You are here

A Legfelsőbb Lény az életemben [The Supreme Being in My Life]

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

1. Bevezetés

(…) Az Urantia könyv olyan hatalmas arányokkal szemlélteti a Legfelsőbb szerepét, hogy nehéz átlátni, hogy személy szerint milyen helyet is foglalunk el ebben a gigantikus folyamatban, ebben a világegyetemi arányokkal jellemezhető folyamatban. A célom megosztani, hogy én miként látom a dolgot és bemutatni a személyes tapasztalataimat azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb miként lép be az életünk tevékeny mozzanataiba. Az észrevételeim nem annyira tanítások, hanem inkább azt mutatják, hogy én miként gondolkodom erről, miként élem meg és miként fejezem ki mindezt. Bár az itt leírtak alapját az Urantia könyvben foglaltak képezik, kísérletet teszek annak bemutatására, hogy a lelkem legmélyén mit érzek azzal kapcsolatban, amit úgy fogalmazunk meg, hogy „a Legfelsőbb tudatosulása”.

 

1.1. A Legfelsőbb fogalma

(…) Először is, a Legfelsőbb nem Isten a szó szoros értelmében. A Legfelsőbb inkább a paradicsomi Háromságtól származó istenség. A Legfelsőbb egy olyan felsőbb-személyiség, aki magába foglalja az összes fejlődő világegyetemet. Az összes csillagászati léptékű infrastruktúra esetében ő a „projektvezető”, aki a nagy világegyetem fizikai, értelmi és szellemi tevékenységeit összehangolja. Ennélfogva a Legfelsőbb kellő rálátással rendelkezik az idő világegyetemeire vonatkozó tervekre és azok végső kimunkálására.

A közvetlenül a paradicsomi Háromságtól leszármazott Legfelsőbb igencsak kivételezett helyzetben van. Független a három paradicsomi Istenségtől eredő három nagy igazgatási szerveződési rendtől. Utasítást kizárólag a Háromságtól fogad el, mely (emberi analógia alapján) az ő Gondolatigazítójaként működik. Univerzum szerte kétségbevonhatatlan a legitimitása és teljes az autonómiája.

A Legfelsőbbel senki sem tud közvetlenül kapcsolatba lépni, vagy hatással lenni rá bármilyen módon is. Bár a Legfelsőbbhöz fűződő viszonyunk személytelen jellegű, mégis őbenne születünk, őbenne növekedünk és őbelőle emelkedünk ki az univerzum fiaiként és leányaiként.

 

1.2. Az isteni Anya

A Legfelsőbb szerepe olyan kiemelt jelentőségű, hogy a jelenléte hasonlatos egy isteni Anyáéhoz, az idő és tér világegyetemeinek összességét magában hordozó anyáéhoz. Az isteni Anya olyan mindenható, hogy még az Atya természetét és isteniségét tükröző Gondolatigazítók is hasonulnak a Legfelsőbbhöz, amint belépnek a kozmoszba. A Gondolatigazítók ezen átalakulása nem hagy kétséget afelől, hogy az Atyának a téridő világegyetemeiben kifejeződött akarata valóságosan is a Legfelsőbben egyesül.

 

1.3. Az evolúciós Isten

A Legfelsőbb nem tökéletes istenség, hanem inkább egy olyan tapasztaló istenség, mely evolúciós folyamaton megy keresztül. Az univerzum szabályozásával megbízott személyiségek folyamatosan azon munkálkodnak, hogy megszerezzék az uralmat az anyag fölött annak érdekében, hogy stabilitást és összhangot teremtsenek a fizikai területeken. Más személyiségek pedig azon munkálkodnak, hogy tökéletesítsék a minden területre kiterjedő tudásukat, gyarapodjanak bölcsességben és tapasztalatokban. A Legfelsőbb egyáltalán nem olyan, mint egy megbonthatatlan egységes egész, hanem inkább olyan, mint egy mozaik, melynek egységes képe még nem állt össze.

A Legfelsőbbnek a szellemi, az értelmi és az anyagi területek egyesítésére irányuló szüntelen erőfeszítései a magában az elmében megjelenő teremtőerőkben tükröződnek a mikrokozmosz szintjén. Ezek azok a teremtőerők, melyek arra késztetik a saját akarattal rendelkező személyiségeket a világegyetemben, hogy a szervezett és szellemivé alakított világok építésének szenteljék magukat. Minden elmekörben ott munkálnak azok a teremtőerők is, melyek arra ösztönzik a személyiségeket – beleértve a halandókat is – hogy fejlesszék a bolygónk anyagi, morontiai és szellemi területeit. Ennek a mindenségrendi egymásrautaltságnak köszönhetően az isteni Anya az idő teremtményeivel együtt gyarapodik. Az emberi szülők ugyanígy együtt gyarapodnak a szülői tapasztalásban a gyermekeikkel.

