You are here

A lélektanról az Urantia írások alapján

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

[A szerkesztő által rövidített, illetve módosított változat.]

 

I.

„Az Istent ismerő hívő bizonyságát nem szabadna megzavarnia a kétkedő anyagi világnézetű ember bizonytalanságának; inkább a tapasztalásra építő hívő mély hitének és megingathatatlan bizonyságának kellene a hitetlen bizonytalanságát komolyan próbára tennie.” (103:8.5)

 

Az Istennel való kapcsolat nem elmebaj, ha tisztába kerülünk azzal, hogy mit várhatunk a bennünk élő Istentől és mit nem várhatunk a bennünk élő Istentől. Ennek kitisztázására manapság nagyszerű lehetőséget biztosítanak az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tartalmai. Egyébként tényleg vezethet lelki problémához, ha az ember gyermeke nem kapja meg azt a szüleitől, amit jogosan várhatna el, illetve ha olyasmit vár el más embertől, amit csak az Isten adhat meg neki.

A lélektan (pszichológia) mai csapdája az, hogy e tudományág az embernek nem mutathatja be a saját isteni segítőjét, a Gondolatigazítóját úgy, mint a szerető mennyei Atya mindig megszólítható, jelen levő személyes képviselőjét, akitől bölcsességet és szellemi vezetést kérhet. Így az a lélektan, amit a 21. század elején ismerhetünk, nem kínálhat az embernek örök távlatot a fejlődés és a boldogság terén, valamint kevés sikerrel ajánlhatja hiteles módon a megértés és a gyakorlati szeretet gyógyító eljárását.

Nehéz a lélekgyógyásznak úgy dolgoznia és az emberi gondolkodás aránytalanságainak kiegyensúlyozásában közreműködnie, ha nincs elismerve tényként az, hogy

  • az ember az Isten gyermeke,
  • minden emberben benne él egy isteni segítő,
  • az ember örök életre és örök boldogságra van elhívva, illetve, hogy
  • az ember lelkét az gyógyítja, ha nem csak várja, de adja is a szeretetet. S nem csak annak, akitől várja, hanem annak irányába is jó akaratot mutat, akivel kapcsolatban azt érzi, hogy akár „harci” viszonyba is tudnának kerülni.

Azzal, hogy Jézus kinyilatkoztatta a mennyei Atya tökéletes és szeretetteljes személyiségét, valamint azon kérését, hogy az ember is akarja a maga számára ezt, egyben megteremtette a lélekgyógyászat eredményes módját is. A nyilvános segédkezésének megkezdése előtt Jézus több száz esetben végzett személyes, gyógyító beszélgetést rászoruló, elakadt életű emberekkel. E beszélgetések során segített irányt találni az irányt keresőknek és segített életerőt felszabadítani ott, ahol ennek közelségével és módjával az emberek nem voltak tisztában. Ezek – a többnyire egyszeri alkalmú beszélgetések – úgy zajlottak, hogy először Jézus kérdezte és hallgatta a problémákkal küszködő embert, majd az illető hallgatta és kérdezte Jézust. Jézus a segítő beszélgetési során szinte mindig elmondta azt is, hogy „van neked egy mennyei Atyád, aki ismer, szeret és elfogad téged. Akihez mindig fordulhatsz szellemi vezetésért, s aki a te őszinte szándékaid alapján formál véleményt rólad.” Jézus felkeltette a rászorulókban az élni akarás vágyát és irányt mutatott nekik a lelki erősödés és a jóra törekvés terén.

A jelenlegi – mondhatni hivatalos – lélektan azért nélkülözi az Isten létének és atyai valóságának elismerését, mert a Lucifer-féle lázadás (a csillagrendszerünk korábbi vezetőjének Isten elleni lázadása) és a Kaligasztia-féle árulás (a bolygónk korábbi szellemi vezetőjének Lucifer lázadását kiszolgáló árulása) a hatásában még gátolja az igazság ismeretét és alkalmazását. Ezért hivatalosan az „Isten és ember, Atya és fiú, Teremtő és teremtmény” viszony a lélektan földi tudományának alapvetéseiben fel sem merülhet.

A lázadó és áruló vezetők olyan világi hatalmi rendet építettek ki a bolygónkon, mely kedvez azoknak, akik szívesen uralkodnak és használnak ki másokat. Ennek pedig fontos eszköze az emberek szellemi magányra való kárhoztatása. Ha egy embernek nincs Istene és bajban megtartó, segítő társai, akkor használható ki a legjobban.

