A Kárpát-medence lakóiról – a kezdetektől
(A korszakos kinyilatkoztatás, mint történelmi forrás)
Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás nem az emberiség történelmére vonatkozó leírás, bár sok ezzel kapcsolatos közlés is található benne. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás célja az Isten és az ember kapcsolatának erősítése, az emberiség fejlődésének elősegítése. Mégis, a kinyilatkoztatás múltunkra vonatkozó közléseinek tárgyilagossága és a mutatott összefüggések ma sem cáfolható rendszere arra indított, hogy kísérletet tegyek a Kárpát-medence írott történelem előtti lakóinak beazonosítására.
A korszakos kinyilatkoztatók nem szoktak írásos formájú kinyilatkoztatást közre adni, azonban az Isten ellen lázadók jelenléte és működése megváltoztatta ezt a szokást. Ezért az ötödik korszakos kinyilatkoztatás egy olyan elérhető igazság forrás lett, mely által a múlt azon szakaszaira is ráláthatunk, melyekre vonatkozóan csak kevés tárgyi emlék található.
Míg az ember a nagyon távoli múlt történéseire – jó vagy rossz hatásfokkal – inkább csak következtethet, addig a korszakos kinyilatkoztatók tudják, hogy mikor, mi és miért történt a bolygónkon. Az erre vonatkozó ismeretek egy részét pedig megosztják velünk.
1) A Kárpát-medence első emberi lakói, az andonfi ősemberek
A saját akaratú emberi értelem megjelenésének dátumát a korszakos kinyilatkoztatók pontosan megadják – Kr.e. 995.342 (62:7.7). Az andonfi ősemberek első élőhelye a mai Afganisztán hegyvidéki térsége. Az említett területről vándoroltak el, és hódították meg Európát Andon és Fonta leszármazottai, Andon fiai, vagyis az andonfiak.
„Az ősember – Andon népe – fekete szemű és barna bőrű volt (…)” (63:4.1). Az általános megjelenésük a mai, más népekkel nem keveredett eszkimók kinézetéhez volt hasonló.
Mivel Krisztus előtt 950.000-ben az andonfiak már jelen voltak a mai Észak-Franciaország, sőt Anglia területén is (64:1.6), ezért úgy gondolom, hogy a Kárpát-medence térségét már korábban el kellett érniük.
A kinyilatkoztatók szerint, az afganisztáni hegyvidéki otthonukból az andonfiak Kr.e. 982.000-re már bizonyosan eljutottak Mezopotámia északi vidékeire, ugyanis ebben az időben, a Káspi-tenger déli végénél már egy gyalogút is vezetett nyugati irányba (63:6.7). Ha ezt az irányt gondolatban meghosszabbítjuk, akkor a gyalogút Törökországon és a Balkán-félszigeten át, a Kárpát-medence felé is mutat.
Természetesen, a Káspi-tengert észak felé haladva szintén meg lehetett kerülni, és ekkor a gyalogos vándorok a Kárpátok külső, Lengyelország felé eső vonulata mellett haladva érhették el Európa nyugati területeit. Azonban a korai vándorlások, de még a jóval későbbi, gyalogosan történő vonulások is a mai Törökországon és a Balkán-félszigeten át haladva történtek Európa irányába (80:2.5), ugyanis a mainál jelentősen nagyobb területű Káspi-tenger északról való megkerülése hosszabb ideig tartott volna, még pedig romló időjárási viszonyok között.
Kezdetben még Ádám és Éva leszármazottai is a török-balkán útvonalat használták, mikor megkezdték az Európa irányába tartó vándorlásaikat, ami ezen az úton nem tartott pár ezer évnél tovább, mivel 31.800 táján a Földközi-tenger medencéje feltöltődött az Atlanti-óceán vizével. Ezt követően az ádámfiak egyre jobban keveredő csoportjai észak felé haladva kerülték meg a Káspi-tengert és haladtak Európa nyugati területei felé (78:3.2).
A mellékelt térkép jobb oldalán látszik, hogy a Káspi-tenger hullámai korábban még jóval északabbra mosták a szárazföld partjait, mint manapság. S az is látszik, hogy Törökország területéről a Balkán-félszigetre, a Fekete-tenger és a görög szigetek közötti viszonylag széles földsávon, vagyis száraz lábbal lehetett eljutni – még Kr.e. 32.000-ben is. A térkép azt is szemlélteti, hogy korábban Franciaországon keresztül Anglia is elérhető volt szárazföldi úton, mivel a La Manche csatornának nevezett tengerszoros ekkor még nem létezett.
Térkép forrása: http://komlomedia.hu/13-iq100/8482-az-eurazsiai-jegtakaro-olvadasat-mod…
Sok százezer éven keresztül azért is a török-balkán útvonalat használták az emberiség őshazájának vidékeiről Európa felé tartó vándorok, mert az északi területek jégkorszaki jege időről-időre megindult déli irányba, és ekkor Nyugat-Európa elérése a Kárpátoktól északra nehéz vagy szinte lehetetlen volt.
