Jelenlegi hely

57. Az Urantia keletkezése

Az ANDRONOVER csillagköd

A hét felsőbb-világegyetem kialakulásának kezdete legalább egybillió évvel ezelőttre, de bizonyosan jóval korábbra tehető. Napunk az Andronover csillagködből született, mely egyike annak a számos nagy csillagködnek, melyekből a Tejút összeállt. Mintegy 987 milliárd évvel ezelőtt „[a] Paradicsom Elsőrendű Fő-erőszervezői már régóta teljes ellenőrzésük alá vonták azokat a térenergiákat, melyeket később az Andronover-köddé alakítottak.” (57:1.2) Ekkor egy Uverszáról kiküldött felügyelő megállapította, hogy ezen a helyen a térenergiák elérték azt a kívánatos szintet, melyre egy csillagköd további szerveződése alapulhat. Egy Társ-főerőszervező mintegy 875 milliárd éve beindította a hatóenergia kilépő energiává alakulását. (57:1.6) Az Orvontonban ez volt a 876.926. életre hívott csillagköd. Nagyjából 800 milliárd évvel ezelőtt az erőszervező visszavonult az Andronover csillagködtől, és az orvontoni erőtér-irányítók és fizikai szabályozók vették át a csillagköd további fejlődésének felügyeletét. Hatmilliárd évvel ezelőtt a Napunk egyike lett az Andronover végső felbomlása során utolsóként kivetett anyagrészeknek. (57:4.8) Ez nem tér el túlságosan attól a 4,6 milliárd éves becsült adattól, melyet az asztrofizikusok a Nap életkoraként manapság megadnak.

A „csillagköd” igen nagy terjedelmű, tagjaival gravitációs kapcsolatban lévő szerkezeteket jelöl. Az egyik Világegyetemi Ítélő tudatja velünk, hogy ismer olyan csillagködöket is, amelyek több tízezer csillagot és más objektumot, „akár százmillió napot is” (15:4.5) tartalmaznak. A Napunk az egymillió csillagot szülő Andronover csillagködből utolsóként keletkezett csillagok egyike. „Az Andronover csillagködből összesen 1.013.628 nap és naprendszer keletkezett. A naprendszereket alkotó napok száma 1.013.572.” (57:4.8)

Egy helyi világegyetemben 100 csillagvilág van, és mindegyik csillagvilág átlagosan egymillió csillagot foglal magába. A mi csillagvilágunk, a Norlatiadek az Andronover csillagködből született, mely tehát egy kevéssel több mint egymillió napnak adott életet. A Norlatiadek csillagvilág az a fizikai rendszer, mely az Andronoverből kiszóródott milliónyi napból jött létre. Az Andronover származékai teszik ki a Gould-öv egy részét. Az egykori Andronover csillagköd forgásának fizikai középpontját a Plejádok (M45) képezi. A Betelgeuse (α Orionis) pedig nem más, mint az Andronover ködből fennmaradt csillagmag. „A csodálatos csillagköd utolsó magmaradványa vöröses színben izzik tovább, és gyenge fényt és hőt sugároz a százhatvanöt bolygóból álló megmaradt bolygói családjára (...)” (57:4.9). A Betelgeuse az egyetlen olyan vörös (szuper)óriás, amelynek elhelyezkedése elég közeli ahhoz, hogy az említett maradványcsillag lehessen.

A Nap 425 fényévre van a Norlatiadek-központbeli Plejádoktól (az Edentiától). A csillagvilágunk hozzávetőleg 600 fényéves sugarát a következő kijelentés alapozza meg: „A naprendszeretek ma egy meglehetősen központi helyzetet foglal el az eltorzult csavarvonal egyik karjában, mely maga nagyjából félúton helyezkedik el a csillagvonulat közepéhez képest kifelé, a szélek irányában.” (15:3.6) Tehát központi helyzetet foglalunk el a Plejádok körül keringő spirálkar hossza mentén. Innen félúton vagyunk annak központi magja és külső széle között. Ennek a spirálkarnak az alakját a 4,5 milliárd évvel ezelőtt erre elhaladt Angona rendszer torzította el. „E majdnem-összeütközés az Andronovert egy kissé gömbszerű csoportosulássá változtatta, de teljesen nem szüntette meg a napok és az azokhoz tartozó fizikai csoportok kétirányú keringését.” (15:3.6) Az említett esemény előtt az Andronover csillagködnek két szabályos spirálkarja volt.
„Körülbelül a legnagyobb anyagmennyiség elérésekor a gáztömeg feletti gravitációs ellenőrzőhatás csökkenni kezdett, majd a gázok szökési szakasza vette kezdetét, a központi tömeg két átellenes oldalából egy-egy roppant nagy karként előnyomuló gázoszlop formájában. A hatalmas központi mag gyors forgása rövidesen csavarvonalas jelleget adott e két kinyúló gázáramnak.” (57:3.3)
Ez a két eltorzult spirálkar még mindig órajárás szerint kering a Plejádok körül. 