 

1.4. A Legfelsőbb személyiségének felfedezése

A Gondolatigazító az Egyetemes Atya ajándéka az emberi elmének, mely egyfajta tevékeny szellemi jelenlétként szolgál az emberi tudat hátterében. Amellett, hogy a legbehatóbb tapasztalások ösztönzőjeként működik, a Gondolatigazító egyfajta jelzőfényként is szolgál az elme számára az erkölcsi és szellemi döntéshozatalt igénylő helyzetekben. A Gondolatigazító jelenti a forrását a személyiség belső dinamizmusának és a tökéletesség iránti vágynak. Még magasabb síkon a Gondolatigazító maga a személyes kapcsolat az Atyával – a megnyugvást jelentő kapcsolat az imában és az elragadtatás világossága az istenimádatban.

Kérdezték már tőlem, hogy „Ha a Legfelsőbb személy, akkor miért nem lehet vele személyes kapcsolatot teremteni?” Tudjuk, hogy a Legfelsőbb még nem futotta be a fejlődés teljes körét, és a Legfelsőbb Léleknek ez a még befejezetlen növekedése az, ami elérhetetlenné teszi az ő személyiségét. Az örökkévaló jövőben egy napon azonban minden teremtmény képes lesz egyidejűleg részt venni a Legfelsőbb személyiségének a felfedezésében, s akkor bontakozik ki majd az ő tökéletessége egyetemesen.

 

1.5. A Legfelsőbb egyéb megnevezései

Az Urantia könyvben több kifejezés is utal a Legfelsőbb különböző evolúciós szakaszaira, például: a Legfelsőbb Lény, a Mindenható Legfelsőbb, a Legfelsőbb Isten. Ezen előadás keretei között a Legfelsőbb fogalmát a tér és idő evolúciós Istenének általános megjelölésére használom.

 

2. A Legfelsőbb felismerése

 

2.1. Egyéb hatótényezők és a Legfelsőbb

Lévén, hogy az előadásom középpontjában az emberi tapasztalásban tudatosuló Legfelsőbb áll, ezért el kellett gondolkodnom a következő kérdésen: Hogyan értelmezhetjük a Legfelsőbb viszonyát a bennünket körülvevő különféle hatótényezőkhöz, mint amilyen a Gondolatigazító, az Igazság Szelleme és a Szent Szellem? Annak kimondásával adom meg a választ, hogy ezeknek a szellemi értelemben kívülről is és belülről is ható tényezőknek az eredete különböző, és eltérő módon és céllal gyakorolnak ránk hatást. Különféleképpen hatnak ránk. Az alábbiakban röviden kitérek ennek magyarázatára is.

 

2.1.1. A Gondolatigazító

A Gondolatigazító az Egyetemes Atya ajándéka az emberi elmének, mely egyfajta tevékeny szellemi jelenlétként szolgál az emberi tudat hátterében. Amellett, hogy a legbehatóbb tapasztalások ösztönzőjeként működik, a Gondolatigazító egyfajta jelzőfényként is szolgál az elme számára az erkölcsi és szellemi döntéshozatalt igénylő helyzetekben. A Gondolatigazító jelenti a forrását a személyiség belső dinamizmusának és a tökéletesség iránti vágynak. Még magasabb síkon a Gondolatigazító maga a személyes kapcsolat az Atyával – a megnyugvást jelentő kapcsolat az imában és az elragadtatás világossága az istenimádatban.

 

2.1.2. Az Igazság Szelleme

Az Igazság Szellemét az Urantia könyv úgy fogalmazza meg, mint a Teremtő Fiú adományát a helyi világegyetemünkben. Míg a Gondolatigazító az aktív gondolati síkon működik, addig az Igazság Szelleme a reaktív síkon, a pozitív/negatív benyomások (igaz/hamis, szép/csúnya, jó/rossz) teljes skáláján, és azonfelül még az olyan lelkiállapotokon is, melyeket a belső meggyőződés, a szellemi valóságokra való érzékenység, a bensőséges közösség érzése és a mély belső béke jellemez. Összességében pedig az Igazság Szelleme a kialakuló értékek összehangolását végzi nem csak egyetlen lakott bolygó tekintetében, hanem a teljes helyi világegyetemben. Az Igazság Szelleme az a közös hivatkozási alap, melynek segítségével felismerhetünk olyan értékeket, melyeket egyszerre elfogadunk a sajátunkként és megosztunk egymással.

