Az emberi jellem
Mottó: „Nagyszerű és nemes jellemet igényel az, hogy elindulva a rossz úton, az ember megforduljon és a jó felé menjen. Az ember elméje túl gyakran igyekszik igazolni a tévedés útján való megmaradást, ha egyszer már rálépett arra az útra.” (184:2.12)
1. A jellemről általában
Az emberi jellem a közbeszéd szerint érték. Ezért is használhatjuk elismerésként a „jellemes ember”, „te egy jellem vagy”, illetve rosszallásként a „jellemtelen ember” szókapcsolatokat.
Az ember jelleme, a lelke, a személyisége és a természete szoros kapcsolatban van egymással.
Az emberi lélek az értelem jóra törekvő választásai és a Gondolatigazító segédkezése révén növekszik az emberben. Mivel az ember lelke fél-anyagi jellegű, ezért képes túlélni az anyagi test halálát. Felismerhető alakkal fog rendelkezni, egyben tovább hordozza majd az egyedi, mindenki mástól megkülönböztethető személyiségünket.
A természetünk pedig – melynek lehetnek állati, emberi és isteni vonásai is – összefoglaló megnevezése a jellemünk meghatározó minőségének. A természetünk az a csokor, amely a jellemvonásaink szép vagy kevésbé szép virágszálaiból tevődik össze. Így összességében tekintve, emberként lehetünk jó, vagy rossz természetűek.
Az emberi jellemvonások többfélék lehetnek, attól is függően, hogy az ember személyisége – a gondolatai, a vágyai, az akarata és a tettei – mennyire egyesített. A hétköznapok emberét szemlélve – beleértve magamat is – azt látom, hogy az ember személyiségének jegyei és a jellemének vonásai közé egyenlőségjel tehető.
Képi hasonlattal élve, ha egy modern festményen ábrázolt emberi alakot személyiséggel bíró léleknek tekintünk, akkor az alakját kitöltő színek mennyisége, formája és ezek egymáshoz való viszonya az embert jellemző vonásoknak, a személyisége jegyeinek mondhatók.
Attól függően, hogy egy emberi alapműködést a társak miként tapasztalnak, valamely jellemvonás alapján minősíteni szokták. A gyakrabban használt értékelések közé tartoznak a következők: nemes, szilárd, erkölcsös, megbízható, könyörületes, gyenge, erős, bátor, kiváló, pártatlan, elbűvölő, rendíthetetlen, szeretetteljes, állhatatos, megbocsátó, heves, házsártos, izgága, vagy igaz jellem.
A jellemérték értelmi alapon választható, tanulható, gyakorolható. Ilyen ősi jellemérték lehet a kitartás, a bátorság, vagy a közösséghez való hűség.
Azonban az értékeket kereső emberi elme eljuthat az isteni természet értékeihez is, amiket szintén választhat. Ilyen isteni érték lehet például az ember számára az ellenség megértése, a neki való megbocsátás, vagy a béke és az együttműködés szeretete. Látható, hogy az értelem nem azonos a jellemmel, de az emberi értelem választhat értékes jellemvonásokat és kitarthat azok mellett.
A jellem kifejezi az adott ember törekvési irányát is.
Az ember részben képes felfogni a természetfelettire – a nem láthatóra – vonatkozó isteni kinyilatkoztatást. Képes részleges pillantást vetni az örök valóságokra, „a mennyei Atya végtelen jellemének jóságára és szépségére” (155:5.5). És mindez megmutatkozhat az ember tapasztalásában, sőt a választásaiban is. Az ember akarhat olyan jellemű lenni mint az Isten. Az ember örök fejlődése szempontjából ez a kívánatos út. Mivel az ember nem csak képes a helyes és a helytelen közötti különbségtételre, de él is a köztük való választás lehetőségével, ezért kimondható, hogy az ember jellemének értelmi és erkölcsi alapjai vannak (156:5.2).
2. A jellem és az emberi öröklés viszonya, avagy „az öröklött sajátságok képezik az egész jellem alapját” (76:2.6)
Mivel az emberi jellem alapját az örökölt „tulajdonság bimbók” adják, ezért fontos lenne a békés, értelmes, közmegegyezésen alapuló emberi fajnemesítés támogatása.
Ha az ember lenne a mindenség egyetlen értelmes evolúciós faja, akkor is kívánatos lenne az, hogy az emberi faj jövőben megszülető gyermekei kedvező örökölt adottságokkal induljanak a mindenség felfedezésére. Azonban nem az ember az egyedüli értelmes evolúciós faj a mindenségben. Bár billiónyi, egymástól kisebb vagy nagyobb mértékben különböző emberi jellegű faj létezik szerte a nagy világegyetemben, mindnek megvan a saját jellegzetessége. Az, amiben a saját faja és a többi értelmes faj javára a legjobb lehet. Ennek megértéséhez segítséget jelenthet annak belátása, hogy a bolygónk több milliárd emberi lénye egyedi testtel, személyiséggel és jellemvonásokkal bír, melyeknek létéért és fejlesztéséért az adott egyén tartozik felelősséggel.