[„A jégkorszak az utolsó teljes földtani időszak, melynek neve pleisztocén,és amely kétmillió évnél is tovább tartott.” (61:7.17) De „35.000 évvel ezelőtt a sarki területek kivételével mindenütt véget ért a nagy jégkorszak a bolygón.” (61:7.18)]
A Fekete-tengertől északra elterülő Kelet-Európai-síkság csak jóval később válik emberi élettéré és Európa eléréséhez felvonulási területté. Élettérré csak azt követően, hogy e tájról a jég elvonult. Felvonulási területté pedig a korai ádámfi-andita gyalogos vándorlások idején, de még inkább a Krisztus előtti hetedik és hatodik évezredtől, amikor is az andita lovas népek már elég gyorsan tudtak haladni nyugati irányba ahhoz, hogy az egységüket megőrizve a saját faji és kulturális adottságaikat érvényesíthessék az akkori Európa északi és nyugati területein élő őslakosokkal szemben (80:4.5).
Visszatérve a kárpát-medencei terület első emberi lakóira.
Ha az andonfi ősemberek „Európán keresztül nyugat felé nyomultak” (63:5.2), akkor a Kárpát-medence védett éghajlatú térsége is vonzó lakóhely lehetett egyes csoportjaik számára.
Bár hajdan az Ős-Duna medre nem a ma ismert vonalát követte, és a Kárpát-medence alföldi vidéket elérő kanyargó folyói nagy öntésterületeket tudhattak a magukénak, azonban éppen ezért, e földrajzi egység jó vadász- és halászhelyeket foglalt magába. A korai andonfiak nem voltak kifejezetten barlanglakók. Amikor az időjárás engedte, „(…) legszívesebben az erdőszélen vagy egy patak mellett ütöttek tanyát.” (63:5.4) A korai andonfi vándorok szerettek olyan patak vagy folyó mentén tábort verni, melynek közelében erdő és barlangi menedéket biztosító hegyoldal is volt. A barlangokba csak a jégtakaró délebbre húzódásával szorultak be az utódaik.
A korai andonfiak nagy „(…) ügyességet mutattak a kő hálószobák, a boltozatos kőkunyhók építésében, melyekbe éjszakára húzódtak vissza. Az ilyen kunyhók bejáratát egy odagörgetett sziklával zárták le elölről, egy nagy kővel, melyet e célra helyeztek el belül, mielőtt a tetőköveket véglegesen a helyükre illesztették volna.” (63:5.5) A hegyi patakok áradáskor görgetett nagyméretű hordalékkövei vagy a hegyomlások kövei megfelelő építőanyagot szolgáltattak a kőkunyhók építéséhez.
Az ilyen kőkunyhók használatára a kényszer vitte rá az andonfiakat, mivel a jégkorszaki jégármozgások idején a medvék, a kardfogú tigrisek és a farkasok elterjedtek voltak egész Európában (61:7.13; 64.4.2; 64:4.7).
Az Európát elsőként meghódító ősemberek félelmet nem ismerő, sikeres vadászok voltak, és a bogyósgyümölcsök, valamint egyes fán termő gyümölcsök kivételével kizárólag húson éltek (63:5.6). Közösen, összefogva kellett vadászniuk, ha medvét, bölényt, rénszarvast, pézsmatulkot vagy éppen mamutot akartak elejteni (61:7.13). De vadászhattak szarvasokra, lovakra és marhafélékre is (64:4.2).
Elsősorban kőbaltát, fabunkót, eldobható vadász gerelyt és szúrásra használható szigonyt használtak. Éppen ezért készek voltak nagy utakat is megtenni azért, hogy jó minőségű kvarckavicsot találjanak a kézi és a fára erősített eszközeik számára (63:5.6). Az íjat és a nyilat ekkor még nem találták fel.
Az Európa területén élő andonfi csoportok nem a folyamatos fejlődés képét mutatták. Elszakadva a származásuk vidékéről, olyan hatások is érték őket, melyek az esetükben visszafejlődést eredményeztek, például az erdei majomszerű teremtményekkel való keveredés révén.
Azonban Krisztus előtt 890.000 táján olyan csoportok érkeztek és terjedtek el egész Európában – így a Kárpát-medence területén is – melyek a leépült hordáknál fejlettebbek voltak (64:2.2-2.3). E törzseket ma heidelbergi fajtaváltozatnak nevezzük.
A másik említésre méltó andonfi fajtaváltozat a neandervölgyi, amely azt követően jelent meg az észak-nyugat indiai hegyvidék térségében, hogy az ott élő fejlett andonfi csoport Kr.e. 850.000 táján irtó hadjáratot indított „(…) a visszamaradott, állati szomszédaik ellen. Kevesebb mint ezer év alatt az e vidékek határterületein élő állati csoportokat megsemmisítették vagy visszaszorították a déli erdőkbe.” (64:3.5)
Az ezt követő faji keveredés nyomán kialakult fejlettebb fajtaváltozat a neandervölgyi, melynek csoportjai Kr.e. 800.000-re „India északnyugati hegyi központjaiból” (64:4.1) egész Európába, így a Kárpát-medence területére is eljutottak.
