A sumérok

(A korszakos kinyilatkoztatás, mint történelmi forrás)

Mezopotámia műveltsége meghatározó volt Egyiptom, Európa, Kína és India fejlődése szempontjából. Egyiptom, Kína és India ősi, kiemelkedőnek mondott műveltségét a Mezopotámiából indult, egymást követő kivándorlások, majd pedig a Mezopotámiával való kereskedelmi és kulturális kapcsolatok tették lehetővé. Azonban mindezeket megelőzően Mezopotámia műveltségét az első, majd pedig a második korszakos kinyilatkoztatás emberi testet kapott küldöttei és az ő leszármazottaik alapozták meg.

1) Időben régről kezdem a sumérok történetét, hogy az összefüggések vászna minél szélesebb legyen és kevesebb rajta a szakadás.

Krisztus előtt 498.000 táján a bolygónkon közel félmilliárd (ötszázmillió) evolúciós úton kifejlődött ember élt „(…) és meglehetősen szórt eloszlásban népesítették be Európát, Ázsiát és Afrikát.” (66:0.2)

Az első korszakos kinyilatkoztató látható székhelye egy város volt, melyet Mezopotámiában építettek fel és Dalamatiának neveztek el, az első korszakos kinyilatkoztató helyettesének tiszteletére, aki annak idején bizonyosan sokat tett a húszezer fő befogadására tervezett város megépítése érdekében. E település nagyjából a korabeli világnépesség központi területén helyezkedett el, az akkori Perzsa-öbölhöz közel. A várost úgy tervezték, hogy még annak falain belül elegendő terület álljon rendelkezésre az állatok legeltetéséhez és a kertészkedésre, a város lakóinak élelmiszerrel való ellátása érdekében (66:7.1).

Abban az időben Mezopotámia buja növényzetű, esővel rendszeresen öntözött vidék volt, mely természetes módon bővelkedett gyümölcsökben és diófélékben. A szárazság csak az utolsó jégkorszak után érte el e területet. Miután a jég visszahúzódott északra, először a Szahara kezdett kiszáradni az esőt hozó nyugati szelek egyre északabbra történő áthelyeződése következtében, majd e folyamat Kr.e. 12.000 táján Mezopotámiát és a Turkesztáni-alföldet is elérte. A növényzet silányabbá válásával a korábbi állatvilág átalakult, az élelemként vadászható állatok száma lecsökkent. Mivel a vadászat egyre kevesebb ember megélhetését biztosította a turkesztáni vadászterületen, ezért népvándorlás indult meg, mely jelentős mértékben érintette a délre elterülő, gazdag múltú Mezopotámiát. Továbbá e folyamat a pásztorkodás elterjedését, de még inkább a kézműipar és a kereskedelem fejlődését eredményezte.

A bolygónk és Mezopotámia első felszíni városát tizenkét méter magas fal vette körül, melyet téglából építettek. Követ és fát alig használtak.

Mivel az első várost a csillagrendszerünk központjáról érkezett, a szellemi felemelkedésüket időlegesen megszakító, emberi testet kapott személyek hosszú idő alatt, természetes módon építették fel, ezért nagy esélyét látom annak, hogy Dalamatia tervezői a város kinézete szempontjából olyan tervet választottak,

melyet a csillagrendszeri központon korábban maguk is használtak,
ami pártatlanságot és igazságosságot mutat, tehát már a kialakításával is üzen és tanít, illetve
év százezredek múltán is úgy lehet rá hivatkozni, mint amely már a kezdetektől a mennyei (csillagrendszeri) minta földi képe.

Meglátásom szerint, Dalamatia városa a kör által biztosított lehetőségeket használta ki. A hercegi törzskar száz látható tagja, mielőtt eljött a csillagrendszeri központról, egyközepű és ezt körkörösen övező lakóterületeket magába foglaló településen élt, ahol az egyes lakóköröket „(…) tágas szabadterek veszik körül, melyek kiterjedt sétányokat alkotva szövik át a hét egyközepű kör alkotta (…)” csoportot (46:5.9).

A kinyilatkoztatók hangsúlyozzák, hogy a „(…) világegyetemi élet nagyobb csoportjai számára lakóhelyül fenntartott területek (…)” (46:5.1) mindegyikét „egy mintára építették” (46:5.9) fel a csillagrendszeri központon (46:5.9, 46:5.27).

Megfigyelhető az is, hogy a földi küldetést teljesítő mennyei lények igencsak törekszenek az isteni minták földi megfelelőjének kialakítására. Így például, a második korszakos kinyilatkoztatóként működő Ádám és Éva földi lakhelyét azért nevezik Édenkertnek, mert annak tisztelt mintájául az Edentia csillagvilági központ „növénytani szépsége szolgál” (51:3.2).

A harmadik korszakos kinyilatkoztató Melkizedek pedig három egy közepű kört választott az alászállása jelképéül, mely Jézusnak, a helyi világegyetemünk vezetőjének az anyagi jelvénye, és a Háromsági kormányzást, az isteni fenntartás és irányítás végtelenségét, örökkévalóságát és egyetemességét jelképezi (93:3.3, 53:5.4).

De Jézus, a negyedik korszakos kinyilatkoztató is olyan imát tanított nekünk, mely által azt kérjük, hogy az Atya országa jöjjön el és az ő akarata legyen meg, a „földön éppúgy, miként a mennyben” (144:3.6).

Dalamatia földi városának központjában „(…) a nem látható Atya temploma állt” (66:3.4). Ezt igazgatási épületek övezték. „A várost tíz részre osztották, mely részek közepére a testtel bíró törzskar tíz tanácsának központi lakóhelyeit építették.” (66:3.4) Az ilyen elhelyezést csak úgy lehetett arányosan kialakítani, ha a várost kör alakúra tervezték, melyet aztán tíz egyforma nagyságú, vagyis 36º-os szöget bezáró szeletekre osztottak fel: 10 x 36º = 360º ami a teljes kör.