Bár az emberi öntudat az önálló személyiségben van jelen, az „öntudat lényegében közösségi tudat: Isten és ember, Atya és fiú, Teremtő és teremtmény” (16:9.9) viszonyt jelent. A tisztánlátás érdekében arra sem árt emlékezni, hogy az ember a szülei leszármazottja és emberek között nevelkedik, tanul és él, vagyis letagadhatatlanul közösségi életre teremtett lény. Főleg, ha felnőve azt is megtapasztalja, hogy milyen az, ha a közösségeit hasznosan tudja szolgálni. Mert hát, a közösségben élő emberek miért ne lehetnének hasznosak egymás számára egy közös, isteni nagyszerűségű cél beteljesítése érdekében.

Akinek vannak magas eszményképei és jó a kapcsolata saját magával, így a benne élő Gondolatigazítóval is, az tényleg pártatlanul működő, hasznos, megbecsült tagja lehet a saját emberi közösségeinek.

Mivel a mai társadalom még nem támogatja azt az ismeretet, hogy az ember az Isten gyermeke, vagyis tagja az Isten nagy világegyetemi családjának is, ezért a társadalomba beleszülető ember lélektanilag kiszolgáltatott helyzetbe érkezik. Mivel a lélektan képviselői hivatalosan nem beszélhetnek az emberi lélek forrásáról és az emberi létezés Isten által kínált céljáról, így a segítő módszereiket is csak csökkentett hitelességgel és hatékonysággal használhatják.

A lélektan tudományának a jövőben új alapállásra kell helyezkednie. Ahogy az anyagi világ nem érthető meg az energia forrása, vagyis a Szellem működése nélkül, úgy az ember sem fejlődhet célirányosan, és nem értheti meg teljesen magát, ha nem áll szóba az őt szerető Isten létezésével. A gondolkodó ember azért született, hogy az Istent megtalálja, vele és általa kibontakozhasson, megistenüljön. Az ember erre hivatott, és életunttá válik, ha ezt nem tudhatja, ha ennek tudata nem lelkesítheti. Mert ha lelkesíthetné, akkor naponta kapna visszajelzést arról, hogy az Istent és a másik embert szeretni, vagyis a közösségi tudatot megélni jó, hasznos és én-erősítő.

Az ember, mint öntudattal bíró lény, alapvetően nyitott a tudás összefüggéseire, az erkölcsi értékekre, a szellemi tapasztalásra, és a személyiség értékeire (16:9.9-9.13). E nyitottságok révén eligazító válaszokat remél az anyagi környezetére, a társaira és a saját maga lehetőségeire nézve. Az ember korlátlanul nyitott az értelmi, az érzelmi és az akarati fejlődésre – a tudásra, a boldogságra és a cselekvésre.

A jövő emberi lélektana nem fogja kikerülni azt a tényt, hogy az Isten a saját szellemi gyermekeként kínál jövőt az embernek. Ez az út nem kényszer, azonban minden más út választásával az ember önmagát értékeli le.

Az, hogy ennek az igazságáról ma még nem lehet beszélni egy olyan lélektani kezelés során, melynek célja éppen az igazság feltárása és a szembesülés elősegítése, nem mondható másnak, mint a lényeg szíven szúrásának.

De hát az Isten ellen kezdett lázadásnak az volt és még ma is az a célja, ami kétszázezer évvel ezelőtt: az ember leválasztása az Istenről. Sajnos, még mindig vannak olyan irányítók, akik gonoszságból vagy tévedésből azt szeretnék, hogy az embernek ne legyen isteni méltósága és ebből fakadó egészséges önértékelése.

Az ember arra és azért születik, hogy a jó akaratúan kormányzott világegyetemmel összhangban élő, szabad polgár legyen, hogy megélhesse az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvének gyümölcsöző megvalósulását.

 

II.

„Az igaz vallás semmit sem vesz el az emberi léttől, hanem új jelentéstartalmakat ad az élet egészének; a lelkesedés, a hév és a bátorság új fajtáit hozza létre.” (100:6.5)

 

A halálnak is fittyet hányó emberi vágyak nem érthetők meg az Isten ismerete nélkül. De az ember vágyai eredményesen elnyomhatók az Isten létének elhallgatásával.

A gyermek akkor érzi magát szabadnak, ha a képzelete szárnyal, vagyis játszhat. A felnövekvő ember a legnagyobb szabadságot és a korlátlan fejlődést csak az Istent elismerő hitén keresztül élheti meg.

