A kisgyermekek sorsa a korai halálukat követően
Mottó: „Isten szeretete értelmes és előrelátó szülői ragaszkodás.” (2:5.10)
1) Az Egyetemes Atya tudja, hogy azokban a hívő szülőkben, akiknek kisgyermekük hunyt el, él a remény arra nézve, hogy e gyermeküket újra magukhoz ölelhetik a földi létezést követően. Isten azért veszi komolyan ezt a vágyat, mert ő maga is szülő: Egyetemes Atya. Ő is szeretné a földi gyermekeit a testi halálukat követően túlélőnek látni, s majdan őket ténylegesen is magához ölelni.
A gyermek-szülő viszony alapvető fontosságú az evolúciós úton kifejlődött értelmes fajok esetében. A gyermek – ha erre lehetőséget kap – fokozatosan a gyermek-szülő viszonyra alapozva építi fel a személyek közötti kapcsolatok tapasztalható és tudható rendszerét. Egy gyermek „(…) akkor tud a legjobban alkalmazkodni a valósághoz, ha előbb megérti a gyermek-szülő viszonyt, és ezt követően e fogalmat tovább bővíti úgy, hogy az a családot, mint teljes egészet magába foglalja. Ezután a gyermek fejlődő elméje képes lesz alkalmazkodni a családi kapcsolatok fogalmához, a közösségi, a faji és a világviszonyokhoz, majd pedig a világegyetemi és a felsőbb-világegyetemi viszonyokhoz, sőt a világegyetemek mindenségének viszonyaihoz is.” (8:1.11)
Az Atya egyedisége és szeretete minden teremtett dolgot egyedivé tesz. Bár sok hópehely van, de két igazoltan egyformát még nem találtak. Emberből jóval kevesebb van, mint hópehelyből, és belőlük sem található két teljesen egyező. A látszatra hasonló emberek is eltérnek belül, egyedi személyiséggel bírnak.
„Az Atya szeretete abszolút értelemben egyénivé tesz minden egyes személyiséget, mint az Egyetemes Atya különleges gyermekét, aki olyan saját akarattal rendelkező teremtmény, akiből csupán egy létezik a végtelenségben; aki helyettesíthetetlen a teljes örökkévalóságban. Az Atya szeretete dicsőít meg minden Isten-gyermeket, világítja meg a mennyei család minden egyes tagját, a mindenek Atyjának testvéri körén kívül eső személytelen szintekkel szemben élesen kirajzolja minden egyes személyes lény különleges természetét. Az Isten szeretete szembetűnően mutatja meg minden egyes saját akarattal bíró teremtmény páratlan értékét; hibátlanul tárja fel azt a magasrendű értéket, melyet az Egyetemes Atya adományozott minden egyes gyermekének a legmagasabb, paradicsomi besorolású teremtő személyiségektől azokig az akarati méltósággal bíró legalacsonyabb rendű személyiségekig, akik az emberi faj keletkezésekor vad embertörzsekben élnek az idő és tér valamely evolúciós világán.” (12:7.9)
A kinyilatkoztatók szerint, a halandó szülők gyermekük iránt táplált szeretetének forrása az a szeretet, mely az Egyetemes Atyától indul és az emberi szülőkig ér (21:0.2). Persze, az emberi szülőknek megvan a lehetőségük arra, hogy a gyermekük irányába nyíló szeretetet elutasítsák az őket ért kellemetlen tapasztalatok vagy az önzésük következtében.
2) A korszakos kinyilatkoztatás szerint Jézus természetes emberi életet élt a bolygónkon. Gyermekként és ifjúként olyat, amilyet a korabeli zsidó családok tagjai éltek. Ezalatt azt értem, hogy Jézus nem volt egyke, amivé őt az utókor szentté tevő emlékezete formálta. A korabeli zsidó családokban – ha ennek nem volt valamilyen akadálya – mindig több gyermek született. Márpedig arra, hogy Mária és József egészséges legyen, nagy figyelemmel voltak azok, akik a Teremtő Fiú emberi szüleit kiválasztották.
Jézus nem élhetett volna természetes emberi életet, ha a körülményei nem lettek volna természetesek. Egy-egy jelenésen kívül, melyet Mária ébren, József pedig álmában kapott, e szülők semmilyen csodás történést nem tapasztaltak az elsőszülött fiukkal kapcsolatban. Így Jézusnak nem csak egészséges szülei, hanem testvérei is voltak.
Mivel az tudható volt, hogy Jézusnak nem lesz vérszerinti gyermeke (120:3.8), ezért a szélesebb körű emberi tapasztalatok megszerzése érdekében különösen fontos volt számára az a családi élet, melyet ez az elsőszülött fiú az öccsei és a húgai testvéreként, majd pedig József apjuk balesetet követő halála után, e gyermekek atyai bátyjaként élt meg.
Az Evangéliumok szólnak Jézus vérszerinti testvéreiről, sőt Máté evangélista négy fiút név szerint is megnevez közülük (Máté 12:46-49; Máté 13:55-56; János 2:12; János 7:3-10; Lukács 8:19-21; Márk 3:31-34).