Úgy gondolom, hogy 36º-onként utak vezettek a központi térig, de egyre táguló körben körsétányok is összekötötték a testtel bíró törzskar tíz tanácsának központját és a tíz városrészt. Vagyis Dalamatia városa – felülnézetben – egyszerre mutatott sugaras szerkezetet és körkörös elrendezést. Egy ilyen alaprajz előnye, hogy a tíz tanács központja egyenlő távolságra lehetett a központi tér templomától, ami kifejezte e tanácsok egyenrangúságát. Továbbá az ilyen település szerkezet kifelé, a szeletek nyíló karjai között, szinte korlátlanul bővíthető.

Összességében úgy gondolom, hogy ennek a húszezer lakosra tervezett városnak a kialakításakor bizonyosan nem nélkülözték az isteni mintát, az isteni bölcsességet.

Véleményem szerint, Atlantisz elsüllyedt szigetének és fővárosának legendáját Dalamatia városa és annak tengerbe süllyedése ihlette, aminek tényét a nodfiak őrizték meg, akiknek az andonfiakkal (80:1.2), majd pedig az ádámfiakkal és más fajtákkal kevert kivándorló utódai vitték el az ősi, elsüllyedt nagyváros emlékét Egyiptomba. Mikor Platón említést tett Atlantisz szigetéről, Dalamatia már 197.000 év óta nem létezett. Romba döntötte és elmosta a tenger. Azt megelőzően viszont közel 300.000 éven keresztül folyamatosan állt az emberek által „istenek földjének” tartott területen (79:7.4).

Az első, evolúciós fejlődés következtében megjelent városokat Kr.e. 10.000 táján kezdték építeni a központosulni törekvő kézműipar és kereskedelem hatására. Vagyis az emberek által épített első városok korát Dalamatia létének ténye és emléke jóval megelőzte. Azonban az emlékek, a továbbadással torzulni szoktak azokban a korszakokban, melyekben az írásbeliség alig van jelen.

Platón görögösített mítosza arról számol be, hogy Poszeidon isten egy földi ember lányát szerette meg, akitől tíz gyermeke született: tíz nemzetség őse, mindannyian királyok, akiket Atlantisz szigetén telepített le úgy, hogy a szigetet tíz részre osztotta fel közöttük. Ne feledjük, Dalamatia városa is tíz részre lett felosztva.

Atlantisz azon dombját pedig, ahol a tíz királyi gyermek anyja élt, Poszeidon isten még a gyermekek születése előtt, felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűkkel vonta körül: „kettőt földből, hármat tengerből”. A leírás szerint, az ott lakó emberek később „áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy utat csináljanak kifelé”.

Forrás: http://irodalomelmelet.atw.hu/kritiasz.pdf

Atlantisz szigetének földrengés általi pusztulását és tenger által való elöntését Krisztus előtt 9400 tájékára tették az egyiptomi papok, akikre Platón az elbeszélése során forrásként hivatkozik.

Egy olyan kultúrában, ahol az emlékek egymásra épülnek, a korábbi és a későbbi történések gyakran összekapcsolódnak a jelenben. A Földközi-tengeri térség több nagy földrengést is megélt, ám a legnagyobb hatású a Krisztus előtt 31.600 körüli volt, melynek következtében a Gibraltári földnyelv átszakadásával a Földközi tenger medencéjének vízszintje az Atlanti-óceán vízszintjéig töltődött fel.

„E szörnyű természeti csapás rengeteg emberi települést árasztott el és a világ történelme során bekövetkezett áradások közül emberéletben ez okozta a legnagyobb veszteséget.” (80:2.4)

Az a véleményem, hogy ezt a természeti csapást a túlélő vagy a katasztrófáról utóbb halló, babonásnak tekinthető emberek nem földrajzi változásként azonosították, hanem valamely isten haragjának megnyilvánulásaként, vagy az istenek közötti háború embereket is sújtó következményeként.

Ha egy nagyon régi, nemzedékről nemzedékre hagyományozott emléket utóbb írnak le, abban benne lesznek a nem értésből származó tévedések és az elveszett történeti részek fantázia által pótolt elemei is. Vagyis azok a tartalmak, melyeket a korabeli emberek a tények helyett gondoltak igaznak a saját ismereteik, a hitviláguk és az érdekeik szerint.

Az a történeti és mitológiai szál, hogy egy földi nő Poszeidon istennek tíz gyermeket szült, az első korszakos kinyilatkoztatás átadására érkezett azon emberfeletti férfiak és nők emlékére utal, akik az Egyetemes Atya elleni lázadás következtében a bolygónkon rekedtek és az emberek fiaival és leányaival párosodtak. Ez aztán „(…) könnyen adott tápot azoknak a mondai történeteknek, melyek arról szóltak, hogy az istenek lejöttek a földre a halandókkal párosodni. Innen ezer és egy mesei természetű monda eredt, de ezek alapját a lázadás utáni idők tényei képezik, és ezek később helyet kaptak azoknak a különféle népeknek a meséiben és hagyományaiban, akiknek az ősei kapcsolatba kerültek a nodfiakkal és az ő leszármazottaikkal.” (67:4.3)

Véleményem szerint, a Platón által feljegyzett Atlantisz legenda az emberi történelem és kultúra több tényleges emlékét és hiedelmét egyesíti. A hiedelem mindig a tudást igyekezett pótolni, ugyanis a válaszokra vonatkozó igény gyakran megelőzi a hitelesnek tekinthető emberi ismereteket.

Az alábbiakban igyekszem párhuzamba állítani a kinyilatkoztatás által írtakat az Atlantisz történetében fellelhető lényegesebb közlésekkel annak alátámasztására, hogy Atlantisz legendája a még régebbi idők tényeinek hatására utóbb összeállított történet. Ehhez az összevetéshez az ötödik korszakos kinyilatkoztatást és Platón Kritiasz című írását vettem alapul.