Az anyagi, fél-anyagi és szellemi mindenségben sok felfedezhető, megértendő és alkotható dolog van, ami elég munkálkodni valót kínál az Isten gyermekeinek. A szabályosan fejlődő bolygók polgárai alapvetően ilyen feladatokkal vannak elfoglalva. Velük ellentétben, a lázadó bolygók háttérhatalmi irányítói azon munkálkodnak, hogy a nekik kiszolgáltatott polgárok egyaránt görnyedjenek anyagi és lelki terhek alatt. Továbbá ne is sejtsék, hogy e terhek miért sújtják őket. S ha a kínjaik közepette mégis haragudni akarnak valakire, akkor haragudjanak csak magukra, egymásra meg az Istenre.

Az örök fejlődési cél nem ismerése, megterhelve megélhetési és biztonsági gondokkal, valamint az önmagunk elfogadtatásáért és az önmegvalósítás szabadságáért vívott személyes küzdelmekkel, a kudarcélmények hatására könnyen eredményezhetnek az emberekben belső bizonytalanságot, sérülő én-képet.

Ezeknek a feszültségét az emberek ösztönösen is oldani igyekeznek.

További gondok akkor keletkeznek, ha a feszültségoldást valaki

  • bódítószerrel vagy
  • valamilyen szélsőséges magatartással (ide tartozik a munkamánia is) végzi.

S ha nem tesz ilyesmiket, „a szükség üllői és a gyötrelem kalapácsai között” (23:2.12) formálódott ember az önbizalom hiányától és a másokkal szembeni bizalmatlanságtól szenved majd a további életében.

Ha az én-kép túl erősen sérül, akkor valószínű, hogy az ember kettős, sőt hármas személyiség-működést is kialakított fiatalon a saját védelme érdekében.

Egy normál működést, melyet túlzó kedvesség és feldobottság is jellemezhet, egy magába fordulót, önmagáról is lemondani készet, és esetleg egy harmadikat, mely a belső bizonytalanságot és a másokkal szembeni bizalmatlanságot a környezetében élőkön való uralkodással igyekszik kiegyensúlyozni.

Aki többes személyiségműködéssel bír felnőttkorában, e viselkedésmódokat többnyire a gyermekkorában alakította ki, amikor védekezni próbált az akkori élete kihívásai közepette. S persze jól tette, hogy annak idején úgy védekezett a félelem és a csalódás érzésekor, ahogy tudott. A probléma az, hogy ezek a felnőttkorba átmentett működésmódok már nem biztos, hogy hasznosak az illető és a környezetében élők számára.

Ha viszont az ember gyermeke kiskorától kezdve megkapja

  • az érzelmi szeretetet és biztonságot,
  • a személyiség és a közösség hasznos működési mintáit, valamint
  • lényegi oktatást az emberi lét eredetéről, céljáról és a világ működéséről, akkor felnőttkorba lépve képessé válik arra, hogy önmagáért értelmileg, érzelmileg és akaratilag is felelősséget vállaljon. Vagyis nem terheli rá magát senkire, képes másokkal együttműködni, és másoknak lényegi segítséget kínálni.

Azt gondolom, hogy a szellemileg magas szinten álló evolúciós bolygók gyermekeinek nem kell napi küzdelmet vívniuk

  • az életben maradásért és az élelemért,
  • nem kell küzdeniük azért, hogy elfogadják, szeressék és támogassák őket a jó szándékú és nemes céljaik megvalósításában.

A gyermek tényleg érték lesz, akit a szülő olyannak tekint, akit egy fontos időszakra az Istentől kapott meg azért, hogy mindazt megadhassa neki, amit egy szülő adhat az igazság, a szépség és a jóság személyes, meghitt, biztonságot és elfogadást nyújtó, mégis ösztönző megnyilvánulásai által.

Úgy vélem, általános az, hogy a lázadó bolygók lakosságának

  • megélhetési,
  • önértékelési-önelfogadási vagy
  • megélhetési és önértékelési-önelfogadási nehézségekkel kell megküzdeniük.

A háttérből irányító Isten ellen lázadók szándékosan kényszerítenek az emberekre ilyen terheket, hogy így fedjék el előlük az igazságot az Isten-ember kapcsolatról, a bolygó emberiségének valódi történelméről és az emberek előtt nyitva álló fejlődési lehetőségekről.

Az önértékelési-önelfogadási gondok általánosak egy bolygón addig, amíg az emberek nem értik meg, hogy annak megtapasztalására születtek, hogy összhangba kerüljenek a teljes mindenséggel, és hogy ennek folyamata során végig – sőt még azután is – a mennyei Atyjuk elfogadja, szereti és támogatja őket. Olyan azonban nincs, hogy az ember összhangba akar kerülni a mindenséggel, de az Istent elutasítja. Ugyanis a teljes mindenség magába foglalja az anyagi, a fél-anyagi és a szellemi világot is.