 

2.1.3. A Szent Szellem

A Szent Szellem a helyi világegyetemünk Szellemanyjától ered. Az Urantia könyvből tudjuk, hogy a Szent Szellem szellemi értelem és ő a lélek intelligenciája. Szellemi intelligencia alatt egy olyan elme megjelenését értjük, mely képes mind a fogalmi rend kialakítására, mind pedig az elvont gondolkodásra a szellemi világ tekintetében. Ha a Gondolatigazító és az Igazság Szelleme a legmélyebbről fakadó késztetéseink forrása, akkor a Szent Szellem az, amely átalakítja ezeket a késztetéseket értelmes és végleges jelentéstartalmakká a lélek számára. A Szent Szellem az értékek alapos vizsgálatára ösztönöz és önkritikára jogosít, s ezzel lehetővé teszi, hogy elérjük a személyes és hiteles gondolkodás síkját.

 

2.1.4. Egyéb megszemélyesült hatótényezők

Más hatótényezők kívülről fejtenek ki hatást ránk, ilyenek például az őrangyalok, a közteslények és azok, akik készen állnak segíteni azokat az egyéneket, akik már eljutottak a szellemi tudatosság és önállóság egy bizonyos szintjére – akiknek a közreműködése az illetőt egy személyes beteljesülési cél felé vezeti.

Nagyon is lehetséges tudatosítani mindezeket a nagy hatótényezőket (…). Egyesek tehetségesebbek másoknál az ilyen érzékelés terén, vagy a jellemükből kifolyólag vagy pedig azért, mert rendelkeznek bizonyos személyiségjegyekkel.

Másfelől viszont, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a különféle eredeteket és hagyjuk, hogy mindezek a hatóerők egyetlen tényezőként fejtsék ki a hatásukat bennünk (mint ahogy az általában történni szokott), akkor ebből a szellemi élményből kialakul a Legfelsőbb segédkezése a mindennapi életünkben. A Legfelsőbb tehát úgy is meghatározható a lelkiéletünk szempontjából, mint mindazoknak a szellemi hatótényezőknek az egyesített szolgálata, melyek közvetve-közvetlenül bennünk munkálkodnak és hatást gyakorolnak ránk.

 

2.2. A Legfelsőbb hatása bennünk

Ezeknek a szellemi hatótényezőknek az egyesített működése – melyekre úgy utalunk, mint a Legfelsőbbre bennünk – olyan fennkölt lelki attitűdöket alakít ki, melyeket igen nehéz leírni. Például:

  • a személyes összeszedettség mélyről fakadó érzése (egységérzés);
  • a mély és dinamikus béke állapota;
  • kivételes erkölcsi felelősség érzése;
  • erős késztetés a cél elérésére, sőt bizonyosságérzet a személyes rendeltetési cél elérése vagy valamilyen adott feladat teljesítése tekintetében;
  • látnoksággal határos, különleges érzékelésfajta; érzékenység a nagy jelentőségű etikai, erkölcsi és szellemi kérdésekre;
  • erőteljes igazság- és egyenlőségérzet; a mindenségrendi közösséghez tartozás érzése;
  • mindent felülmúló nagylelkűség;
  • életerő;
  • és még sok egyéb.

Eme lelkiállapotok összessége egy fokozott, dinamikus szellemi érzékenységet jelöl, melyhez önmagunk felülmúlásának vágya társul.

 

2.3. A Legfelsőbb felismerésének előfeltételei

Bár mindannyian átélhetjük a Legfelsőbb szellemi hangulatát, sokan vannak közöttük olyanok, akik számára ez a fennkölt hangulat elérhetetlen marad. Melyek tehát a szellemi előfeltételei a Legfelsőbb felismerésének? Először is azt mondanám, hogy sok ilyen előfeltétel van. Most mégis a saját személyes tapasztalataimra és azon kortársaim viselkedésére összpontosítok, akik élő példaképként említhetők.