Dalamatia és Atlantisz fővárosának körkörös berendezkedéséről már volt szó, amint Dalamatia és Atlantisz szigetének tíz részre való felosztásáról is.
Szintén volt szó annak okáról, hogy az emberiség egyes régebbi írásai miért tesznek említést arról, hogy az emberek fiai és leányai az istenekkel párosodtak és közös gyermekeik születtek. Erre a nodfi hagyományra ráerősíthetett a második korszakos kinyilatkoztató Ádám és Éva fajnemesítő küldetése is.
Dalamatiához hasonlóan, a legendás Atlantisz pusztulását is a tenger által való elöntés, elsüllyedés okozta. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy a második korszakos kinyilatkoztatás küldötteinek otthont adó első Édenkert helyszínét, egy földközi-tengeri félszigetet, a vétket követő kivonulás után szintén a tenger hullámai nyelték el.
Dalamatia városa azért pusztult el, mert az Egyetemes Atya személyét és értékeit elutasítók lázadása lehetetlenné tette, hogy e város maradjon az első korszakos kinyilatkoztatás átadásának a központja. De Atlantisz pusztulásának is az volt az oka, hogy az emberek elfordultak az isteni természet jellem értékeitől. Platón így ír erről: „De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és a legboldogabbnak, amikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.” /Platón: Kritiasz/
Az atlantiszi legendában szó esik a Gibraltári szoroson túl eső tengeri területről is, ahol az egyiptomi papok szerint korábban, valahol az óceánban Atlantisz szigete volt megtalálható. A közlők szerint, ez a földrésznyi sziget „Libüánál és Ázsiánál is nagyobb volt”. A Kritiasz magyar fordítójának szövegmagyarázata szerint, itt Platón forrásai Afrikánál és Kisázsiánál nagyobb területre utalnak.

Mivel a múlt íratlan emlékei és hagyományai gyakran az adott jelenben összegződnek, ezért felmerül a kérdés, hogy az egyiptomi papoknak miként lehetett tudomásuk a Krisztus születése előtti évszázadokban olyan méretű földrészről a Gibraltári szoroson túli óceánban – vagy ahogy ők mondják, Héraklész oszlopain kívül – mely Afrika ismert területénél vagy Kisázsiánál is nagyobb.

Az egyiptomi papok az Afrikán, Ázsián és Európán kívüli földrész(ek) létezéséről Mezopotámia Egyiptomba kivándorolt lakóitól szerezhettek tudomást. Ugyanis az első és a második korszakos kinyilatkoztatás emberi testű hírnökeinek kevert leszármazottai, vagyis az anditák, nem nyugodtak addig, „(…) míg körül nem hajózták a földet és fel nem fedezték az utolsó távoli földrészt is.” (78:4.6)

Ezeket a tengeri felfedező utakat több, kisebb hajóból álló rajok révén vitték véghez (78:5.7). Úgy gondolom, hogy ezek a felfedezések és gyarmatosítások Kr.e. 10.000-ben már javában zajlottak. Ezek tették lehetővé a Húsvét-szigetek fejlett kultúrájának megjelenését is.

Még ma is megvannak azok középkori vagy még régebbi térképmásolatok, melyeken a dél-amerikai, sőt az antarktiszi partvonal is feltüntetésre került.

Atlantisz legendája Egyiptomban nyerte el azt a formáját, melyről Platón számol be. S a tovább adott legenda többnyire a jelen érdekeit szolgálja. Ugyanis Platón írása alapján látszik, hogy abban nem csak Atlantisz nagyságáról van szó, hanem a görögök nagyságáról is: „Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt, és végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai.”

Jellemző, hogy az ősi időkre vonatkozó emlék- és feljegyzés töredékek, az eligazító ismeretek hiányában, a később élt emberi elmékben hajlamosak voltak új módon összeállni és életre kelni.

Számításaim szerint, Észak-nyugat Mezopotámia nodfi-andonfi kevert lakói már Kr.e. 50.000-ben jelen voltak Egyiptomban. Később, a „(…) mezopotámiaiak több mint harmincezer éven át folyamatosan áramlottak Egyiptomba, és magukkal hozták a mesterségbeli és kulturális ismereteiket, gazdagítva ezzel a Nílus-völgy műveltségét.” (80:1.3) Krisztus előtt 6000-re a Mezopotámia területéről indult andita elvándorlások befejeződtek. Ezt követően az utolsó anditák, vagyis a nodfi műveltségükhöz mindenek fölött ragaszkodó sumérok, már csak egyénileg vagy kisebb csoportokban hagyták el a Perzsa-öböl menti hazájukat, hogy a művészet és a kézművesség tanítóiként, kereskedelmi elöljáróként és az államigazgatás vezetőiként dolgozzanak Egyiptomtól Indiáig (78:8.6).

Az a véleményem, hogyha az egyiptomi papok nem sokkal az időszámításunk kezdete előtt, 9000 évvel korábbi világeseményekre hivatkoznak, akkor azoknak az elsődleges forrásai a Mezopotámiából elvándorolt anditák, utóbb pedig a sumérok voltak.

Platón Kritiasz című írása és az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közlései alapján látszik, hogy az emberiség több kulturális hagyománya is Mezopotámia múltjában gyökerezik.