Vagyis, bár Jézus tényleg csodálatos módon fogant, úgy ahogy azt Gábriel Máriának megjelentette, azonban a korszakos kinyilatkoztatók közlése szerint, ezt követően Máriának és Józsefnek még további gyermekei születtek, hiszen fiatalon szerettek egymásba és természetes életet éltek.
A fentiekről azért teszek említést, mert Jézus egyik kisöccse Ámósz, hat éves korában „(…) egyheti lázas betegeskedés után meghalt.” (127:3.13) Ezt azért fontos tudni, mert Jézus nem csak a földi édesapja, hanem a kisöccse halálát is megtapasztalta emberként. Ekkortájt vigasztalta Jézus így az édesanyját: „Mária anyám, a szomorkodás nem segít rajtunk; mi mind megtesszük a tőlünk telhetőt, és az anyai mosoly talán még ösztönzést is adhat nekünk, hogy jobban tehessük a dolgunkat. Az előttünk álló jobb idők reménye nap mint nap erőt ad a teendőink ellátásához.” (127:3.14)
Úgy vélem, hogy az ekkor tizennyolc éves Jézus már teljesen tisztában volt azzal, hogy a halál csak ajtó az Életet tisztelő és szerető emberek számára, s nem az elmúlás.
3) Az „(…) evolúciós világokon élt átmeneti lét bizonytalan, és sokan fiatalon meghalnak, mielőtt a paradicsomi létpálya mellett döntenének.” (49:6.11)
Ezek a kisgyermekként vagy fiatalon elhunyt emberek nem csak a túlélést választó szüleik számára fontosak, hanem az Egyetemes Atyának is. Ezért kapják meg azt a lehetőséget, hogy érettebb személyiségként döntést hozhatnak a szellemi felemelkedésükkel kapcsolatban. Ez a jog minden olyan gyermeket és korán elhunyt fiatalt megillet, aki az életkorából fakadóan még nem hozhatott felelős döntést a saját szellemi felemelkedésének kérdésében, és akinek legalább az egyik szülője túlélővé vált. Ez azt is jelenti, hogyha egy elhunyt kisgyermek egyik szülője sem válik túlélővé, akkor e gyermek sem kap lehetőséget arra, hogy a fél-anyagi síkon továbbfejlődve döntést hozzon a saját jövőjével kapcsolatban. Véleményem szerint ennek három oka van, melyek a gyermekek és a tizenéves fiatalok természetes igényein alapulnak.
a) Az első ok az, hogy a halál utáni feltámadás nem változtatja meg az ember korábbi ismereteit és tudatszintjét. Ez igaz a fél-anyagi síkon feltámadó kisgyermekre is, aki mintha alvásból ébredne, előbb vagy utóbb a szülőjét fogja keresni. A szülővel való kapcsolat hiányában, a feltámadó kisgyermek „második esély” élete olyan lelki sérüléssel indulna, mely könnyen végzetessé válna a számára, mivel egy kisgyermeknek a szülője jelenti az elsődleges biztonságot.
b) Az előbbihez kapcsolódik a második ok, vagyis az a tény, hogy a gyermek a szülőjével van bizalmi kapcsolatban, az első működési mintáit is általa tanulja. Egy kisgyermek nem értené, hogy miért nincs vele az, aki mellett biztonságban érzi magát.
c) A harmadik ok az, hogy a feltámadást megélő kisgyermekek és fiatalok fejlődési útja is a tapasztalásra épül, melynek során nem kényszerítik őket a szellemi fejlődési út elfogadására, viszont minden kérdésükre választ kapnak és jóra törekvő, hitelesen működő személyeket láthatnak maguk körül, akik a segítségükre vannak. Egy ilyen helyzetben eredményes támogatást ad a saját felemelkedésén dolgozó szülő.
A kinyilatkoztatók közléseit olvasva az a véleményem, hogy minden olyan, kisgyermekét elvesztő szülőnek jó esélye van a feltámadásra és a korán elhunyt gyermekével való találkozásra, aki a földi életében nem utasította el végérvényesen az Egyetemes Atya akaratával kapcsolatba hozható működési értékeket, a nem ártást, a megbocsátást és a küzdő vagy kiszolgáltatott rászorulók segítését. Egy lélek megítélése során mindig fontos szempont az, hogy alkalmas-e a jó, az igaz és a szép isteni valóságának megértésére és megmaradt-e a lelkének az a képessége, hogy őszintén az Isten mellett döntsön.
Úgy gondolom, hogyha a lélekvizsgálat életképesnek, az örök értékek befogadására alkalmasnak mutatja az emberi lelket, akkor „(…) valamely különleges feltámadás alkalmával vagy az állandó ezeréves megítéltetési számbavétel során (…)” (49:6.11) ez a lélek is megkapja a lehetőséget arra, hogy a jövőjével kapcsolatos döntését meghozza. Ha pedig ez a személy olyan szülő volt a földi élete során, akinek a gyermeke kiskorában vagy fiatalon hunyt el, akkor ez a gyermek is lehetőséget kap arra, hogy a fél-anyagi világon fejlődjön és döntést hozzon a saját örök jövőjével kapcsolatban.