A Nebadon helyi világegyetem több csillagködből alakult ki. „Egy vagy több – sőt akár sok – ilyen csillagködöt foglalhat magába egyetlen helyi világegyetem területe, mint ahogy a Nebadon az Andronover és más csillagködök csillag- és bolygó-utódjaiból állt össze.” (41:0.3) A helyi világegyetemünkben nyilvánvalóan az Andronover csillagköd volt az elsőként megteremtett struktúra. Mintegy 400 milliárd évvel ezelőtt „(...) választotta a nebadoni Mihály, a Paradicsom egyik Teremtő Fia, világegyetem-építő vállalkozásának helyszínéül éppen ezt a széteső csillagködöt.” (57:3.8) A Szalvington központi szféra ekkoriban épült meg. Egy főangyal úgy utal a helyi világegyetemünket később létrehozó csillagköd-csoportra, mint a Nebadon csillagfelhőre. „Ilyen tehát a felépítése a Nebadon helyi csillagfelhőnek, mely jelenleg egy folyamatosan állandósuló pályán halad az Orvonton ama kisövezetének Nyilas-központja körül, melyhez a helyi teremtésrészünk tartozik.” (41:0.4)

Irodalomjegyzék és az 57. írásban foglaltakhoz (is) kapcsolódó cikkek:

  • A Hold keletkezésének eddigi legvalószínűbb modellje
  • Egyes földtudományi előrejelzések megerősítése
  • A Merkúr forgása
  • A naprendszer eredete
  • Jóval forróbb lehet a Föld magja a korábbi mérések alapján feltételezettnél
  • Kozmológia elméletek újragondolásának igénye
  • Az Urantia könyv emberi szerzőségének statisztikai hipotézisvizsgálata
  • Az élet története
  • Felrobbanó sötét szigetek
  • Sötét anyag és sötét energia
  • Az Orvonton nevesített területei
  • Az energia teremtése és fejlődése
  • A világegyetemek mindensége

* * *

A NAPRENDSZERÜNK BOLYGÓINAK EREDETE ÉS JELENLEGI HELYZETE

Az Urantia könyv szerint a naprendszer egykor öt belső és öt külső bolygóból, továbbá a Szaturnuszból és a Jupiterből állt (57:5.9). Ez a belső-külső elkülönítés nyilván a két különös gázóriás, vagyis a Jupiter és a Szaturnusz „közbeékelődésén” alapul, vagyis a Naptól való távolság növekedése szerint sorrendben egykor volt öt „belsőnek” tekintett bolygó, majd következett a Jupiter és a Szaturnusz, végül az öt „külső” bolygó.

A kialakulást tekintve a tíz egykori belső és külső bolygó erősen különbözött a két, hajdan valóságos napként világító gázóriástól. A tudomány mai állása szerint kilenc bolygó (ideértve most a 2006 óta törpebolygónak besorolt Plútót is) létezik, és a Plútó távolságán belül ezeknél nincs több bolygó. Ha ez igaz, akkor vagy a Plútón kívül kellene lennie a hiányzó háromnak, vagy különben már nem is léteznek (eredeti bolygói alakjukban).

Az Urantia könyvből kiderül, hogy az egykori ötödik (belső) bolygó sorsát a Jupiter ún. Roche-határán való belépés pecsételte meg: „Az igen távoli múltban a naprendszer ötödik bolygója szabálytalan pályán haladt, rendszeres időközönként egyre jobban megközelítve a Jupitert, mígnem beért a gravitációs-árapály összeroppanás határterületére, gyorsan darabokra hullott, és ebből alakult ki a mai kisbolygó-halmaz.” (57:6.5) Egy hiányzó bolygó tehát „előkerült”, de még mindig van két hiányzó másik.

