Az ember személyisége és az ember egyénisége
Mottó (1): „A személyiség az egyed azon ismérve, melyet ismerünk, és amely képessé tesz bennünket e személy jövőbeni felismerésére az alakjában, az elméjében vagy a szellemi állapotában bekövetkezett változások jellegétől és mértékétől függetlenül.” (16:8.4)
Mottó (2): „Kizárólag személy képes szeretni és szeretve lenni.” (1:7.3)
Az ember személyisége azonosítható a saját elméjével [Ezt csak a Descartes-féle emberkép („Gondolkodom, tehát vagyok.”) hatása alatt élő nyugati ember gondolja így, aki számára az „én” és a „gondolkodó” nem két különböző valóság – vagyis a személyiség nem más, mint az értelmes ego; a descartes-i ember az intellektusában él, ő az értelmi ego. - a szerk. megjegyzése], mely az Isten belé költöző szellemével együtt a túlélésre képes emberi lélek felnövesztője lesz.
Az ember öntudata – az önmagáról való tudata – már a kezdetektől fogva közösségi tudat: én és anya, én és apa, én és a szüleim, én és a tesóm, én és a többiek, Isten és ember, Atya és fiú, Teremtő és teremtmény.
Az ember önmagáról való tudata éppen ezért viszonyokat keres:
-
ok-okozati viszonyokat kutat a tudomány területén, melyeket érteni akar,
-
erkölcsi jelentéseket, értékeket keres és ismer fel, melyekkel viszonyt alakít ki, mégpedig oly módon, hogy a felismert értékeket önként vállalt kötelességként képviseli,
-
de az ember viszonyt keres saját magában is, mégpedig az Istennel, melynek során szellemi értékekre lel.
Ezek az emberi személyiség „anyagi éleslátás, erkölcsi különbségtétel és szellemi rálátás” (16:7.5) képességei.
Amit a fenti működések kapcsán a személyiség felismer, azt értékké alakítja, mely által egyre mélyebb és egyre élőbb viszonyra törekszik a létező valóság alapjával, vagyis Istennel, és a személyiségtársaival (16:9.10-13).
Érdekesen alakul az emberi személyiség Istennel kapcsolatos viszonya. „Először azért imádjuk Istent, mert van, azután azért, mert bennünk van, végül pedig azért, mert őbenne vagyunk.” (16:9.14)
Ez a folyamat nem az ember Isten által való bekebelezésére vonatkozik, hanem az emberi személyiség egyre teljesebb kapcsolatára az Isten végtelen, szabadságot nyújtó valóságával.
Az Istennel kapcsolatban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Ő nem emberi fejjel gondolkodik. Nem azért adja a személyiségünket, hogy elvegye. Az Isten örökké úgy működik a gyermekei irányában, mint egy Atya. Ezért szeretné azt, hogy a gyermekei olyanok legyenek, mint amilyen Ő. Ennek érdekében a korszakos kinyilatkoztatásaiban és belső tapasztalatként a legtöbbet mutatja önmagából. Azt és annyit, amennyit az ember felfogni képes, és ami a fokozatos fejlődés szempontjából a javára válik.
Az Isten nem vállalkozik arra, hogy a saját magára vonatkozó tartalmakkal kapcsolatban győzködje az embert. Még annak eldöntésébe sem avatkozik bele, hogy amit az ember az Istennel kapcsolatban megismer, az kívánatos vagy vonzó-e a számára. Bár tény, hogy a fejlődés, a kaland, a szabadság és az öröm vonzó ismérvek az ember számára.
Mivel az emberi személyiség forrása az Isten személye, azért az emberi fejlődés célja csak a saját létforrása, vagyis az Isten lehet. Az Isten személyével kapcsolatban illik elfelejteni minden tanult előítéletet.
Mivel az Isten személy, ezért azt értékeli a legjobban, amit az ember is: ha szeretik. Ha önmagáért szeretik.
Az Isten-ember viszony soha nem volt és soha nem lesz Isten-gép viszony. Az Isten-ember viszony mindig is Atya-fiú viszony volt és az is marad.