Három összevethető példát sorolok fel:

a) Templom az ország és a város központjában

Dalamatia városközpontjában „pedig a nem látható Atya temploma állt.” (66:3.4)
Atlantisz szigetének közepén szintén templom állt a legenda szerint. „Középen Kleitónak és Poszeidónnak szentelt templom emelkedett”. (Platón: Kritiasz)

A legenda szerint Kleitó volt az a földi leány, aki irányában Poszeidon isten szerelemre lobbant és vele Atlantisz tíz királyát nemzette.

b) Az emberek földből/agyagból való származásának hiedelme

„A világ népeinek többségére hatást gyakorolt az a hagyomány, hogy Ádám és Éva olyan testi alakkal rendelkezett, melyet az Urantiára való megérkezésükkor alkottak a számukra. Az ember agyagból való teremtésének hiedelme eléggé általánosan elterjedt volt a keleti féltekén; e hagyomány nyomai szerte a nagyvilágban fellelhetők, a Fülöp-szigetektől egészen Afrikáig.” (74:8.4)
Poszeidon isten földi szerelme apjának eredetéről a következőket tudjuk meg: ott „emelkedett egy hegy, amely minden oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből születtek”. (Platón: Kritiasz)

c) Az életet szabályozó törvények kőlapokra, kőoszlopokra való felvésésének eredete

„Csaknem háromszázezer éven át ez volt Dalamatia törvénye. A törvény szövegét hordozó kőlapok közül sok ma a mezopotámiai és perzsiai partoktól távolabb eső vizek mélyén nyugszik.” (66:7.16)
A sziget közepén, Poszeidon templomában állt egy kőoszlop, melyre azok az isteni rendelkezések voltak felvésve, melyek Atlantisz királyainak egymás közötti viszonyait szabályozták, és az „oszlopon a törvényen kívül egy esküforma állt”. (Platón: Kritiasz)

2) A sumérok kulturális ősei a nodfiak voltak. Bár a kései Suméria lakói már nagyon kevert fajtacsoportot alkottak, azonban a származásuk emlékét büszkén és hűségesen őrizték.

A sumérok ősei keveredtek ugyan a tőlük északnyugatra levő második Kert lakóival, de mivel ragaszkodtak a nodfi hagyományaikhoz, ezért az ádámfiakat idegen betelepülőknek tekintették és az általuk képviselt szellemiséget elutasították.

Egyes múzeumok raktárainak polcain – és még a föld alatt is feltáratlanul – olyan agyagtáblák találhatók, melyeken a sumér királyok nevei több ezer évre visszamenőleg fel vannak jegyezve (77:2.10). A feljegyzések írói arra törekedtek, hogy az egyes uralkodóházak eredetét legalább kétszázezer évvel ezelőttre, a Dalamatia városának pusztulását megelőző időkre vezessék vissza.

Az Egyetemes Atya mellett kitartó törzskari csoport a lázadás kitörésekor elhagyta Dalamatiát. Majd hét év, városhoz közeli táborozást követően az északnyugat-indiai hegyek előterébe húzódott vissza.

De az első korszakos kinyilatkoztató látható törzskarának lázadó tagjai sem maradhattak sokáig Dalamatiában. Nem telt el ötven év az Isten elleni lázadás kitörése után, és az általuk képviselt hamis szabadság hirdetése háborúhoz vezetett a lázadó törzskar és azon emberi csoportok között, akiket a szabadosság eszméi a pillanatnyi, vélt érdekük alapján késztettek önérvényesítésre.

(A hamis szabadság tanítása szerint mindazt akarhatom, amit meg tudok tenni. Ez az indulat és a vágyak önérvényesítő szabadossága, ami nincs tekintettel másokra és nem szolgálja az egyén örök javát sem. Ez leépíti az egyént.

Az igaz szabadság tanítása szerint azt érdemes tennem, ami az egyetemes teremtés rendje szerint is a javamat szolgálja. Ez a szabadság felépít, kibontja az egyénben rejlő isteni lehetőségeket.)

Az összezavart és felbolydult emberi csoportok lerohanták Dalamatiát és a hűtlen törzskari csoport Nod vezetésével kénytelen volt elhagyni azt. A lázadó törzskar és a hozzájuk csatlakozók északkelet felé mentek, majd új várost alapítottak, amit Dilmunnak neveztek el. A várost és a hozzá tartozó területet sokáig „Nod földjének” hívták, a lázadók leszármazottait pedig nodfiaknak nevezték (67:4.2).

Ötvenezer évvel Nod halálát követően (Kr.e. 148.000 táján) testvérharc tört ki a nodfiak között egy templom és egy torony építése miatt, ugyanis nem tudtak egyetértésre jutni annak rendeltetése felől:

a legnagyobb csoport a faji felsőbbrendűség emlékművét akarta megalkotni, melyet a nagysága és a torony magassága miatt a késői utókor is csodálhat,
a második, szintén nagy csoport gyakorlatiasabb volt, ők a nodfi műveltségnek akartak emléket állítani, egy jövendő ipari és kereskedelmi központ kialakításában gondolkodtak,
a legkisebb csoport a tornyot vezeklésnek szánta, azt szerették volna, ha azt a mindenek Atyja imádatának szentelik, az elődeik által elkövetett lázadás megbánásának emlékműveként.

Ez utóbbi, vallásos csoportot gyorsan leszavazták, a másik két nagyobb csoport között pedig háború tört ki. A vallásos csoporthoz tartozók déli irányba távoztak és sok leszármazottjuk jóval később a sumér közösséget erősítette. Az egymással harcolók pedig kölcsönösen és jelentős mértékben meggyengültek.

A testvérharc odáig fajult, hogy a korábban egy tömbben élt nodfi közösség három részre szakadt.

Az első csoport Mezopotámiától északnyugati irányba vándorolt. Ez a szíriai ág, akik elsőként az andonfiakkal keveredtek tovább. Ők vitték el először a magasabb kultúrát a Nílus völgyébe.
A második csoport Mezopotámiától keletre telepedett le. Ők voltak az elámi ág, és a keveredést a színes fajtákkal kezdték meg. Később Káin is Elám vidékéről választott magának feleséget.
A harmadik csoport helyben maradt. A Tigris és az Eufrátesz folyók közös torkolata táján tömörültek, és az ádámfiakkal való keveredésig ők őrizték meg leginkább a faji osztatlanságukat. Ők voltak az elő-sumér nodfiak (77:4.6).