Minden értelmes evolúciós faj képes a legjobb tulajdonságú egyedeinek öröklési láncolatán keresztül fokozatosan kibontani a fajban rejlő képesség és tulajdonság kincseket. A bátor egyének is – különösen, amíg fiatalabbak – törekszenek a pillanatnyi képességeik határának feltérképezésére. Miért ne tehetné ezt a faj is, melyhez az egyén tartozik?
„A jó közösségi környezet és a megfelelő nevelés nélkülözhetetlen táptalaj és környezet ahhoz, hogy a jó örökségből a legjobbat lehessen kihozni.” (76:2.6)
Azonban a fentiektől függetlenül, minden értelmes ember esetében igazak a következők: „Bár az örökölt ösztönöket nem lehet alapvetően megváltoztatni, az ilyen kényszerekre adott érzelmi válaszokat meg lehet változtatni; ezért az erkölcsi természet módosítható, a jellem fejleszthető.” (140:4.8)
Ugyan a hústest levetését követő szellemi fejlődés képes kiegyenlíteni a jellemfejlődés szempontjából fennálló földi hátrányokat, azonban a hústestbe születő értelmes evolúciós fajok egyedei esetében, akik egyre hosszabb életidővel rendelkeznek a hús-vér testben élve, egyáltalán nem mindegy az, hogy milyen örökölt jellem adottságokkal rendelkezve kezdik meg a száz, háromszáz vagy ötszáz átlagévig tartó életüket a bolygójukon.
„Jézus az emberi természete szokatlan szelídségének és bámulatos rokonszenvező-megértő jellemvonásának jelentős részét az apjától örökölte; a nagy tanítói tehetségét és a jogos felháborodásra való erőteljes képességét az anyjától kapta. A felnőttkori környezetére való érzelmi megnyilvánulásaiban Jézus egyszer az apjához hasonlított, elmélyülten gondolkozó és istenimádatra hajló volt, néha pedig nyilvánvaló szomorúság jellemezte; de többnyire az anyja derűlátó és határozott természete szerint tekintett a dolgokra. Mindent egybevetve úgy alakult, hogy Mária alkata érvényesült az isteni Fiú létpályáján, amint felnőtt és megtette a felnőttkori életének nagy jelentőségű lépéseit. Némely részletben Jézust a szülei jegyeinek keveréke jellemezte; más téren az egyikük vonásait mutatta, szemben a másikéval.” (122:5.3)
Jézus megmutatta „minden halandónak azt a fajta emberi jellemet, melyet az ember tökélyre fejleszthet az Istennel való társulásban” (186:2.9). „A Mester személyiségének egyedi jellegét nem is annyira annak tökéletessége, mint inkább annak arányossága, a tökéletes és kiegyensúlyozott egyesítettsége adta.” (100:7.1)
3. A jellemfejlődés:
Az ember csak lassan válik egyre tökéletesebbé. Ez abban a korban is igaz marad, amikor a korszakos kinyilatkoztatások igazságainak ismerete már általánosabb lesz. Éppen ezért teljesen természetes, hogy a jelen korban több-kevesebb jellemhibával halunk meg, melyeknek gyógyítása és kijavítása az első lakóvilágon fog megtörténni (47:3.8).
A jellem fejlesztése szempontjából érdemes megkülönböztetni egymástól a jellem-építést és a jellem-gyarapítást.
„Jézus életfelfogása nélkülözi a vallásos önmegfigyelést. Az ács fia sohasem tanított jellem-építést; ő a jellem gyarapítását tanította, kijelentve, hogy a mennyország olyan, mint a mustármag. De Jézus semmi olyat nem mondott, mely tiltotta volna az önvizsgálatot az önmagunkkal való túlságos foglalkozás megakadályozására.” (140:8.27)
Jellem-építés: keresem magamban a rosszat és a helytelent, ami gátol abban, hogy jobban tudjam tenni a jót.
Jellem-gyarapítás: törekszem a jó és az annál jobb felismerésére, az azzal való azonosulásra.
A pártatlanság – mint az Isten meghatározó, követésre ajánlott jellemvonása – azt jelenti, hogy nincs személyválogatás a fejlődésben. Az előrejutás az értékek keresésének és választásának egyéni döntéseitől függ. Az Isten a pártatlansága által lehetőséget ad a gyermekeinek az egyéni, kiérlelt választásokon alapuló jellemfejlődésre. Amiért tehát az ember megdolgozik, az tényleg a sajátja lesz. „Nem alakíthat ki erős jellemet az, aki elmerül az önsajnálatban (…).” (159:3.11)
A számmal jelölt idézetek forrása az Urantia könyv.
Hozzászólások