Senki sem értékeli, ha érdekből, képmutató módon szeretik. Minden normális érzésű ember annak örül, ha azért szeretik amilyen. Ez annyira általános, hogy az Isten, akitől a személyiségünk ered, sem lehet másmilyen.
Személyisége annak az embernek is van, aki nem akar az isteni magasságok irányába fejlődni, vagy egy ilyen felvetést a jelen viszonyok között még az ezzel való foglalkozás szintjén sem tart fontosnak.
Ha az ember nem tudatosan gonosz, akkor az elméjének választásai révén, a földi élete során képes lesz olyan lélek felnövesztésére a Gondolatigazítója támogatásával, amely a személyiségének túlélését is szavatolja. A szellemi fejlődés vállalásáról, vagy ennek elutasításáról a gonoszsággal nem azonosult személyiség a hústesti halált követően, a lelke fél-anyagi [fél-szellemi] (morontia) testben történő feltámadása után is dönthet.
„A fizikai létben a halandók lehetnek külsőre szépek és ugyanakkor belsőleg csúfak; a morontia létben viszont, főleg a felsőbb szinteken, a személyiségforma közvetlenül a személy belső természete szerint alakul. A szellemi szinten a külsődleges forma és a benső természet egyre jobban megközelíti a teljes azonosulást és ez egyre tökéletesebbé válik, amint a teremtmény egyre magasabb szellemi szintekre jut el.” (112:6.3)
Az emberi személyiség ismérveiből (112:0.3-0.16):
-
egyedi, megismételhetetlen, szabad akarattal és öntudattal bír (112:2.9),
-
az emberi elme számára kerül adományozásra az Egyetemes Atya részéről (az elme kialakításán – az örökölt adottságokat figyelembe véve – az Istenség harmadik személye munkálkodik),
-
képessé teszi az embert arra, hogy a mindenség létpolgárává váljon (16:8.15),
-
tudatában van az idő múlásának, és annak, hogy a körülmények változása ellenére is ugyanaz a személyiség marad,
-
képes más személyiségek felismerésére és a velük való kapcsolatra,
-
azonosítani tudja az eltérő viselkedési szinteket, képes a jó és rossz közötti különbségtételre, a szabad akarata révén pedig erkölcsi választásra,
-
tudja „érzékelni az Isten tényét, törvényét és szeretetét” (16:9.1), képes választani az Isten akaratát,
-
képes az önkifejezésre (1:7.6),
-
egyesíteni tudja a gondolkodását, az érzelmeit, a vágyait és az akaratát,
-
képes túlélni a hústest halálát,
-
képes egységre lépni az isteni forrásból származó Gondolatigazítóval,
-
a benne élő Gondolatigazító támogatásával már az emberi testben arra törekszik, hogy megszerezze az anyag és az energia feletti ellenőrzést,
-
alkotóként vagy alkotótársként működve, indító okként is jelen van a mindenségben. Minél inkább egyesített az ember személyisége, annál inkább azonos önmagával és annál hatékonyabb az alkotásra (112:1.19).
Az egyéniség a személyiség létén alapul. Mivel a személyiségek különbözőek, ezért bármely személyiség egyéniséggé válhat az élethez való hozzáállásának megváltoztatása, vagyis a döntései következtében. Az egyéniség nem keverendő össze a különcséggel. Az egyéniség új, jobb, járható utakat keres – nem csak a maga számára. A különc csak más akar lenni mint a többiek. Míg az egyéniség hasznos a közösség számára is, a különc akár teher is lehet.
„Csak egy személyiség tudhatja, hogy mit tesz, mielőtt megtenné azt; csakis a személyiségek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy előre látják a tapasztalást. Egy személyiség képes előretekinteni mielőtt megtenne valamit és ezért képes tanulni mind az előrelátásból, mind pedig a cselekvésből.” (16:7.3)
[A számmal jelölt idézetek forrása az Urantia könyv.]
Hozzászólások