Volt még egy nodfi csoport, akiket a nodfiak többsége árulónak tekintett, mivel azokhoz csatlakoztak, akik az Isten elleni lázadás során hűségesek maradtak az Egyetemes Atyához, az első korszakos kinyilatkoztatás szelleméhez.

A fent írt testvérharc a nodfi közösség létszámát jelentős mértékben csökkentette, a szétvándorlás pedig a más fajtákkal való keveredést segítette elő. Ezek a tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy a nodfiak „(…) nem tudtak egy nagy polgárosodott társadalmat létrehozni még Ádám megérkezése előtt.” (77:4.1)

Az új nodfi központok megalapítását követően, a nodfi műveltség százhúszezer éven át folyamatosan hanyatlott, míg végül az ádámi hatás felemelte.

[Kr.e. 10.000 táján az andita utódok megpróbálkoztak egy második Bábel torony felépítésével, ami nem sikerült, mivel az építmény a saját súlya alatt összeomlott. Egyébként ezt a templomot az első építmény romjain kezdték építeni. (77:3.9)]

3) A második korszakos kinyilatkoztatóként vétkezett Ádám és Éva a családjukkal, illetve a kíséretükkel Kr.e. 35.800 táján érkezett meg a Tigris és az Eufrátesz folyók vidékére. A második Kert területéről így írnak a kinyilatkoztatók. „Azokban az időkben a két folyó már magában is jó természetes védelmet nyújtott, és a második kert északi részétől nem messzire az Eufrátesz és a Tigris eléggé megközelítette egymást ahhoz, hogy egy kilencven kilométer hosszan húzódó védőfalat emelhessenek az attól délre, valamint a két folyó közén lévő területük védelmére.” (76:1.3)

A földközi-tengeri medence tengervízzel való feltöltődését követő évezredekben az ádámfiak fokozatosan, az ekkor még termékeny, és kitűnő vadászmezőnek számító Turkesztáni-alföldet szállták meg, illetve keveredtek a környezetükben élő nodfiakkal. Az emberiség andita fajtaváltozata csak ezt követően indult el, hogy felfedezze és meghódítsa a világot.

„Az ádámfiak a kulturális eredményeiket és az értelmi fejlettségüket tekintve magasan a környező népek felett álltak. Megalkották a harmadik ábécéjüket és egyéb módon is megteremtették az alapokat sok olyasmihez, ami a mai művészet, tudomány és irodalom előfutára lett. Itt, a Tigris és az Eufrátesz közötti területen olyan színvonalú írástudományt, fémművességet, fazekasságot és szövőmesterséget tartottak fenn és olyan építészetet hoztak létre, melyet e világ évezredekig nem tudott meghaladni.” (76:3.8)

A mezopotámiai őskultúrák leépülését a következő tényezők idézték elő:

a) A második Kert kultúrája mesterséges alakulat volt, egy felülről indított kinyilatkoztatás következménye, mely a vétek miatt már nem tudta betölteni az eredeti szerepét. Eleinte azonban a második Kert műveltsége minden téren magasabb szintet képviselt, mint a körülötte található evolúciós embercsoportok vagy a régóta itt élő nodfi leszármazottak. Bár az ádámfiak egy ideig tartották magukat – Kr.e. 19.000-ben még négy és félmilliós nép voltak (78:2.5) – azonban a környezetükben élőkkel való keveredés, a túlnépesedést enyhítő kivándorlások és a fajnemesítő küldetések leépítették őket.

Amíg az ádámfiak – vagyis az ibolyaszín emberfajta képviselői – nem adták fel a kulturális értékeiket és nem felejtették el az eredeti küldetésüket, addig a kifelé irányuló tevékenységük minden embercsoportot fejlődésre ösztönzött. Azonban az összes, feléjük érkező, vagyis kívülről jövő hatás leépítő, szintre hozó volt. Az ádámi „(…) hagyományok a múló évezredekkel egyre inkább elhalványultak, az ádámfiak kulturális színvonala folyamatosan csökkent, mígnem a környező népek és az ibolyaszín emberfajta természetesen fejlődő műveltsége kölcsönös egyensúlyi szintre jutott.” (78:2.4)

Az ádámfiak műveltsége nem a technika fejlettségén alapult (78:2.3-4).

b) A mezopotámiai őskultúrák leépülésének következő eleme a turkesztáni térség kiszáradása (79:1.5-6), melynek

c) következménye „a fejlett népek elvándorlása és a fejletlenebb szomszédaik bevándorlása” (78:8.12) volt.

d) Még később, a barbárok észak felől érkező támadásai fokozatosan felőrölték a korábban még kitartó, legdélibb sumér városállamokat is.

4) A második kert műveltsége Kr.e. 15.000-ig folyamatosan hanyatlott. Bár a megelőző évezredekben a lakosságtöbbletet tanítóként küldték ki a környező népekhez és még távolabb, azonban e csoportok a folyamatos utánpótlás hiányában leépültek, miközben más népeket faji és kulturális téren emeltek. A második Kert nagy újjáéledését megelőzte az, „(…) hogy az ádámfiak alaposan összeolvadtak a környező kevert nodfiakkal, kialakítva így az andita emberfajtát.” (78:5.1)

Felteszem, hogy az a jövő, amely az ádámfiakra Kr.e. 15.000 után várt, vagyis a kevert nodfiakkal és a többi emberfajtával való teljes elkeveredés sorsa, kihívást jelentett az ádámfiak azon maradéka számára, akik ha faji értelemben már nem is, de a kulturális örökségüket tekintve továbbra is Ádám és Éva leszármazottainak tekintették magukat. A kihívás számukra abban állhatott, hogy miként tudják megőrizni az egyre gyorsabban felbomló és átalakuló világukban az ádámi örökségüket, sikerül-e és miként újrafogalmazniuk és meghatározniuk magukat, a küldetésüket, és a feladataikat. A második Kert kulturális megújulásának élére a szetfi papság állt, melynek újjászervezésével az ádámfiak kevert maradékai ismét erőre kaptak. A szetfi papság egyszerre volt elhivatott a vallási, az egészségvédelmi és az oktatási feladatok végzésében.

