátása révén képessé vált arra, hogy meghozza az első önálló erkölcsi értékkel bíró döntését. „Az Igazítók általában valamivel a hatodik születésnapja előtt érkeznek meg emberi társukhoz az Urantiára.” (108:2.1)
Amikor az Isten emberhez érkező szelleme, vagyis a Gondolatigazító megkezdi a segítő működését az emberi elmében, akkor az emberben új valóság születik meg, az emberi lélek. Az emberi lélek növekedését az anyagi testben mindig is két forrás táplálja. Az Atyához hű Szellem és az önmagához hű, vagyis az önmagát őszintén ismerni akaró emberi értelem. Aki őszintén akarja ismerni magát, előbb-utóbb arra fog törekedni, hogy jóvá és szabaddá váljon.
Az Isten szereti az embert. Mivel Atyaként szereti, ezért egy részt küld magából minden olyan emberi értelemhez, aki képes erkölcsi döntések meghozatalára. Ez a Gondolatigazító.
Vagyis a mennyei Atya minden emberi értelmet megajándékoz egy saját, élő Istenkapcsolat lehetőséggel. Az Isten szó szerint az emberhez jön, hogy az Isten és az ember, a Szellem és a tapasztaló emberi értelem megalkothassa az ember túlélő lényegét, a lelket. A lélek ugyanúgy egyéni és személyes, miként a hústestben élő ember.
Mivel a lélek az Isten és az ember közös alkotása, ezért nyugodtan mondható a jobbik énünknek. A lélek az ember szellemi megfelelőjeként már a földi élet során is képes a lelki-szellemi gyümölcsök termésére, az emberi és az isteni okosság közös tetteire.
Az embernek igazából három születésnapja van:
- egy anyagi, amikor az anyaméhből erre a világra jön;
- egy lelki, ami egybe esik a lélek két szülője, az emberi elme és a belé költöző Atya-rész együttműködésének kezdetével; valamint
- az embernek van egy szellemi születésnapja is, mely a felnőtt ember tudatos döntésének napja arra irányulóan, hogy az Isten akaratát keresve ő is olyan tökéletes akar lenni, mint a szellemi Atyja.
Az első két születésnap nem tudatos, a harmadik születésnap csak tudatos döntés eredménye lehet.
Az értelmi képesség az anyagi teremtmény sajátja. Azonban a gondolkodásmódjának változtatásával az elme képes szellemi értékeket választani és elkezdheti a hústestet túlélő lelkét szolgálni, annak elméjévé válni.
„Amint az értelem egyszer végre felismeri a helyest és a helytelent, már bölcsességet mutat; amint a bölcsesség választ a helyes és a helytelen, az igaz és a téves között, már szellemi vezetésről tesz tanúbizonyságot. Az elme, a lélek és a szellem szerepkörei így egyesülnek mindegyre erősebben és a működés tekintetében így kapcsolódnak kölcsönösen össze.” (103:9.10)
A lélekhez az út az elmén és az akaraton keresztül vezet. Ezért is alkalmazzák a kinyilatkoztatók a következő képet: „Az elme a hajótok, az Igazító a révkapitányotok és az emberi akarat a kapitány. (…) Ez a hűséges révkapitány az egyetértésetekkel biztonságosan átvisz benneteket az idő akadályain és a tér korlátain, és elvezet egészen az isteni elme forrásáig és még tovább, az Igazítók paradicsomi Atyjához.” (111:1.9)
Aki az Isten akaratát keresi, rá fog találni arra.
Bár a lélek egyedi, úgy képes fejlődni, hogy közben megőrzi a személyazonosságát. Visszatekintve a gyermekkorom korai emlékeire, ugyanazon személynek látom magam ma is, mint hajdan voltam, de a látásmódom és a gondolkodásom azóta többször is változott és szeretném, ha továbbra is változna, mégpedig úgy, amint azt az Isten bennem élő szellemével mindketten jónak látjuk.
Írhatnám azt, hogy úgy változzak, ahogy az Atya akarja, azonban ez így csak elmélet maradna. A valóság az, hogy úgy fogok változni, ahogy az Atya akaratát felismerem, és annak a sajátomként való elfogadásához hozzájárulok.
Mivel a lélek az anyagi elme és az isteni Szellem közös gyermeke, ezért az emberi lélek nem mondható sem anyaginak, sem pedig szelleminek, hanem a kettő közöttinek – az új valóságra új kifejezést használva, morontia állapotúnak. A lélek tehát a születése és a növekedése földi időszakában fél-anyagi vagy fél-szellemi állapotú, attól függően, hogy honnan nézzük.
A morontia világ ugyanolyan valóságos, mint az anyagi és mint a szellemi világ. Képi hasonlattal élve, a morontia (fél-anyagi, fél-szellemi) világ olyan jellegű valóság, mint az a vászon, melynek a hosszanti szálai szellemi alapúak, míg e hosszanti szálak közé keresztbe befűzött szálak anyagi alapúak. Az ilyen létállapot már nem mondható anyaginak, de még nem mondható szellem állapotúnak sem.