A különböző neandervölgyi csoportok közel félmillió évig egyeduralkodók voltak Európában, vagyis a Kárpát-medence területén is. Egészen addig, amikor is megkezdődött az evolúciós színes emberfajták vándorlása.
Fontos tudni, hogy a Kárpát-medence belső térségeit és a Kárpátok alacsonyabb vonulatait még a legkeményebb jégkorszaki időjárás idején sem borította egész éven át tartó jég.
A neandervölgyiek kiváló vadászok voltak, s amint jóval később a Kárpát-medence földművesei a házi sertés minden részét felhasználták – még a csontjából is enyvet főztek – úgy a neandervölgyiek az elejtett szarvasoknak vették nagy hasznát. A húst és a belsőségeket megették, a bőrét öltözéknek használták, de „(…) még a szarvát és a csontját is felhasználták különféle célokra.” (64:4.3)
Bár a korszakos kinyilatkoztatók nem írtak külön fejezetet a Kárpát-medence területén élt korai népek történetéről, azonban többször is egyértelműen kifejezték, hogy Közép-Európa hegyvidéki térsége és a Duna menti vidék már a kezdetektől andonfi volt, akiket időről-időre újonnan érkezett andonfi csoportok erősítettek meg, melynek hatására a térség andonfi jellege még 1934-ben is meghatározó volt.
a) A korai andonfi „törzsek már régóta lakták e központi térségeket. Andon leszármazottai Közép- és Délkelet-Európa hegyvidéki térségeinek többségében elszórtan jelen voltak. Gyakran kaptak erősítést a Kis-Ázsiából érkezők révén, mely térséget meglehetős erővel foglaltak el.” (80:8.1,2)
b) „A dunaiak andonfiak voltak, olyan gazdálkodók és pásztorok, akik a Balkán-félszigeten keresztül léptek Európa területére és lassan vonultak észak felé a Duna-völgyben.” (80:8.4)
c) „A krétai hitterjesztők munkájának eredményeként a dunaiak anyaimádók lettek. E törzsek később összeolvadtak a kis-ázsiai partvidékről hajókkal érkezett andonfi tengerészek csoportjaival, akik ugyancsak anyaimádók voltak. Közép-Európa nagy részén így már korán a rövid-széles fejű emberek kevert fajtaváltozatai telepedtek le, melyek az anyaimádást és a holtak vallási szertartásos szokás szerinti elhamvasztásának gyakorlatát követték, mert az anyatisztelet követői körében volt szokás a halottakat kőkunyhókban elégetni.” (80:8.5) A krétai hitterjesztők legkorábban Kr.e. 9.800-tól gyakorolhattak tartós hatást a Duna-menti andonfi népekre (80:7.2).
d) „Kr.e. 2500-ra a nyugati irányú andonfi lökéshullám elérte Európát. Az egész Mezopotámiára, Kis-Ázsiára és a Duna-medencére kiterjedő betörés, mely a turkesztáni hegyek barbárainak tulajdonítható, hozta magával az addigi idők legsúlyosabb és legtartósabb kulturális hanyatlását. A betörő népek határozottan andonizálták a közép-európai emberfajták jellegét, mely azóta is jellegzetesen alpi (hegyvidéki) maradt.” (80:9.7)
2) A Kárpát-medence következő lakói – az andonfi ősemberek és a kék emberfajta keveréke
A kék emberek, a többi színes emberfajtával együtt, Kr.e. 500.000 táján ugyanannak a szülőpárnak a gyermekeiként látták meg a napvilágot India északnyugati hegyeinek egyik emberi településén.
A színes emberfajták őseinek megjelenése – csakúgy, mint a neandervölgyi emberek esetében – a fajta megtisztulása után következett be.
Egy korabeli faji jellegű háborúskodás végén mintegy száz család maradt meg. Azok, akik „(…) a legértelmesebbek és evolúciós szempontból a legkívánatosabbak voltak.” (64:5.1) Annak következtében, hogy a neandervölgyi fajta legjobbjai párosodtak egymással, az egyik pár esetében nem várt, szokatlan dolog történt. Tizenkilenc olyan gyermeknek adtak életet, akiknek a bőre nem csak más-más színárnyalatot mutatott, hanem az addigi emberekhez képest értelmesebbek is voltak. E gyermekek közül „(…) öt vörös, két narancsszín, négy sárga, két zöld, négy kék és két indigó (…)” (64:5.3) bőrszínnel bírt, mely színek egyre jobban erősödtek, amint a gyermekek növekedtek.
Mikor e leszármazottak ivarérettek lettek és a törzsük neandervölgyi tagjaival párosodtak, a közös utódok nem csak a színes bőrű szülő bőrszínét örökölték, hanem annak értelmi adottságait is.