A szetfi papok működése olyan hatású volt, hogy a kinyilatkoztatók az Ádám utáni időszak hét nagy vallási korszaka közül az elsőt az ő tevékenységükhöz kötik (92:5.9). A szetfi papok működése legtovább a görögök, a sumérok és a hinduk között érvényesült. E szetfi papok elhivatottak voltak és többek között azt képviseltek, hogy az egyéneknek társadalmi kötelezettségei is vannak.

A második kert műveltségének újjáébredése és a kevert andita embercsoport kialakulása a nagy vándorlások és hódítások kezdetét is jelentette. Az ádámi műveltség elhivatott képviselői felismerték, hogy a fajtájuk véglegesen el fog keveredni más fajtákkal, és csak a második Kert kultúrájának, tanításainak és hagyományainak továbbadása, terjesztése révén van esélyük az önazonosságuk megőrzésére. Erre a szolgálatra vállalkozott a megújult szetfi papság.

Az ádámfi és a nodfi emberfajták örökítő anyagainak keveredése nyughatatlan, kalandvágyó utódokat eredményezett, az anditákat. E sokoldalú embercsoport vonzódott a vándorlásokhoz. A szetfi papok több kivándorló csoportot is elkísértek azzal a szándékkal, hogyha már az eredeti fajtájukat és a korábbi otthonukat nem sikerült megőrizni, akkor legalább a vallási ismereteiket és a műveltségüket adják át minél több nép számára.

A nagyobb andita embercsoportok kialakulása Kr.e. 23.000 előtt kezdődött és a Mezopotámiával határos vidékeket érintette. Az ádámfiaknak a nodfiakkal való elkeveredése Kr.e. 15.000-re lényegében befejeződött.

A nagy andita vándorlások és hódítások Kr.e. 15.000 és 6000 között folytak. Az utolsó andita csoport nagyjából Kr.e. 2000 táján hagyta el Mezopotámia tágabb környékét. „A neriek voltak a kevert andonfi-andita fajták mezopotámiai leszármazottaiból álló Káspi-tengeri csoport utoljára kirajzó népe.” (78:8.11)

Az anditák nem csak a kalandot és a felfedezéseket szerették, de fortélyos katonanépek is voltak. A kalandvágy és a küzdelmek keresése – ma is használt szófordulattal élve – a vérükben volt. Így az Európa felé irányuló vándorlások egyre inkább katonai hódításokká váltak.

„Kr.e. 12.000-re a világ andita állományának háromnegyede már otthonra talált Észak- és Kelet-Európában (…)” (78:5.4).

Az anditák utolsó három nagy hulláma Kr.e. 8000 és 6000 között hagyta el Mezopotámiát. Ezt a kivándorlást „(…) a keleti hegyi törzsek nyomása és a nyugati síkságok népeinek terjeszkedése váltotta ki.” (78:6.1)

A fent jelzett időszak kétezer éve jól mutatja, hogy a kivándorlók mely területet részesítették előnyben a múltban. Az andita vándorok közül

65% Európába ment a Káspi-tengeri útvonalon északi irányba.
10% az elámi hegyvidéken át az iráni fennsíkra és Turkesztánba vonult, a leszármazottaik közül sokan Indiába vándoroltak tovább.
10% Kínát választotta célként.
10% Arábián keresztül Egyiptomba ment.
5% pedig a Tigris és az Eufrátesz torkolatvidékének part menti területein maradt, biztosítva több nodfi és ádámfi leszármazási ág túlélését, a sumérok megjelenését.

„Kr.e. 6500 körül nagy leépülés ment végbe az anditák szellemi örökségében. Ádám leszármazottai sok területen szóródtak szét és gyakorlatilag feloldódtak a régebbi és számosabb emberfajtákban.” (80:7.8) „Kr.e. 5000-re az ádámi leszármazottak három legtisztább fajta csoportja Sumériában, Észak-Európában és Görögországban volt jelen.” (80:7.9)

„Az andita megjelöléssel általában azokra a népekre utalunk, melyek faji örökségében az ibolyaszín fajta aránya az egynyolcad és az egyhatod között volt. A mai urantiaiak, még az északi fehér fajták is, ennél sokkal kisebb arányban rendelkeznek az ádámi vérrel.” (78:4.1)

A fentiek segítenek megérteni, hogy miért tűnik úgy, hogy a sumérok hirtelen „(…) tűntek fel a polgárosodás látóhatárán, mint egy teljesen kifejlődött és magas műveltség, templomokkal, fémművességgel, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, fazekassággal, szövőmesterséggel, kereskedelmi szabályokkal, igazgatási törvénykönyvekkel, vallási szertartásokkal és egy régi írásrendszerrel.” (77:4.7)

Pedig a sumérok ősi agyagtáblái, melyek poros múzeumi polcokon pihennek, megemlékeznek arról az ősi városról, „(…) ahol az Istenek először áldották meg az emberiséget a polgárosodott és művelt élet példájával” (77:4.8).

5) Kr.e. 6000-re a Suméria területén élők is túlnyomórészt anditák lettek. A második Kert kultúrájának eredményeit és a korai nodfi elődök hagyományait az itt élt és innen elvándorolt népek közül legtovább a sumérok őrizték meg. Később, az északkelet felől érkező hódítókkal való faji keveredés hatására a sumérok egyre kevésbé maradtak anditák.

A sumérok nyelve nem szemita eredetű, a sajátosságait tekintve az árja nyelvekkel voltak közös elemei.