Ha az ilyen létállapotnak felerősítik az anyagi jellegét, akkor a morontia forma az emberi szem számára is láthatóvá válhat. Így láthatta Mária Magdolna a feltámadt Jézust, és így találkozhattak az apostolok Jézussal a feltámadása után, de még a szellemi felemelkedésének megkezdése előtt. A morontia test anyagi jellemzőinek mérséklésével az ilyen test újra láthatatlanná képes válni az emberi szem számára, amint ez történt is a feltámadt Jézussal, mikor a jelenéseit követően eltűnt a tanítványok és az apostolok elől.
„[A] továbbélés biztosításához nem annyira az a fontos, hogy az elme mit ért meg, hanem inkább az, hogy mit kíván megérteni; a szellemmel való azonosulás létrehozásához nem annyira az a fontos, hogy az elme milyen, hanem inkább az, hogy milyenné válásra törekszik. A világegyetemi felemelkedéshez nem annyira az a fontos, hogy az ember tudatosítja Istent, hanem inkább az, hogy az ember epekedik Isten után. Nem olyan fontos az, hogy milyenek vagytok ma ahhoz képest, hogy milyenekké váltok napról napra, az örökkévalóságban.” (111:1.5)
II.
Mottó: „Annyira megnyugtatna és ösztökélne, annyira lenyűgözne és lelkesítene benneteket, ha végre megengednétek az Igazítónak, hogy folyamatosan kivetítse azt az igazi vezérlő eszmét, azt a végső célt és azt az örök rendeltetést, amely a jelenlegi anyagi világotok hétköznapi nehézségeivel való bonyolult, fáradságos küzdelemhez kapcsolódik.” (111:7.2)
Ha az emberi lélek szereti az Istent, és tényleg eléggé megszereti, akkor eggyé fog kapcsolódni a saját Gondolatigazítójával. Azzal, amelyik végig kísérte az embert a gyermek- és a felnőttkor szabad akaratú létküzdelmeiben.
De amíg ez nem történik meg, addig a lélek, melyben a hústest levetését követően az ember személyisége és értelme is tovább él, bármikor meggondolhatja magát. „A felemelkedő halandó még a továbbélést követően is megtartja azon előjogát, hogy az örök élet elutasítását választhassa; az Igazítóval való eggyé kapcsolódás előtt a fejlődő és felemelkedő teremtmény bármikor választhatja a paradicsomi Atya akaratától való elszakadást.” (111:3.1)
A hústestét levető, és a morontia világban öntudatra ébredő lélek egyéni, a többiekétől megkülönböztethető, az adott lélekkel összhangban levő testet, morontia alakot kap.
Az Isten nem adhat többet és mást egy emberi léleknek annál, mint amit az összes többinek is ad. A saját végtelen képességei megengedik az Istennek, hogy örök növekedési lehetőséget biztosítson az általa fenntartott világban minden létkezdettel bíró, értelemmel és szabad akarattal rendelkező gyermeke számára.
Az Isten megosztja a családja tagjaival azt, amije van. Nem csak a megbocsátás istenszerű magatartás, hanem az osztozás is (111:5.1). Az más kérdés, hogy az Istennek van miből osztania. Ő soha nem lehet energia és forrás hiányos. Az Isten éppen ezért értékeli azt a legjobban, ha valaki vele, az Ő valóságával talál összhangot, megértve és felismerve, hogy miért szeretet az Isten és milyen értékeket képvisel.
Egy felelősségteljes földi szülő akkor ad nagyobb szabadságot a gyermekének, ha az már bizonyította, hogy magára nézve is alkalmazza az együttélés szabályait. A mennyország együttműködési szabályainak elfogadása szintén elengedhetetlen a szabad mozgáshoz és az ottani szabadságokkal való éléshez.
„Nincs semmilyen közvetítő vagy közbeavatkozó hatóság vagy erő, mely az isteni Igazító és a halandó társa között működne; Isten és ember közvetlen kapcsolatban áll.” (108:2.4)
Ha egy ma élő felnőtt ember visszatekint az eddigi életére, akkor felismerheti, hogy a hatéves kora óta nála levő Isten-rész, vagyis a Gondolatigazító soha nem volt vele erőszakos, soha nem kényszerítette őt semmire. A Gondolatigazító működése még a lelkiismeret kényszerével, a lelkiismeret furdalással sem azonos.
„Ne tévesszétek és keverjétek össze az Igazító küldetését és befolyását azzal, amit általában lelkiismeretnek neveznek; e két dolog nincs egymással közvetlen kapcsolatban. A lelkiismeret emberi és tisztán lelki válasz. Nem szabad lebecsülni, de az aligha a léleknek szóló Isten hangja”. (110:5.1) „A lelkiismeret, melyet nem tanít tapasztalás és nem segít értelem, sohasem volt és sohasem lehet az emberi viselkedés biztos és tévedhetetlen iránymutatója. A lelkiismeret nem isteni hang, mely az emberi lélekhez beszél. Az pusztán az adott létezési szakasz erkölcseinek a helyest és az erkölcsöst megjelenítő eredője”. (92:2.6)
A Gondolatigazítónak egy fő célja van. Felnöveszteni egy túlélésre alkalmas, szellemi értékekre nyitott lelket.