Itt jegyzem meg, hogy a hívő szülők feltámadása a földi halálukat követő harmadik napon történik meg, és ehhez igazodik az ő kisgyermekük újraszemélyesülése is.
Mivel a mindenségben csak egy Egyetemes Teremtő és Fenntartó létezik, ezért az ember jövője csak az Isten akaratával való összhang választása lehet, vagy az embernek nem lesz jövője. Sokan, akik ma nem veszik komolyan az Egyetemes Atya akaratát, azért tesznek így, mert nem, vagy rosszul ismerik ezt az akaratot.
Tehát az Isten megadja a fejlődés lehetőségét az ember korán elhunyt kisgyermeke számára, ha e gyermek odaát olyan szülői támogatást talál, melyet jó eséllyel a földön élve is megkapott volna, ha nem történik meg a halálát okozó tragédia.
A bolygón és a fél-anyagi síkon is csak annak a gyermeknek van esélye a fejlődésre, aki mellett legalább egy olyan jóra törekvő, szülőként elfogadott személy áll, aki miközben érzelmi biztonságot ad, elősegíti a fejlődő gyermek önmagáért való felelősségvállalását is.
Nem csak irgalom, hanem bölcsesség is van az Isten azon döntésében, hogy csak azok a korán elhunyt gyermekek ébrednek új testben a haláluk után, akik legalább egy túlélő támogató szülőt is maguk mellett tudhatnak.
Azok a kicsinyek, akik még nem rendelkeztek Gondolatigazítóval, ugyanúgy újraszemélyesülnek, mint azok, akik már túlhaladtak a hat éves koron és rendelkeznek Gondolatigazítóval, de még nem hoztak döntést a saját jövőjükkel kapcsolatban.
A felemelkedő halandók gyermekei abban az alakban személyesülnek újra, amely a földi haláluk idején a sajátjuk volt. Bár ezek a fél-anyagi testek kinézetre azonosak a földi alakkal, de az esetleges korábbi betegségeket már nem hordozzák és nem alkalmasak a testi értelemben vett szaporodásra sem.
Egy gyermek ébredésére akkor kerül sor, amikor a szülője az első lakóvilágra érkezik. Ezt követően, vagyis a szülő érkezésével egy időben feltámadó gyermek tapasztalatokat gyűjtve fejlődhet és megkapja a lehetőséget a mennyei út választására.
A második esélyt kapó gyermekek ritkán hoznak döntést a saját jövőjükről a földi értelemben vett tizenhatodik életévük előtt. „A tizenhatodik év után bármikor, ha a végleges döntést meghozták, átkerülnek az első lakóvilágra és megkezdik a paradicsomi felemelkedésüket.” (47:2.5) Megjegyzem, hogy a gyermeke küzdelme is ösztönözheti a szülőt.
4) Mily érdekes, hogy a csillagrendszeri gyermekotthonokat olyan égitesteken rendezik be, melyek azon lények telephelyei, akik már sikeresen végigjárták az evolúciós eredetű szellemi felemelkedés útját. Persze, e végleges rendű lények nem vesznek részt a túlélő szülővel bíró, döntés előtt álló gyermekek nevelésében, ők csak osztoznak e gyermekekkel azon a bolygóvilágon, melynek „(…) egyik felét a gyermeknevelés munkájának szentelik.” (45:6.7)
„Azok a lakóvilági hallgatók, akiknek egy vagy több gyermekük van a végleges rendű lények világán működő gyakorló-nevelő otthonban, valamint azok, akik nem rendelkeznek alapvető szülői tapasztalatokkal, kérelmezhetik a Melkizedeknél, hogy engedélyezze számukra, hogy a felemelkedési kötelezettségeik alól mentesülve a lakóvilágokról átmenetileg átkerüljenek a végleges rendű lények világára, ahol lehetőséget kapnak a saját és mások gyermekei mellett társszülői szerep betöltésére.” (45:6.8)
„Az egész felemelkedési létpálya legmegindítóbb szépségű jelenetei közé tartozik az, amikor a lakóvilági szülők magukhoz ölelik az anyagi utódukat a végleges rendű lények világán tett időszakos zarándokútjaik során. Bár egyik vagy mindkét szülő a gyermek előtt is elhagyhatja a lakóvilágot, egy időre gyakran együtt maradnak.” (47:1.5)
Ha a második életesély gyermekei „(…) a tökéletesedés paradicsomi útját választják, akkor azonnal felkészítik őket az első lakóvilágra való átkelésre, ahová sokuk még időben érkezik meg ahhoz, hogy csatlakozzanak szüleikhez (…)” (47:2.8) a szellemi felemelkedés közösen való folytatása érdekében.
Záró gondolat: Mivel Jézus földi szülei is túlélők voltak, ezért Mária és József bizonyosan magukhoz ölelték a kis Ámószt a feltámadásukat követően.
A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása: Az Urantia Írások
Hozzászólások