 

2.3.1. Hit

A Legfelsőbb felismerésének első előfeltétele kétségkívül a hit. A hit azt példázza, hogy az Atyával való kapcsolat élő és hogy a szellemi erők tevékenyek a hívő tudatában. A hit valóban a tudatos szellemi tapasztalás alapját képezi.

 

2.3.2. A felebaráti szeretet

A Legfelsőbb tudatosításának második előfeltétele a felebaráti szeretet. Itt nem arról az odaadásról van szó, melyet az ember a régi barátai és ismerősei iránt mutat. Hanem inkább arról, hogy miként szeressünk a legtágabb értelemben – a testvéri odaadásról és jó szándékról. E szeretetfajtának a forrása nem más, mint az egész személy mindenségrendi valóságának felismerése.

 

2.3.3. A felelősségérzet

Az előfeltételek sorában a harmadik helyen a felelősségérzetet említeném. Nincs kívánatosabb és alapvetőbb kiegészítője a szeretetnek, mint a felelősségérzet. E nélkül a szeretet semmivel sem több, mint egy múló látomás, mely gyakran több kárt okoz, mint jót. Én személy szerint – és ebben nem vagyok egyedül – egy személy szeretetének valódiságát az alapján ítélem meg, hogy mekkora felelősség társul hozzá. A felelősségérzet kétségkívül a leginkább látható jele a Legfelsőbb tudatosulásának.

 

2.3.4 Az elfogulatlanság

Végül még egy előfeltételt említek, ez alkalommal egy fennköltet, mely azonban mindig megnyilvánul azok viselkedésében, akik már elegendően magas mentális síkra jutottak el ahhoz, hogy érzékelni kezdjék az egységet a sokszínűségben. Ez a feltétel az elfogulatlanság: a mások, a világ és általában a világegyetem irányában való elfogulatlanságról van szó. Első helyen említhetjük azt a fajta elfogulatlanságot, mely a türelemben nyilvánul meg, mégpedig baráti kapcsolatok kialakítása olyanokkal, akiknek más az etnikai és faji háttere, akik másként értelmezik és élik meg az élet dolgait. Azután ott van a felfedezés iránti elfogulatlanság is, mely a változás iránti nyitottságot jelenti, azt, hogy készek vagyunk megismerni és megérteni mindent, ami körülöttünk zajlik.

Egy biztos: az elfogulatlanság meghatározza a világegyetemi valóságokhoz való alkalmazkodási képességünket. Az elfogulatlanság megszünteti a személyiség beskatulyázását és közelebb hozza az embereket egymáshoz. Az elfogulatlanság számos lehetőséget biztosít és megteremti az egyetemesség légkörét. Ez a feltétel kapcsolódik az összes többi előfeltételhez, és a személyiségünknek a nemesség és a lelki nagyság jegyét kölcsönzi.

 

3. A kapcsolat a Legfelsőbbel

 

3.1. Az Urantia könyv fogalom-meghatározása

Miután áttekintettük a Legfelsőbb felismeréséhez szükséges feltételeket, megpróbálkozhatunk annak pontosabb meghatározásával, hogy mit is értünk a Legfelsőbbel való kapcsolat alatt. Egy ilyen kapcsolatnak mindenképpen változhatatlan és egyetemes alapokra kell épülnie. E kapcsolat magyarázata iránt az Urantia könyvben való keresgélés alapján a következő részletben ragadható meg a dolog lényege. Idézem:

„Az embernek a Legfelsőbbhöz fűződő időleges viszonya képezi az alapját a mindenségrendi erkölcsiségnek, a kötelesség iránti egyetemes érzékenységnek, valamint a kötelesség elfogadásának. Ez a viszonylagos jó és rossz átmeneti felfogásán túlmutató erkölcsiséget jelent; olyan erkölcsiség ez, amely közvetlenül arra a tiszteletre épül, melyet az öntudatos teremtmény a tapasztalás által fejlődő Istenség iránti tapasztalásbeli elkötelezettségben táplál. (…)” (117:4.8)

 

3.2. Mindenségrendi erkölcsiség

Tehát megerősítést nyert, hogy a Legfelsőbbel való kapcsolat az alapja a mindenségrendi erkölcsiségnek, a kötelesség iránti egyetemes érzékenységnek, valamint a kötelesség elfogadásának. De miből is áll a mindenségrendi erkölcsiségnek ez az új fogalma?