Vannak, akik úgy élik túl a test halálát, hogy nem utasítják el azokat az eszményképeket, melyeket az Isten jelenít meg, de nem is mutatnak különösebb lelkesedést irántuk. Ezeknek az embereknek a fél-anyagi, morontia világba jutva lesz lehetőségük az örökélettel kapcsolatos személyes döntésük meghozatalára. De van, aki a már a földi élete során kitisztázta, hogy azok az értékek, amelyek őt lelki és szellemi értelemben boldogítják, megegyeznek azokkal az értékekkel, melyeknek a mennyei Atya a forrása.
A hústest halálának túlélése csak annak számára értelmetlen, aki már az anyagi testben meghozta azt a kiérlelt döntését, hogy nem akarja szeretni az Istent azért, amilyen, és nem akarja a testvéreit sem szeretni, akik ugyanúgy fejlődésre hívott lények mint ő.
Az ilyen ember döntését az Isten tudomásul veszi. De még ennek az embernek is lehetnek szellemi értékkel bíró tapasztalatai, melyeket a Gondolatigazítója megőrzött. Ezek nem vesznek el az örökkévalóság számára, a Gondolatigazító személytelen szellemi értékként viszi magával azokat. Az ilyen értékmentés azért is helyes, mert
- azok megszerzésében a megbecsülést nem kapott és végül elutasított Gondolatigazító is közreműködött, továbbá
- a szellemi jelentőséggel bíró tapasztalati értékek megjelenéséhez közvetve vagy közvetlenül más emberek is hozzájárultak, sokszor talán szenvedve a túlélést elutasító ember magatartását.
A túlélést elutasító ember szellemi értékei utólag már nem azonosíthatók be, nem köthetők személyhez, mivel „[a] személyazonosság [csak] a lélek továbbélésében és azáltal marad fenn.” (16:9.3)
Ha a lélek szellemi irányultságú érdeklődése megmarad, akkor az értékrendjében és a törekvésében egyre inkább olyanná lesz, mint a Gondolatigazító. Amikor a személyiséget is hordozó emberi lélek egyesül az Isten valóságos, de nem személyes részével, vagyis a Gondolatigazítóval, akkor egy új, személyes, örök világegyetemi valóság jön létre, és a lélek – most már egységben az Istennel – még magasabb szintre lép.
Ez az egyesülés a lélek és a Gondolatigazító közös munkájának a jutalma, melyben a szerepleosztás eddig a következő volt. A Gondolatigazító célt és értéket mutatott, a lélek pedig a magáénak választhatta azt. Mégpedig akkor és olyan mértékben, ahogyan azt akarta. De a lélek és a Gondolatigazító egyesülésével már egy Istent szerető és a testvéreit segíteni akaró, tapasztalás által kiérlelt, új személyes valóság folytatja az Isten végtelen világában való szellemi növekedést.
A lélek és a Gondolatigazító egyesülése azt is kifejezi, hogy a lélek magáénak akarja az Isten valóságát, olyan akar lenni mint az Isten. Az egyesüléssel a lélek személyiségértéke továbbra is megmarad, az Isten Szelleme csak az ember vágyát teljesíti be.
„Az emberben lakozó Gondolatigazító bizonyosan kinevel az emberi lélekben egyfajta igaz, kutató vágyódást a tökéletességre, valamint egy olyan mélyreható kíváncsiságot, melyet megfelelően kielégíteni csakis az Istennel, azon Igazító isteni forrásával való közösség révén lehet.” (102:1.6)
Az Isten tényleg önmagát adja – már a Gondolatigazító hozzánk küldése is ezt igazolja. Azonban az Isten türelmes, tudja, hogy az ember értékrendszerének tapasztalás útján szerzett bölcsesség révén kell kiérlelődnie.
„Az Igazítók halhatatlan szellemek, és a velük való egyesülés örök élethez juttatja az eggyé kapcsolódott halandó lelkét.” (40:7.1) Az Igazító olyan lélek formálásában működik közre, amely a halandó természetének szellemi megfelelője. (40:9.2)
A tapasztalás útján való fejlődés abban is segít, hogy az Isten gondolkodásának és működésmódjának értéke ne csak elmélet legyen az ember számára. A béke, az összefogás és a jó akarat jelenlegi hiányai a világunkban nem az Isten tökéletlen működését jelzik, hanem a sokféle emberi szabad akarat egyidejű használatát. Megjegyzem, az emberek akarata akkor is szabad maradna, ha egymás irányában nagyobb jóindulatot és összefogást tanúsítanának.
Ha emberként őszinték vagyunk magunkhoz, akkor felismerhetjük, hogy mindig is a Jézus által bemutatott mennyei Atya képviselte azokat az értékeket, amelyekért és amelyekkel élni érdemes. Csak a Jézustól eltanult szeretet lehet az a magatartás, melyet tenni nem csak jól esik az embernek, de általa otthon is érezheti magát a világban.
A számmal jelölt idézetek forrása az Urantia könyv
Hozzászólások