A lázadó bolygók lakosságának nem az intézményesült egyházaik történelmi működése alapján kellene véleményt formálniuk az Isten valóságáról.

A szeretet és az elfogadás utáni vágy könnyen zátonyra futhat, ha a gyermek nem talál megértésre a környezetében, ha a szülők és a társadalom azt közvetítik számára, hogy csak akkor szeretik és támogatják, ha azt teszi, amit elvárnak tőle.

Egy társadalom egészséges lelkülete – gyakorlati szempontból – a szülőkön és tanárokon múlik. Azokon, akik a felnövekvő gyermekekre a legnagyobb hatással lehetnek a velük töltött (minőségi) idő alapján. Ezért fontos egy fejlődő társadalom számára a család és az oktatás.

A jövőben a bolygónk társadalmi csoportjainak érték rangsora más lesz (71:3.12), mint a jelenlegi.

A társadalmi elismertség első helyén azok a bölcs és nemes polgárok állnak majd, akik „a haszonelvű politikusokat” (71:3.10) felváltva ténylegesen a társadalmat szolgálják valamilyen fontos kormányzati tisztségben. „Bármely polgárosultsági szint helyzetéről hű képet mutat az, hogy mennyire rátermettek azok a polgárok, akik önként vállalkoznak az államisággal járó felelősségek viselésére.” (71:3.10)

A tiszteletben utánuk következnek a bölcselők, akik a tudomány és a tapasztalat eredményeinek összegzőiként eredeti, fejlődést segítő, vagyis hasznos és követhető eszméket, látásmódokat kínálnak fel a polgárok számára.

A társadalmi megbecsültség harmadik helyén állnak majd a tanítók, akik átadják azokat a lelkesítő felismeréseket és összefüggéseket, amelyekért egyénileg és közösen küzdeni érdemes.

A fejlett társadalom elismertségi rangsorának negyedik helyén a különböző területek tudósai vannak.

Az ötödik helyen az iparosok, a gyártók és a szerelők állnak.

A hatodik hely a katonáké. (Ehhez tudni kell, hogy a fejlett társadalmakban a háborúk már csak a bolygó történelmének részei.)

„A szülők a gyermekeik kiválósága szerint nyerik el jutalmukat, a tisztán vallási vezetők pedig, lévén ők a szellemi ország nagykövetei, az igazi jutalmukat egy másik világban kapják meg.” (71:3.12)

A fenti rangsor azt is jelzi, hogy a fejlett bolygókon az Isten-ember kapcsolat személyes viszony, melyet alapvetően mindenki maga ápol, és ténylegesen ápol, mert tudja, hogy ez hasznos a számára, és mert igényt érez rá.

A bemutatott társadalmi értékrangsor a jövőt tükrözi, és összehangolt működését mutatja annak, amit az egyén vár a társadalomtól, és amit a társadalom vár az egyénektől.

„Egy erkölcsös társadalomnak célul kell tűznie, hogy megőrzi a polgárainak önérzetét és minden egészséges egyénnek megfelelő lehetőséget biztosít az önmegvalósításra.” (71:3.9)

 

III.

„Először azért imádjuk Istent, mert van, azután azért, mert bennünk van, végül pedig azért, mert őbenne vagyunk.” (16:9.14)

 

A bolygónk polgárainak többsége szellemi értelemben ma még Föld-középpontú, geocentrikus világnézetet képvisel. Azért van ez így, mert a világegyetemi látásmód leleplező erővel bírna a háttérhatalom uraira. Ezért nem engedik az ilyen gondolkodásmód általánossá válását.

A világegyetemi látásmód szerint nem csak a mi bolygónkon van szellemi fejlődésre elhívott evolúciós élet. A mindenség értelmi közepe nem a Föld, hanem a Paradicsomnak mondott, épített szellemi központ, a nagy világegyetem anyagi közepén. A mindenséget pedig az Isten és az általa megbízottak igazgatják. Mivel az ember az Isten gyermeke, így a világmindenség polgára is. Az embernek ennek szellemében kellene felnőnie és élnie.

Ha mindannyian támaszkodunk a bennünk élő Gondolatigazítónkra, akkor mind ugyanazon Istenből merítünk. Ez képes eredményessé tenni a közös célokra egyesülő emberiséget, de nem egyformává. Az Isten „rabja” a változatosságnak. Az egyformaság nem igényel fantáziát az önálló személyiségekben gondolkodó, mindenkivel egyénileg kapcsolatra törekvő Teremtőtől.