A fentieket azért volt szükséges előre bocsátani, mert a színes emberfajták sokasodását, majd pedig szétvándorlását követően, a kék embercsoportok többsége Európa területére vándorolt és az ott honos neandervölgyiekkel keveredett. Megjegyzendő, hogy a kék bőrszínt mutató emberfajta mongoloid testi jelleggel bírt, csak úgy, mint a vörös és a sárga bőrszínű emberfajták (81:4.12). A kék emberek csontozatának mongoloid adottságait és a bőrük színét jóval később, az ádámfi és nodfi vegyes csoportokkal való keveredés módosította.
Azonban a korabeli földrajzi viszonyok miatt, a színes emberfajták közel százezer éven keresztül nem kezdték el a nagyobb vándorlásokat: „(…) ellepték a hegyek előtereit és egymással többé-kevésbé keveredtek is (…)” (64:7.2) az eredeti otthonuk közelében. Ennek során a kék embereket kis mértékben a sárga és a vörös emberfajtával való keveredés módosította (64:6.24).
Az Európa felé tartó kék emberek csoportjai az andoni törzsek régi vándorlási útvonalait követték (64:7.8). Törökországon át, majd a Balkán-félszigetre lépve szóródtak szét Európa területén. A földrészt több hullámban érkezve foglalták el. Megítélésem szerint, a kék emberek első csoportjai Kr.e. 380.000 táján már jelen voltak a Kárpát-medencében.
A kék emberek Európa területére való érkezése egybeesett a jégkorszaki jég dél felé való nyomulásával, ami azzal járt, hogy az egybefüggő jégfolyam a régebb óta itt élő neandervölgyieket déli és keleti irányba szorította, így hamar összetalálkoztak a kék emberek dél-kelet felől érkező csoportjaival.
Mivel az európai neandervölgyiek nem mentek keresztül fajtatisztuláson, és mivel a kék emberek csak fokozatosan, kisebb csoportokban érkezve szóródtak szét Európa jég által szabadon hagyott területén, ezért a korábban itt élők olvasztották magukba az érkezőket. Ez kezdetben a kék emberek számára leépülést jelentett, az európai neandervölgyiek számára viszont fejlődést tett lehetővé.
Mivel a Kárpát-medence abban az időben is útba esett a kis-ázsiai török területekről gyalogosan Európa nyugati felébe tartóknak, így bizonyos, hogy a Kárpátok rengetegeiben, illetve a Dunántúli- és az Északi-középhegységben vagy éppen az Alpokalja vidékén élő és vadászó neandervölgyiek kapcsolatba kerültek a kék emberek vonuló csoportjaival.
Ez annál is inkább így lehetett, mivel a jég miatt dél felé szoruló európai neandervölgyiek megfelelő életteret találtak a Kárpátok belső íve alatti térségben.
Abban az időben a Kárpát-medence belső területeinek, a hegyoldalaknak és a dombságoknak sokkal nagyobb részét borította erdő, mint ma. A terület vadban bővelkedett és az Alpok, valamint a Kárpátok íves vonulata a nyugati, északi és keleti irányokból érkező szélsőséges időjárással szemben még ma is jó védelmet nyújt. Míg e térség ma a mezőgazdaság számára kedvező, addig hajdan a vadász és halász életmódot folytatóknak kínált jó életviszonyokat.
Jóval több, mint háromszázezer év állt rendelkezésre ahhoz, hogy a kék emberek elkeveredjenek a korai neandervölgyiek európai csoportjaival.
A „(…) kékemberi vérátömlesztés felelős a neandervölgyi népek ama látványos fejlődéséért, melyet azok az egyre értelmesebb törzsek egymás utáni hullámai hoztak, amelyek kelet felől söpörtek végig Európán.” (64:7.10) A kék emberekkel keveredett neandervölgyi törzsek továbbra is neandervölgyinek számítottak, azonban egyre fejlettebb fajtaváltozatot képviseltek (64:7.10), és a bőrszínük egyre inkább kékes árnyalatot mutatott. Míg a korabeli embercsoportok bizalmatlanok voltak egymással szemben, ami az egymástól való elkülönülést erősítette, addig a vadászó-vándorló életmód mégis a csoportok találkozását segítette elő.
A Kárpát-medence területén élt neandervölgyiek keveredése a kék emberekkel nyilvánvalóan fokozatosan ment végbe – az eldugottabb hegyi területeken élő neandervölgyi csoportok esetében csak jóval később következett be, mivel nyugat felé a Duna mentén való haladás kínálta a legjobb közlekedési útvonalat. A kék emberek csoportjai jobb fajta adottságokkal bírtak, mint az itt élő neandervölgyi hordaközösségek, ezért harc esetén – ha előbb nem is, de utóbb – bizonyosan a kék emberek győztek.
Mikorra a színes emberfajták vándorlása lezárult – körülbelül Kr.e. 95.000-re – Európát már a kék emberek birtokolták.