A mindenségrendi erkölcsiség nem az, aminek elsőre gondolnánk, vagyis nem egy tantétel, mely arra tanít, hogy mit tegyünk és mit ne tegyünk. Éppen ellenkezőleg, a mindenségrendi erkölcsiség rendeltetése az élet legfelsőbb rendű céljainak a meghatározása és e célok eléréséhez szükséges hit gyakorlása. Összefonódhat vallási erkölcsiséggel vagy közkeletű etikával olyankor, amikor a céljai valódi emberbaráti értékek hordozójává válnak.

A mindenségrendi erkölcsiség a maga legtisztább állapotában akkor mutatkozik meg, amikor erőteljes folyamodást érzünk a lelkiismeretünkhöz, olyan helyzetekben, amikor az erkölcsi kötelességhez és a felelősségérzethez folyamodunk. Ezek a lelkiismereti késztetések a személyes életünk minden mozzanatában fellelhetők: a családi életünkben, a közösségi életünkben és a munkánkban. A pártatlanság által kitágított horizonton ezek a lelkiismereti késztetések magukba foglalják a korunk nagy etikai, erkölcsi és szellemi kérdéseit.

A mindenségrendi erkölcsiség felfed egyfajta egyetemes érzékenységet a kötelesség iránt, olyan fogékonyságot, mely meghaladja a szigorú értelemben vett családi és társadalmi közeget, egy olyan érzékenységet, mely átlép a vallási, a kulturális és a nyelvi korlátokon. A mindenségrendi erkölcsiség magában foglalja ezeket a problémákat és az emberiséget egységes egészként kezeli. Mozgatóerőként tekintve a mindenségrendi erkölcsiség úgy nyilvánul meg, mint mindazon akaratlagos hatalom, mellyel egy személy rendelkezik.

 

3.3. Az Istenség iránti kötelezettség

Az Urantia könyvből vett idézet utolsó része világosan utal arra, melynek szellemében a mindenségrendi erkölcsiség alkalmazandó és megélendő: „(…) olyan erkölcsiség ez, amely közvetlenül arra a tiszteletre épül, melyet az öntudatos teremtmény a tapasztalás által fejlődő Istenség iránti tapasztalásbeli elkötelezettségben táplál (…)” (117:4.8)

Ha valaki megpróbálja megfejteni ezt az igencsak kódolt mondatot (melyet egy, az Urantián ideiglenesen állomásozó Fenséges Hírvivő hitelesített a könyvben), akkor egy egyszerűbb megfogalmazást is találhat: a mindenségrendi erkölcsiség alapja az a kiváltság és megtiszteltetés, az a mélyről fakadó és ellenállhatatlan vágy, hogy magunkat a Legfelsőbb ügyének szenteljük.

Nos, akkor úgy gondolom, hogy végre eljutottunk a Legfelsőbbel való kapcsolat gyökeréig. Már közel járunk ahhoz a lánghoz, mely a Legfelsőbbel való kapcsolatunkat élteti. A Legfelsőbbel való kapcsolat nem olyasféle kötelezettségként jelenik meg, melyhez az embernek nem sok kedve van, hanem inkább olyan vágyként nyilvánul meg, mely élni, növekedni, építeni és magunkat annak az ügynek szentelni késztet, mely a sajátlényegünkkel egybecseng. A Legfelsőbbel való kapcsolat lényege minden energiánk mozgósítása a bennünk élő értékek támogatásához.

Vegyük például olyasvalaki esetét, aki valamely ügy érdekében ingyen dolgozik azon egyszerű oknál fogva, hogy az a munka nagy belső megelégedésére van. Az ő mindenségrendi erkölcsisége nem más, mint az általa megtapasztalt belső kiteljesedés. Nézzük egy olyan személy példáját is, aki valamilyen szükséghelyzetben való segítő cselekedetre kap elhívást. Az ilyen ténylegesen teljesített küldetés miatti megelégedettség élménye őnála az ő mindenségrendi erkölcsisége.

Az utolsó példa már konkrétabb: valaki elutazik egy nagyon szegény országba s ott nagy emberi nyomorúságot tapasztal. Ez a személy sokféleképpen reagálhat a helyzetre:

Először is ezer és egy módot találhat a többi ember nyomorúságának kihasználására; másodszor, elmenekülhet arról a helyről, mert képtelen elviselni a szenvedés látványát; harmadszor, közömbös maradhat mindennel szemben, amit csak lát; negyedszer, kialakíthat magában egy bizonyos erkölcsi kötelességet az emberi nyomorúsággal összefüggésben és megpróbál tenni valamit.