A hit nem babona az ember részéről, ha az eszményi értékek megragadására törekszik. Aki teret ad életében az Istennek, az önmaga egyre jobb változatait élheti meg.

Mivel az Isten végtelen értelem, az ember pedig fejlődő értelem, ezért van jelentősége a hitnek, mint Istenre való nyitottságnak. A hit valójában az értelem számára felfogható igaz, szép és jó eszményképeire való nyitottság. Rövidebben fogalmazva: az istenhit az emberi értelem nyitottsága az isteni értelemre.

Akinek az istenkapcsolata természetesen fejlődik, annak nincsenek saját maga által nem kezelhető lélektani kilengései. Az nem fogja az önértékelési problémáit önzéssel, mások fölött való uralkodni akarással elfedni.

Minden ma élő értelmes embernek van egy lélektani segítője már hat éves korától kezdve, de nem minden ember tud erről és veszi ezt a lehetőséget komolyan.

Amíg a hit kapu az emberben élő lélektani segítőhöz, addig az ima, az Istenhez való beszéd 91:6.4 „egészséges lélektani szokás, függetlenül annak vallási vonatkozásaitól és szellemi jelentőségétől.”

Az ima – a hittartalomtól függetlenül – „az emberi elme tudattalan területeiben tárolódó és megőrződő emberi természetű erőtartalékok felismeréséhez kiváló lehetőséget biztosító eljárás.” (91:6.4) Az ember a gondolkodásának nagy részét akkor is párbeszéd formájában végzi, ha nem az Istent szólítja meg.

Az ima által akkor leszünk képesek bölcsességet és tényleges szellemi erőt találni, ha az Atya felé fordulásunk őszinte, önzetlen, pártatlan és kételkedés nélküli. Olyan, amilyennek azt Jézus tanította (91:6.6).

„A hiten alapuló ima lelki és szellemi velejárói közvetlenek, személyesek és tapasztalást eredményezők. Nincs más olyan eljárás, mellyel minden ember, függetlenül minden egyéb halandói képességétől, ilyen hatékonyan és közvetlenül tudna közeledni annak a területnek a küszöbéhez, ahol képes az Alkotójával érintkezésbe lépni, ahol a teremtmény kapcsolatot teremt a Teremtő valóságával, az emberben lakozó Gondolatigazítóval.” (91:6.7)

Az Isten a természetes és fokozatos fejlődés híve. A vele való élő kapcsolatot nem szolgálják a túlzások. Amint a dolgozó ember is napról napra munkálkodik a fizikai megélhetésén, úgy az Istenkapcsolat fontos ismérve is a kitartó hűség, nem pedig a különleges élményekre való törekvés. Az érzelmi túlfűtöttség nem vallási elragadtatás. A vallási elragadtatás csak akkor igazi, ha az a „mély szellemi jellem megnyilvánulása” (91:7.3).

Aki úgy dönt, hogy az Istenhez való tartozását önmagában naponta megéli, az tapasztalni is fogja ennek belső hasznát. A kitartó fokozatosság mindennél biztosabban hoz gyümölcsöt.

Az Istennel való kapcsolat őszinte gondolat és beszéd a mennyei Atyának címezve, mely azzal a vággyal jár együtt, hogy értelemmel felismerhető bölcsességet és szellemi vezetést nyerjünk. „Az értelem, a bölcsesség és a hit az ember legmagasabb rendű emberi képességei. Az értelem vezeti be az embert a tények, a dolgok világába; a bölcsesség vezeti be őt az igazság világába, a kapcsolatokhoz; a hit ismerteti meg vele az isteniség világát, a szellemi tapasztalást.” (103:9.6)

Az Istennel való személyes kapcsolat gyakorlati gyümölcsei a következőkben nyilvánulnak meg az ember életében (91:7.6-7.12):

  • A testi egészségre való törekvés.
  • Az elme hatékonnyá és gyakorlatiassá válása.
  • Az Istentapasztalás értékeinek mások számára is érzékletes, örömteli megosztásának fejlődő képessége.
  • A szokványos hétköznapi kötelezettségek további vállalása.
  • Az igazság, a szépség és a jóság értékelésének növekvő képessége.
  • A helyesnek megismert magatartásbeli, erkölcsi és szellemi értékek megtartása.
  • Javuló szellemi látásmód – növekvő Isten tudatosság.

Isten mindig a lélek hozzáállására válaszol, nem a szavakra. A hit éppen ezért személyes. „Az Istennel kapcsolatos szellemi rálátás békét, örömöt és eligazodást eredményez az egyén életében.” (101:1.1)

 


Creative Commons Licenc