„Az őskőkor európai kutatói és feltárói leginkább ezeknek az ősi kék embereknek a szerszámait, csontjait és tárgyi leleteit ássák ki a földből, mert ez az emberfajta egészen a legújabb korig élt Európában.” (64:6.24)
A XX. század elején a lappok és az eszkimók még elég jól mutatták a neandervölgyi andonfiak és a kék emberfajta keveredéséből származó testi jellegzetességeket, bár a későbbi részleges andita ráhatás következtében a bőrük színe nekik is változott. Azonban az „(…) ő csontozatuk őrizte meg legjobban az eredeti andoni fajtát.” (81:4.9) A francia föld bretonjai – a Bretagne-félsziget lakói – szintén „(…) Nyugat-Európa eredeti andonfi őslakosainak a földközi-tengeri fajtával összevegyült leszármazottai.” (80:9.14)
3) A nodfi, ádámfi és andita hatások a Kárpát-medence területén
E hatások részben faji, részben pedig nyelvi és kulturális jellegű ráhatások.
a) A nodfiak, a lázadó Bolygóherceg anyagi testű kíséretének a leszármazottai. Mindenképp magas kultúrájú embercsoportról van szó. A fellázadt első korszakos kinyilatkoztató mellett kitartó anyagi testű kísérők eredetileg mind különböző evolúciós bolygókról származó lelkek voltak, akik már javában a halált követő lelki-szellemi felemelkedést szolgáló képzést végezték, amikor – talán a kaland kedvéért is – vállalták, hogy készített anyagi testekbe burkolóznak és tanítóként, sorstársként élve testvéri segítséget nyújtanak egy fejlődés útjára lépett evolúciós bolygó emberisége számára (66:2.4; 66:4.9).
Az Isten elleni lázadásban résztvevő nodfiak Kr.e. 200.000-től Kr.e. 150.000-ig egy tömbben éltek és szaporodtak a Perzsa-öböl vizétől északi és keleti irányban (77:3.1). Bár közülük egyesek kötöttek vegyes házasságokat a határaik mentén élő andonfi és színes embertörzsek tagjaival, de csoportosan nem kezdtek vándorlásokba Európa és Ázsia távolabbi vidékeire.
Azonban Kr.e. 150.000-ben a lázadó nodfi csoport leszármazottai annyira összekülönböztek egy templom és egy torony építése kapcsán, hogy három csoportra szakadva harcolni kezdtek egymással (77:3.4). Mivel e küzdelemben a tisztafajú nodfi leszármazottak közül sokan meghaltak, ezért Ádám és Éva megérkezéséig – vagyis Kr.e. 35.914-ig – a nodfiak nem voltak képesek kiterjedt területű polgárosodott társadalmat létrehozni (77:4.1).
A kinyilatkoztatók közlése szerint, a nodfiak hoztak ugyan létre településeket a Földközi-tenger belső, akkor még elzárt, keleti medencéjének partjain, de Dél-Európába csak kismértékben hatoltak be (80:1.2), így a Kárpát-medence területén élő, andonfi eredetű (neandervölgyi-kék) embercsoportokra ebben az időszakban különösebb ráhatásuk nem lehetett.
Megjegyzem, hogy az Isten elleni lázadás kezdetekor a tudás megőrzésének és terjesztésének már kétszázezer éves hagyománya volt a bolygónkon (66:5.9), mely tudás és ismeretek az andonfiak nyelvén került rögzítésre. Bár ez a könyvtár megsemmisült a lázadást követő zűrzavarban, mikor a hatalmat szeretők mind a szabadság nevében igyekeztek vezető szerepbe kerülni, azonban a későbbiekben komoly igény merült fel nodfi részről a korábbi ismeretek megőrzésére és felelevenítésére, mivel az első korszakos kinyilatkoztató emberi törzskarának lázadó tagjai már nem jutottak hozzá az életfa terméséhez, vagyis halandókká lettek. Ha a korábbi halhatatlanok nem akarták, hogy a tudásuk és a kultúrájuk leépüljön, akkor a nodfiaknak meg kellett oldaniuk a tudás megőrzésének és továbbadásának problémáját, mely kezdetben az andonfiak nyelvén történt.
A feljegyzett, az apáról fiúra szálló és a titkos közösségek útján továbbadásra került tudás bizonyosan magába foglalt sokféle gyakorlati, mezőgazdasági és magas fokú mérnöki ismeretet, valamint az emberi elme mesteri szintű használatát, mely utóbbi egyre inkább csak a kiválasztottak számára volt hozzáférhető.
Véleményem szerint, a földünk több táján később felépített lépcsős piramisok a továbbélő nodfi építő tudománynak voltak köszönhetők, melyeket a vándorló anditák, vagyis az ádámfiak és a nodfiak keveredése nyomán létrejött embercsoportok vezetésével és az ő hatásukra hoztak létre. Bár a nodfiak nem voltak vándor népek, az ádámfiak viszont igen. S mivel az ádámfiak fejlettebbek voltak, ezért bizonyos adottságaik meghatározók lettek a két fajta keveredését követően. Így váltak a két fajta keveredéséből származó andita utódok vállalkozó szellemű és kalandvágyó felfedezőkké, kereskedőkké, a tudomány és a kultúra fejlesztőivé az Európában és Ázsiában élők számára.
b) Krisztus előtt 33.000-re a „(…) kék ember ősi műveltségközpontjai az összes európai folyó mentén megtalálhatók voltak (…)” (80:3.1), így a Kárpát-medence folyói mentén is. A kék emberekkel nem keveredett andonfi-neandervölgyi csoportok pedig a Kárpát-medence hegyvidéki területein voltak fellelhetők (78:1.5).