Az illető által az emberi együttérzés jeleként kialakított erkölcsi kötelesség további jó példa a mindenségrendi erkölcsiségre. Ezek a példák pusztán annak bemutatására szolgálnak, hogy a Legfelsőbb tudatosítása nem valamiféle hatalmas szellemi befogadóképesség kérdése, melynek csak néhány ember felel meg, hanem egyszerűen csak a nyitottság, a könyörület és az együttérzés magatartása az embertársaink irányában; olyan lélekminőség, mely a legegyszerűbb, legszerényebb emberekben is megvan.

(…)

Közülünk vajon ki nem érezte még soha, hogy közvetlenül vagy közvetve valamilyen elhívást kapott volna valamilyen szükséghelyzet megoldására? Itt utalok azokra az élményekre, melyek az elvégzett feladatból fakadó megelégedettség érzését hozták el számunkra, a kiteljesedés és a nemesség olyan érzését, mely csordultig tölti a lelkünket és új tettekre sarkall. Mindez a szellemi energia, mely eltölt és összeköt bennünket, és amely néha felvillanyoz minket, ez jelenti a Legfelsőbbel közvetlen kapcsolatot teremtő lélek növekedésének gyümölcsét. Ez az egész univerzum köszönete és a hálája irányunkban.

 

3.4. Hamis kötelezettségek

A mindenségrendi erkölcsiségnek eme teljesen új fogalmaival ellentétben a múltban ahhoz voltunk hozzászokva, hogy bizonyos egyéb kötelezettségeket hangsúlyozzunk, olyanokat mint a böjtölés, a szertartáskövetés, vagy a mindenkor és mindenhol követendő viselkedési szabályok. Mindezeket a törvények Istene elé helyeztük – olyan törvények ezek, melyeknek semmi közük az Istenhez. E kozmikus teher hatására, mely olyannyira megterheli a vallásokat, gyakran teljesen automatikussá válnak a szellemi tevékenységek. Emiatt arra kényszerül az ember, hogy folyamatosan újraépítse az istenivel való kapcsolatát, pedig a valóságban csak a többi emberrel való viszonylatban történő kifejeződésre lenne szükség.

 

3.5. Sajátakarat

A Legfelsőbbel való kapcsolat tele van buktatókkal, és természetesen rengeteg belső ellenállással találkozunk a felelősségvállalással szemben. Ez az ellenállás a problémák elől való menekülésben jelenik meg: például amikor azt mondjuk, hogy azért nem tehetünk semmit, mert a helyzet túl összetett, vagy mert nem a mi dolgunk, vagy mert már túl késő tenni bármit is. Mely belső adottságunk révén tudunk felülkerekedni a felelős cselekvéssel szembeni ellenálláson? A kérdés nem könnyű, mert visszavezet minket a mindenségrendi elme alapjához: a sajátakarathoz.

Nem mindig ismerjük fel azt, hogy a sajátakarat már attól a pillanattól kezdve megmutatkozik a gyermekben, amikor úgy dönt, hogy vállalja a felelősséget. A sajátakarat nem csak az átgondolt cselekvés kötelezettségével ruházza fel a gyermeket, hanem megteremti az erkölcsös élet lehetőségét is. Az akaraterő felemeli az emberi lényt a feltételes világegyetemi létpolgárság szintjére és különleges személyiséget kölcsönöz neki a Legfelsőbbön belül.

Ha létezne egyetlen szó a Legfelsőbb meghatározására mind makroszinten, mind pedig személyes szinten, akkor én nyomban a „sajátakarat” kifejezést használnám. Ha létezne egyetlen szó a szeretet, a cselekvés és a növekedés együttes megjelölésére, akkor megint csak a „sajátakaratot” használnám. Az emberben az akarat nem korlátozódik a szeretet Istenének létező személyként való elismerésére. A sajátakarat magában foglalja egyfelől az Isten működésének elismerését a Legfelsőbb által megszemélyesített univerzumban, másfelől a tevékeny szerep elfogadását ebben az örökké változó univerzumban. Ennek tükrében a sajtakarat úgy is meghatározható, mint az erkölcsi felelősségeink elfogadása, válaszul arra, hogy felismertük az Istent, az életet és a Legfelsőbbet.