Már az elő-sumérok is hozzászoktak ahhoz, hogy a magasabb vidékekről eredő Eufrátesz és Tigris folyók a tavaszi hóolvadás idején minden évben kiléptek a medrükből. Az áradások Kr.e. 5000-re erőteljesebbé váltak, mivel Észak-Mezopotámia hegyvidéki területeinek kiemelkedése felgyorsult. A fokozatosan magasabbra emelkedő hegyvidéken egyre több hó esett télen, ami egyre nagyobb mennyiségű folyóvíz hirtelen való megjelenését eredményezte a tavaszi hóolvadások és esőzések idején a folyók alsó szakaszán. Ezer év alatt sok települést voltak kénytelenek elhagyni a lakói az évente ismétlődő, egyre kiterjedtebbé váló árvizek miatt.

Noé bibliai történetének valós alapja van, de a mindent elborító özönvíz legendáját a babiloni fogság idején találták ki a zsidó papok, mert Ábrahám eredetét könnyebb volt visszavezetniük Noé egyik fiáig, aki a történetük szerint az emberiség új ágát alapította meg, mint a Noé ideje előtt sok ezer évvel élt Ádámig, akit a zsidó papok az özönvíz előtti emberiség első egyedének kiáltottak ki. Bár árvizek folyamatosan voltak, azonban a bolygónkat teljes egészében csak a szárazföldek kiemelkedése előtt borította víz, a földtörténet őskorában.

A kései korban élt Noé, akit a papok a felnagyított özönvíz történet főszereplőjévé tettek, Erek (Uruk) városának közelében, a folyóparti Aramban élt és szőlőtermeléssel valamint bor előállításával foglalkozott. „Évről évre napi feljegyzéseket készített a folyó vízszintjének emelkedéséről. Nagy nevetség tárgya lett azzal, hogy a folyóvölgyben fel s alá járva amellett érvelt, hogy minden házat fából, hajóformára kell építeni és hogy az áradási időszak közeledtével a háziállatokat éjszakára mindig a fedélzetre kell vinni. Még a szomszédos folyóparti településekre is elment minden évben és figyelmeztette őket, hogy ennyi meg ennyi nap múlva eljön majd az özönvíz. Végül aztán eljött egy esztendő, amikor az éves áradás vízszintjét a szokatlanul erős esőzés úgy megemelte, hogy a hirtelenül jött árhullám az egész falut elmosta; csak Noé és az ő közvetlen családja menekült meg a lakóbárkájukon.” (78:7.5)

Krisztus előtt 5000-től a Perzsa-öbölt elérő folyókon nem csak nagy árhullámok vonultak le ismétlődő rendszerességgel, de e folyók rengeteg hordalékot is szállítottak, amit az öbölbe érve terítettek szét.

Kr.e. 5000-ben az Eufrátesz közeli Ur városa még a Perzsa-öböl partján állt. Ezt követően az áradások hordalékai feltöltötték az előtte levő területet, kialakítva a Perzsa-öböl mai szárazföldi határait. Lásd a mellékelt térképet!

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mezopot%C3%A1mia

De Elám vidékének nagyvárosára, Szuzára is hatással volt az erőteljes áradások időszaka. A lakói arra kényszerültek, hogy elhagyják az alacsonyabban fekvő városukat, és egy magasabban fekvő területen új települést építsenek, amit már nem tudott elönteni az ár. Szuza a kézművesipar fejlett központja volt, Ur pedig a fazekasiparé. A sumér államszövetség fővárosa a hordalékdombokra épült Lagash volt.

Kr.e. 5000 után a nagy mezopotámiai folyók mentén élők a természet kettős kihívásával szembesültek: a sok vízzel és a kevés vízzel, vagyis az év első felében az áradással, az év második részében pedig a szárazsággal. Egyszerre kellett megoldaniuk a saját életterük védelmét az ár ellenében, valamint a termőterületeik ellátását vízzel és a terméseredményeket javító folyóiszappal.

Ezért a Mezopotámia középső és déli részén élt andita népek egyre inkább rá voltak kényszerülve árvízi védművek, vízelvezető csatornák és időszakos víztárolók építésére. Mivel a második Kert kialakítását követően a folyóköz hamar a fejlett mezőgazdaság központi területe lett, ezért utóbb, Mezopotámia szárazabbá válásával a növénytermesztés csak öntözéssel volt folytatható.

A folyóköz fejlett mezőgazdasága azt követően jött létre, hogy Ádám és Éva kísérete az első Kert „(…) növényei és gabonái közül sok száznak a magját és gumóját hozta magával a folyóvölgyi területre (…)” (76:3.6), illetve nyájakat és háziállatokat is. Krisztus előtt 30.000-re a második Kert folyóközi vidéke virágzó mezőgazdasági terület képét mutatta. Később pedig Ádám leszármazottai „(…) évezredeken át termesztették az eredetileg a Kertben nemesített búzát és árpát szerte a Mezopotámia felső folyószakaszi határterületeihez tartozó magasabb fekvésű területeken.” (81:1.7)

Tekintettel arra, hogy a fejlett mezőgazdaságot és kézműipart képviselő ádámfi műveltség már 30.000 éve megjelent a folyóközben, továbbá a nyári szárazság Kr.e. 7.000-re igencsak érezhetővé vált, a Krisztus előtt 5000 táján élt sumérok már jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek az öntözéses földművelés terén. Ezen adottságaikat kellett aztán összekapcsolniuk a Kr.e. 5000-től egyre erőteljesebbé váló tavaszi áradások kihívásával.

Megítélésem szerint, a Krisztus előtt 4000 táján élt sumérok már komolyan rá voltak kényszerülve arra, hogy az árvizek elleni védművek és az öntöző rendszerek kialakítását – különösen az egymáshoz közel levő települések esetében – összehangolják. Ugyanis nem lett volna szerencsés, ha az elterelt árhullámot a szomszédos településre vagy annak termőföldjeire vezetik rá. Illetve olyan öntözési rendszert alakítanak ki, amely másoktól veszi el a vizet.