Bár a kinyilatkoztatók úgy beszélnek a kék emberről, „(…) mint amely elterjedt volt az európai földrészen, azért ennek az emberfajtának számos különböző fajtafélesége létezett. Már a harmincötezer évvel ezelőtti európai kék fajták is nagyon kevert népet alkottak (…)” (80:3.2).
Ádám és Éva elsődleges küldetése az emberi faj nemesítése volt. A másodiként érkezett korszakos kinyilatkoztató emberpár fejlett értelmű és szellemi dolgokra érzékeny leszármazottainak kellett volna keveredniük az evolúciós úton kifejlődött emberi faj alkalmas egyedeivel. Az eredeti tervek szerint, az ádámi leszármazottak először a Kert védett területén szaporodtak volna el nagyszámban, és nem mellékesen felkészültek volna a Kerten kívüli emberfajták kulturális fejlesztésére. Aztán, mikor az egyenes ági leszármazottak elérték volna a félmillió főt (73:7.3) – más bolygókon akár az egymillió főt is (51:5.2) – az evolúciós fajták egyedei ellátogattak volna el a Kertbe, ahol „Ádám fiai és leányai” (51:5.2) közülük párt választottak volna maguknak, hogy aztán e párok az emberiség új, kevert rendjének evolúciós atyjai és anyjai lehessenek.
Azonban az eredeti tervek, elsősorban a vétek, valamint Ádám és Éva halandóvá válása következtében nem valósultak meg. Nem az evolúciós emberek mentek a Kertbe az ádámfiakhoz, hanem az ádámfiak csoportosan mentek a Kerten kívül élő emberekhez, hogy velük keveredjenek.
A második Kertből, melyet az első elhagyása után építettek ki a Tigris és az Eufrátesz folyók között, az elszaporodó ádámfi utódok kezdetben – nem számítva a Nílus völgyébe tartókat – elsősorban Európa területére vándoroltak át a török-balkán útvonalon.
Az ádámfi utódok legszívesebben a fejlettebb vörös, sárga és kék emberfajtákkal keveredtek volna. Azonban a vörös emberek Amerikában éltek, a sárga emberfajta pedig Kelet-Ázsiában, ahová az ádámfiak csak veszélyes, nehezen járható hegyi utakon, hosszabb idő alatt tudtak volna eljutni. Így hát a kívánatosak és elérhetők közül csak a kék emberek európai csoportjai maradtak a számukra.
Az eredeti andonfi fajta, a hat színes emberfajta és a nodfi fajta után, az ádámfiak voltak a kilencedik emberfajta a bolygónkon. Mivel Ádám és Éva leszármazottainak a bőre ibolyaszín árnyalatú volt, ami hasonlított a kék emberek bőrszínéhez, és a kék emberek vallása sem volt számukra taszító, ezért e két fajta között hamar természetes vonzalom alakult ki.
„A kék emberek legjobbjai nagy megtiszteltetésnek tartották, hogy az ádámfiakkal házasodhatnak. Minden kék férfi arra törekedett, hogy olyan ügyes és művészi készségeket mutató legyen, hogy valamelyik ádámfi nőben vonzalmat keltsen, és a nemes kék nők legfőbb törekvése is az volt, hogy valamely ádámfi férfi érdeklődését felkeltsék.” (80:1.6)
Azonban ez a közvetlen ráhatás az európai kék emberekre rövid ideig tartó volt, mivel a földközi-tengeri medence két beltengerének az Atlanti-óceán vizével való feltöltődése miatt megszűnt az a lehetőség, hogy a Mezopotámia felől érkező gyalogos vándorok száraz lábbal haladhassanak tovább a balkáni útvonalon Európa belső vidékei felé.
Amint a török és a balkán területek közötti alacsonyabban fekvő szárazföldi átjárót a tengervíz elöntötte, az ádámfiak éppen hogy csak elkezdődött vándorlásai Európa felé azonnal megszakadtak, s csak jóval később, más útvonalon, s már a nodfiakkal összekeveredve folytatódtak.
Azonban a kék emberek európai csoportjaira való kezdeti ráhatásnak két következménye is volt. Egyrészt, a kék emberek nemesebb népeivel való keveredés által több mint tizenkét fejlett közösség jött létre szerte Európában, így a Kárpát-medence területén is. Másrészt pedig az érkező ádámfiak, a keveredés révén létrejött új csoportokkal együtt, nagy elszántsággal irtani kezdték a kékekkel nem keveredett, alacsonyabb rendű neandervölgyieket (80:1.7), akiket a faj leépítőinek, a fejlődés gátjainak tartottak.