A felelőtlenség fogalmát annak jellemzésére alkalmaznám, ami szemben áll a sajátakarattal. A felelőtlenség a meggondolatlanságból ered. Egy olyan kezdetleges életforma, melyben az emberben nem tudatosul a Legfelsőbb és a fejlődés folyamata. A felelőtlen ember visszahőköl minden olyasmitől, aminek köze van a megszemélyesült univerzumbeli személyes élet felépítésében való önkéntes részvételhez.

(…)

 

4. A Legfelsőbb tudatosulása

 

4.1. Egy egyetemes erő

A Legfelsőbb tudatosulása nem új dolog, nem olyasmi, ami egy új kinyilatkoztatás megjelenésével bukkant fel a földön. A történelem során mindig is a Legfelsőbb tudatosulása táplálta a nagy vezetők szellemi energiáit, akik azért dolgoztak, hogy jobbá tegyék a közösségüket, az etnikumukat, vagy még inkább az emberi életkörülményeket. Ahogy nincs szükség a Gondolatigazító fogalmának ismeretére ahhoz, hogy kommunikáljunk vele, úgy a Legfelsőbbel is hasonló a helyzet. Nem kell ismernünk a nevét ahhoz, hogy felismerhessük az iránta való felelősségünket és lelkesen eleget is tehessünk az ebből fakadó feladatoknak. Bár az Urantia kinyilatkoztatás biztosít egyfajta egyetemes fogalmi keretrendszert, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szellem mindig is egyesített módon munkálkodik az emberi tudatban. A Szellem nem az intellektuális megfogalmazásokkal foglalkozik. A Szellem mindig felerősít és gazdagabbá tesz mindent, ami szép, igaz és nemes minden emberi késztetésben. Például:

  • a Legfelsőbbet tekinthetjük olyan Istennek, aki arra készteti az embert, hogy fáradhatatlanul munkálkodjék a földön az anyagi és szellemi életkörülmények javításán;
  • a Legfelsőbb meghatározható úgy is, mint a lélekben érvényesülő, kifinomult mindenségrendi eszménykép;
  • a Legfelsőbb tekinthető az egész univerzumot mozgató testvéri szeretet Istenének;
  • a Legfelsőbb megnyilvánulhat úgy is, mint belső szükséglet aziránt, hogy odafigyeljünk másokra s ezáltal megadjuk a világnak mindazt az emberi együttérzést, melyet az Isten fiainak és leányainak testvérisége igényel.

(…)

 

4.2. A bolygói tudatosság

Egy másik kérdés is felmerül, ha a jövő szempontjából tekintünk a Legfelsőbbre: „Melyek a jelei annak, hogy a Legfelsőbb tudatosulása folyamatban van egy olyan bolygón, mint a miénk?” Az anyagi világot irányító fizikai törvények felfedezése fokozatosan megszabadít minket a félelem, a babonaság és a bűntudat metafizikájától. Ez a tudatosság új alapokat mutatott az univerzum megértéséhez és a szellemi tapasztaláshoz. Emberbaráti szempontból közelítve vajon milyen utat mutatnak nekünk ezek az új alapok?

A jövőben nem annyira az emberiség fog megváltozni, mint inkább a társadalomról alkotott jövőképünk, az emberiségre vonatkozó jövőképünk, a bolygói jövőképünk és az univerzumról kialakított jövőképünk. Ez az új vízió nélkülözhetetlen egy olyan kiterjedtebb bolygói tudatosság megjelenéséhez, melyben az emberek többsége osztja azt a mély meggyőződést, hogy az emberiség jövője az emberi lényekre tartozik. A bolygói tudatosság már csírázik, és el fogunk jutni majd a tudatos, kollektív felelősség szakaszába. A közösségi vélemény már most is egyre erőteljesebben nyilvánul meg minden tevékenységszinten. A korábbi nemzedékekhez képest nekünk már több mindenről van tudomásunk és jobban tudatosul bennünk a felelősség, és erről az alapról indulva vágunk bele azoknak a nagy problémáknak a megoldásába, melyek a bolygói továbbfejlődés útjában állnak. Ahhoz, hogy az ember megtehesse azt a legfontosabb és már nagyon várt lépést a bolygónak a legmagasabb rendű mindenségrendi tervvel való végleges összehangolása felé, arra van szükség, hogy az ember közreműködői szerepet töltsön be a gondviselés cselekedeteiben. A gondviselés valóban harmonikus és tartós folyamattá alakulhat, ha annak alakítását az élő mindenségrend két végpontja vállalja: a Legfelsőbb és maga az ember.