Az árvizek elleni védekezés közös kihívásai, az öntözés kényszere, az északi barbárok mindannyiukat fenyegető támadásai, a közös múlt hagyományai és az azonos csoportvallás, a sumérokat szövetség kialakítására késztette.

Míg az évenként jelentkező áradás a folyók alsó szakaszán élők életét nehezítette Mezopotámiában, addig az egyre nagyobb aszály tartós problémát okozott a turkesztáni területen és az iráni fennsíkon élő pásztorok és vadászok életében. Ezért aztán e pásztor- és vadásznépek, akik nagyszámban rendelkeztek szelídített lovakkal, a legelők és a vadászterületek kiszáradása miatt összehangolt támadást indítottak Mezopotámia folyóinak békés gabonatermelői ellen.

Az északkelet felől érkező, ismétlődő lovas támadások a mezopotámiai térség andita lakóinak egy részét elvándorlásra késztették, a folyóköz alsó szakaszán tömörülő sumérokat pedig ellenállásra és összefogásra ösztönözték.

A folyóvölgyet megszálló lovas barbárok nem egyszerre foglalták el a délvidék városait is magába foglaló Mezopotámiát. Kezdetben az északi és a középső területeken nyertek teret, mivel ekkor még nem tudták leigázni a folyótorkolat környékén élő anditák maradékait. Ezek a sumérok, mivel értelmesebbek voltak és jobb fegyverekkel is rendelkeztek, az öntöző csatornáikat harci árkok rendszerévé alakították s minden támadást visszavertek.

A déli sumér szövetségtől északra, a kerek fejű andonfiakat, a színes fajták keverékeit és a turkesztáni vidék andita vérvonalait is magukban hordozó életerős barbár törzsek fokozatosan magukba olvasztották Mezopotámia polgárosodott társadalmának maradványait és megtanulták a folyóvölgyi törzsek mesterségeit. Így „(…) belőlük fejlődtek ki azok a kevert népek, akik a történelmi beszámolók első lapjain említett Eufrátesz-völgyben éltek.” (78:8.4) Ők váltak a történelem által ismert Babilon lakóivá. „Még egy harmadik Bábel-torony megépítésével is próbálkoztak, később pedig nemzeti megnevezésükké tették e helységnevet.” (78:8.4)

A hódítók városállamok szerint különültek el, melyeknek léte megelőzte a folyótorkolat vidékén levő sumér államszövetség felbomlását. Az új keletű északi „(…) városállam-csoportok egyike sem tudta legyőzni soha az egyesült sumérokat.” (78:8.5)

Később az első sumér államszövetség felbomlott, és a déli városok vezetését a szetfi papság egyre kevésbé méltó utódai vették át. Az egyes városokat vezető papi közösségek nem csak a korábbi közös csoportvallást alakították a saját igényeik szerint, de hataloméhessé is váltak.

E városok papi vezetőinek – bár felismerték az összefogás fontosságát – azért nem sikerült az egyenlő városok szövetségét újra létrehozniuk, mert mindegyik város a saját istenségeit a többi város istenségeinél előbbre valónak tartotta és „(…) ezért nem voltak hajlandók egy közös vezetőnek alárendelni magukat.” (78:8.7)

A városok a maguk istenségeit a saját szertartásrendjük szerint imádták, és a városvezetők úgy gondolták, hogy megsértenék a saját városuk védő isteneit, ha magukat, a városukat és az isteneiket más istent imádó vezető alá rendelnék. A vallási fanatizmusuk és a személyes hiúságuk nagyobb volt, mint a közös érdek mellett való együttes kiállással nyerhető hasznok akarása.

A városvezetők eltérő istenfelfogása szembenálláshoz vezetett, és akiknek sikerült közülük más városokat is meghódítaniuk, azok a meghódított terület királyának kezdték magukat nevezni. Az ilyen városvezetők pap-királyokká váltak: egyszerre voltak uralkodók és vallási vezetők.

Az első pap-király Szargon, Kish város főpapja volt, aki „(…) királynak kiáltatta ki magát és elindult egész Mezopotámia és a környező területek meghódítására.” (78:8.8) Sikerült is létrehoznia egy Kish központtal működő államszövetséget. Azt a szövetséget, amit a közös érdekek mentén megegyezés által nem tudtak megszervezni, Szargon erőt alkalmazva hozta létre. S ezzel mintát mutatott más városok törekvő vezetői számára is.

Miután a Kish központtal működő államszövetség felbomlott, a folyóvölgyi városok háborúskodni kezdtek egymással, hogy mely város nyerje el az erővel fenntartott szövetség vezetését. Így „(…) az irányító szerep Sumer, Akkád, Kish, Erek (Uruk), Ur és Szuza között cserélődött.” (78:8.9)

A belső háborúskodáson túl, a déli sumér városok helyzetét a külső támadások is nehezítették. Kr.e. 2500-ban az északi szuiták és guiták súlyos vereséget mértek az egyesült sumér seregre. A déli sumér városok ostroma azonban már lassabban haladt. Az elfoglalt városok irányítását a hódítók vették át. Elesett Lagash, a főváros, majd később Akkád városa is. Erek (Uruk) azonban még harminc évig kitartott.

„Kr.e. 2000-re a mezopotámiai vallásokból kiveszőben voltak a szetfiek tanításai és nagymértékben a hódítók két csoportja kezdetleges hiedelmeinek hatása alá kerültek; az egyik ilyen csoportot a nyugati sivatag felől beszivárogó beduin szemiták, a másikat pedig az észak felől érkező lovas barbárok alkották.” (95:1.1)

Mire Kr.e. 1800 táján Hamurabi hatalomra került, „(…) a sumérok már az északi szemita népek soraiba süllyedtek le, és a mezopotámiai anditák leléptek a történelem színpadáról.” (78:8.10)

A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása: Az Urantia Írások

Szerző

Bucholcz F.

Év

2021