Az ádámfiak és a kék emberek egyik kevert fajtájú és kultúrájú közösségét a kutatók cro-magnoni névvel illették.
c) Mivel a balkáni út már nem biztosított közvetlen szárazföldi összeköttetést Európába, ezért az ádámfiak a Tigris és az Eufrátesz völgyétől északra és keletre kezdtek területet keresni a növekvő népességük számára.
A Mezopotámia felől északi irányba nyomuló ádámfiaknak a Kaukázus vonulata, valamint a jóval kiterjedtebb Káspi-tenger állt az útjába, ezért sok nemzedéken keresztül a Káspi-tengertől keletre elhelyezkedő, akkor még termékeny turkesztáni térséget népesítették be (80:2.5). Az ádámfiaknak két korai központjuk volt. Az egyik a Tigris és az Eufrátesz között, a másik pedig „(…) a Káspi-tenger déli partjától keletre helyezkedett el, a Kopet-dag hegység közelében.” (78:1.3)
Ádám és Éva leszármazottai fokozatosan keveredtek a tőlük északi és keleti irányban lakó nodfi népekkel is. Az ádámfiak nodfiakkal való keveredése Kr.e. 23.500-tól vált általánossá, és a „(…) második kertet az ibolyaszín fajta véréből egyre kevesebbel rendelkező népek egyközepű körei vették körül (…)” (78:4.2).
A korai anditák, vagyis az ádámfiak és a nodfiak elsődleges keveredése kalandvágyó és a békés ádámfiaknál jóval harciasabb fajtakeveréket eredményezett.
Az andita vándorlások Kr.e. 25.000-től 6.000-ig tartottak (78:3.9), melyek során az andita csoportok a kínai Tarim-folyó medencéjétől a Kelet-Európai-síkságig, valamint Európa egész területére eljutottak, ahol elsősorban a kék emberekkel keveredve, fokozatosan létrehozták a fehér bőrű emberek csoportjait, az észak-európai fehér emberektől a Földközi-tenger medencéjének kevert fajtájú népeiig.
A kinyilatkoztatók azokat a népeket nevezik anditának, „(…) melyek faji örökségében az ibolyaszín (vagyis az ádámi) fajta aránya az egynyolcad és az egyhatod között volt.” (78:4.1) Azonban a ma élő emberekre az andita megnevezés már nem alkalmazható, mivel az ádámfiak és a nodfiak keverékei tovább keveredtek, és ismételten összekeveredtek az európai kék emberekkel, valamint más dél-európai fajtaváltozatokkal illetve a rátermettebb andonfi csoportokkal (81:4.1; 82:6.8).
A színes fajták közül a kék ember volt „(…) a legharciasabb, a leginkább kalandvágyó és a legnagyobb felfedező (…)” (78:1.8), amit kiegészített és tovább erősített a később érkező anditák harciassága és kalandvágya.
Mivel az andita népvándorlások elsősorban a Káspi-tenger megkerülésével, a Kelet-Európai-síkság felől érték el Európát, ezért azok a határozott faji ráhatások, melyek következtében megjelentek az orosz és ukrán síkvidék lenszőke hajú, valamint az észak-európai területek szőke és vörös hajú népei, a Kárpát-medencét elkerülték.
Kr.e. 15.000-től a kiterjedt éghajlati változások – köztük a turkesztáni térség kiszáradása – felgyorsították az elvándorlást. Ez idő tájt, „(…) a középkelet-európai területeket túlnyomórészt andonfiak alkotta törzsek birtokolták.” (78:3.5)
d) Az andita csoportoknak hét nagyobb beözönlése különíthető el Európa területére. Ebből a hétből az utolsó három csoport lóháton érkezett, s közöttük voltak, akik „(…) az égei-tengeri és a Duna-völgyi útvonalon (…)” (80:4.1) haladtak keresztül.
„Az anditák Kr.e. 8000 és 6000 között rajzottak ki az utolsó három hullámban (…)” (78:6.1), ami a ló Európában való megjelenését és elterjedését is eredményezte. A ló – mint közlekedési eszköz – a turkesztáni anditák háziasítása nyomán terjedt el Ázsiában és Európában (81:2.12). „Kr.e. 5000-re a lovat már általánosan használták szerte a polgárosodott és a félig polgárosodott területeken.” (81:3.6) A ló használata adta meg az anditák számára azt az előnyt, hogy nagy csoportokban, viszonylag rövid idő alatt tudtak eljutni távoli területekre úgy, hogy útközben nem kellett feladniuk a faji és kulturális azonosságukat.
Azonban a Kárpát-medence – különösen a Duna menti térség – már az andita lovas csoportok megjelenése előtt részesült az anditák kulturális hatásában a Duna mentén vándorló andonfiak révén (80:8.3-8.4). Szükségszerű ugyanis, hogy a mai Törökország területéről érkező andonfi csoportok, melyek a Duna völgyében haladva egészen a belgiumi Liege-ig eljutottak, olyan ismereteket is hozzanak magukkal, melyeket az andita befolyás hatására szereztek. Itt elsősorban a földművelési, pásztorkodási és edénykészítési-díszítési ismeretekre gondolok.