Említést érdemel az a jelenség is, hogy a földön minden egyén és minden nép egymástól függ. E kölcsönös függés elvezet a bolygói tudat felismeréséhez. Az evolúció úgy működik, hogy a társadalmi problémákat most már úgy tekinthetjük, mint amelyeket a területi korlátokat, illetve nemzeti határokat átlépő tényezők határoznak meg. Most ránk hárul a feladat, hogy a mai kor fontos területeit – a politikát, a gazdaságot, a környezetet, a békét, a népesedést, a harmadik világot és még sok egyebet – átható minden nagy kérdést kellő elfogulatlansággal kezeljünk, egy olyan globális jövőkép szem előtt tartásával, melyhez a változás iránti valós vágy társul.

E változási igény akkor válik majd igazán érzékelhetővé, amikor mind egyetértünk abban, hogy szakítani kell a kizárólag a profitérdeken és az egyéni jóléten alapuló életmóddal; amikor emberbaráti célok felé fordulunk s annak érdekében munkálkodunk, hogy gazdasági és társadalmi egyenlőséget teremtsünk. Igen – az emberiségnek ez az új jövőképe meg fogja tudni oldani a szegénység, a rasszizmus, az erőszak problémáit… valójában mindazokat a problémákat, melyek az együttéléssel járó kihívásokat jelentik.

Az együttélés kihívása. Ez a Legfelsőbb kihívása – ezt az elhívást osztja meg a Legfelsőbb minden civilizációval. Hajlandók vagyunk-e megmutatni, hogy mindenségrendi értelemben meg tudunk felelni annak az elvárásnak, hogy ebben a megszervezett és szellemivé alakuló univerzumban éljünk és fejlődjünk? (…)

 

5. Zárógondolatok

 

5.1. Személyes következtetések

Számos következtetés vonható le az eddigiekből. Biztos vagyok abban, hogy mások sok egyéb következtetétesre is juthatnak, és remélem, hogy ezek megosztására mindenkinek lehetősége is adódik majd. Az én személyes következtetéseim:

A Legfelsőbb tudatosulása nem olyan érték, melyet az egyén a szellemi életében felmutathat. Inkább az emberi szolidaritás érzése, mely igyekszik elérni minden egyént és népet a világon. Nem csak az egyén él és növekszik, hanem az emberiség is kifejeződik bennünk.

A Legfelsőbb tudatosulása nem azért jelenik meg az elménkben, hogy bonyolultabbá tegye az amúgy békés életünket, hanem inkább azért, hogy megoldja az egyéni és közösségi gyarapodásunkkal kapcsolatos problémákat.

A Legfelsőbb tudatosulása – ha azt a mindennapi életünk valóságai közepette bátran éljük meg – a szellem érettségét, a gondolkodás mélyenszántó voltát, a mindenségrendi valóság érzékelését és a lélek eredményes gyarapodását mutatja.

A Legfelsőbb tudatosulása biztos szellemi támaszt ad a Beteljesülés Tartalékos Testületében való szolgálathoz, mely testület olyan önkéntesekből és szabadgondolkodókból áll, akik őszintén az emberi testvériség szolgálatának szentelték magukat. Ezek a felelős emberek alkotják a bolygói fejlődés élcsapatát, amint a bolygónk lassan araszol a fény és élet kora felé.

 

5.2. Erkölcsiség

Tekintettel arra, hogy alapvető szerepet töltünk be az univerzum gyarapodásában, a Legfelsőbb mindegyikünknek megadja a világegyetemi létpolgárság elérésének lehetőségét; ezzel a létpolgársággal gyakorlatilag korlátlan jogok és kiváltságok járnak, de olyan kötelességek és a felelősségek is, melyek az ebben a korban elérhető legszebb beteljesülési célokhoz méltók.

Emelkedjünk a létünk közvetlen okának magasságaiba. Gyakoroljunk olyan szeretetet, melyet lélekgazdagság és léleknemesség jellemez, mely annak lényegét alkotja. Váljunk a magunk életének, a saját beteljesülési célunk és mások beteljesülési céljának avatott mesterévé, hogy felemelkedhessünk a világosság azon fiainak és leányainak szintjére, akik magukat a Legfelsőbb Lény kibontakoztatásának szentelték.

 

 

Az eredeti mű:

​​​​​Magyar fordítás:

  • Cseh Gábor (2018). CC BY-NC-ND HU

Creative Commons Licenc