A kereskedelem és a hitterjesztés a régi korok emberi tevékenységei között is jelen volt. Például, az anyaimádás szokása és a holtak elhamvasztásának gyakorlata a krétai andita hitterjesztők tevékenysége nyomán terjedt el a Duna-menti népek között (80:8.5), sőt még tőlük jóval északabbra is (80:9.4).
Az egymás után érkező andonfi és andita vándor csoportok szükségszerűen hagyták ott a műveltségük lenyomatát a Kárpát-medence területén is, mely ebben az időben nem számított fő vándorlási útvonalnak nyugat felé. Krisztus előtt 15.000-től 6.000-ig a vándorlás fő útvonala a Kelet-Európai-síkságon keresztül haladt.
Azonban Közép-Európa andonfi jellege lassan mégis változott és egyre több andita faji és kulturális hatást fogadott magába, ami a Duna menti vonulási utakat igénybe vevő andita népvándorlásoknak is köszönhető volt.
Sem a Kis-Ázsiában, sem a Kelet-Európai-síkságon, sem pedig a Kárpát-medencében élő andonfiak nem vonhatták ki magukat a terjeszkedő anditák faji és kulturális hatása alól. Mezopotámia felől Nyugat-Európa irányába mégis csak a Kárpát-medencén keresztül vezet a legrövidebb út.
Azonban Kr.e. 5000-ben Közép-Európát még mindig a kék emberek „(…) és a kerek fejű andonfiak ellenőrizték. Ez utóbbiak főként a Duna-völgyben voltak jelen és az anditák sohasem szorították ki őket teljesen.” (80:5.8) A kinyilatkoztatók szerint, volt olyan időszak – Kr.e. 3000 és 2500 között – amikor a Kárpát-medence területén élőket, egymást követően érte egy fejlett andita, majd pedig egy barbár andonfi hatás (80:9.6-9.7).
Bár a Duna menti népek csontozata és fejformája andonfi jelleget mutatott, e népek már inkább voltak gazdálkodók és pásztorok, mint vadászok (80:8.4).
Általános szabálynak látszik, hogy a fejlettebb fajták és azok kevert változatai nemesítő hatással bírtak a korábbi fajtákra. Fokozatosan megváltoztatták a régebbi fajták bőrszínét, kinézetét és hatással voltak a korábbi fajták képviselőinek értelmi, szellemi és érzelmi adottságaira is.
Mivel az ádámfi-nodfi fajtaváltozat teljesen összekeveredett a többi, Európában élő emberfajtával, ezért a ma itt élőket már csak az emberi faj kaukázusi osztályába tartozóként lehet azonosítani (81:4.9).
„Az ősi társadalmi csoportok már Kr.e. 3000-ben éppoly kevéssé alkottak egy emberfajtát, mint Észak-Amerika (…)” (80:9.15) lakossága az 1930-as években.
e) Kr.e. 6000-re a Tigris és az Eufrátesz közötti második Kert, az ádámfi leszármazottakat tekintve szinte teljesen kiürült (78:6.7). Azonban a dicső múltra vonatkozó emlék nem tűnt el teljesen még az ezt követő évezredekben sem. Úgy vélem, hogy a kevert pusztai népek között maradtak fenn olyan csoportok, melyeknél a vezető réteg közreműködésével megőrizték azon múlt emlékét, melyet az „égből érkezett” ádámi törzs oly sokáig képviselt Mezopotámiában és Turkesztánban.
Még a kelet felől érkező magyar honfoglaló törzsek között is volt egy, a kende törzse, akiket az égből jöttek leszármazottainak mondtak. Ők voltak a kék-kendek. A kék itt nem színt jelöl – bár az ég is kék – hanem az égi eredetre utal, amint a „köktürk” kifejezés is „égi török”-öt jelent a történelmi források szerint.
A magyar törzsi vezetők közül a kendének volt a legnagyobb vallási hatalma, amíg Kurszánt tőrbe nem csalták a magyarok nyugati ellenségei. A kendét a honfoglalók az égi akarat közvetítőjének tekintették.
A magyar törzsi vezetők vérvonalának alakulását nem ismerhetem, de az bizonyosra vehető, hogy a kende törzsének közrendű tagjai már ugyanabba a faji és kulturális csoportba tartoztak, mint a többi honfoglaló törzs közrendűi.
Hiába keveredtek a dicső ádámfiak többszörösen is más népekkel, a múltjuk emlékét – az égből való származást – egyes vezetői csoportok megőrizték, és az érintett közösségek anyái tovább adták azt a gyermekeiknek, az apák a fiaiknak. Az égből való származás hagyományának folyamatosságát és komolyságát az is mutatja, hogy ezt más törzsek sem vonták kétségbe.
A Kárpát-medence területén, a jóval később érkező lovas népek – a magyar törzsszövetség letelepedő törzsei – szükségszerűen találkoztak olyan népek csoportjaival, melyek az övékhez hasonló faji, nyelvi és kulturális adottságokkal bírtak, a korábbi évezredek és évszázadok kelet felől érkező vándorlásai, hódításai következtében.
A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása az Urantia könyv.
Hozzászólások