Érdemes foglalkozni a könyvben említett három idegen bolygóval is. 4.500.000.000 évvel ezelőtt az óriási Angona csillagrendszer elegendően közel került az akkor még magányos naphoz, hogy jelentős mértékben befolyásolja a helyi gravitációs és mozgási viszonyokat. A naprendszer-őstől ugyan nem tudott véglegesen elragadni anyagot, viszont „(...) az Angona csillagrendszer három nagyobb bolygója olyan közel került a tömör naprendszer-őshöz, hogy annak gravitációs vonzereje, felerősödve a napéval, elégséges volt az Angona vonzóerejének kiegyenlítéséhez és az égi vándor e három alárendeltjének végleges elszakításához.” (57:5.13)
Mit állítanak a szerzők ezekkel a bolygókkal kapcsolatban? Legalább három fontos dolgot. Először is azt, hogy három ilyen „leszakadó” bolygó volt. Másodszor azt, hogy az Angonától „végleg” elszakadtak. Harmadszor pedig azt, hogy a méretüket tekintve nagy bolygók voltak. Mi történt később ezekkel az idegen bolygókkal? Az biztos, hogy „a három idegen égitest [be]hatolt (...) a rendszerbe” (57:5.14). Elvileg három lehetséges dolog történhetett velük: (1) megmaradtak a naprendszerünkben, vagy (2) megsemmisültek a naprendszerben, vagy (3) kiléptek a naprendszerből.

A (3) lehetőségről semmi biztosat nem tudunk. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy a három idegen nagybolygó sértetlenül elhagyhatta volna a naprendszert bármiféle külső segítség nélkül.

Az (1) lehetőség utalhatna arra is, hogy a jelenleg ismert kilenc bolygó mellett lennie kellene legfeljebb három további nagy bolygónak. Ezt azonban a mai ismereteink nem támasztják alá, tehát el kell vetnünk. Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés, miszerint elképzelhető-e, hogy valamelyikből lett az öt belső és öt külső bolygó valamelyike? Induljunk ki most abból, hogy e bolygók méretére a „nagyobb” jelző utal. Tudjuk, hogy a mi világunk „(...) átlagos méretű, talán valamelyest kicsi is” (81:6.12). Tehát keresgélni legfeljebb a miénknél nagyobb (méretű) bolygók között volna érdemes. A Jupiter és a Szaturnusz eredeti tagja a naprendszernek, tehát ezeket mellőzhetjük a további vizsgálódásból. A földnél „nagyobb”, ismert bolygók közül marad az Uránusz és a Neptunusz, az összetételében és felépítésében hasonlóságot mutató két nagy bolygó. Ha idegen égitestek volnának, akkor retrográd (a többi bolygóhoz képest ellentétes irányú) tengely körüli forgás jellemezné őket. Az Uránusz esetében valóban ez a helyzet, de a Neptunusz esetében nem. (A Neptunusznak viszont a legnagyobb holdja, a Triton retrográd kering a bolygó körül.) A retrográd mozgás mindig idegen égitestek hatása, bár az ütközéseknek nem mindig következménye a retrográd mozgás kialakulása. Az Uránusz és a Neptunusz testvéri hasonlóságából kiindulva talán nagyobb valószínűséggel tekinthetjük őket a naprendszer eredeti tagjainak azzal, hogy az Uránusz retrográd mozgását valamilyen ütközés eredményezhette.

Ha a három idegen égitest nem hatolt volna be a rendszerbe, akkor a naprendszer teljes anyagmennyisége megtartotta volna az azonos keringési irányát. „Az Angona három alárendeltjének hatása azonban új és idegen forgási erőket vitt a kialakuló naprendszerbe, s ennek eredménye az ellentétes irányú [retrográd] mozgás megjelenése lett. (...) [E]z a visszafelé irányuló mozgás csak olyan rendszerben jön létre, ahol különböző eredetű tömegek vannak jelen.” (57:5.14)

Talán a (2) lehetőség mutatkozik a legkézenfekvőbbnek. A retrográd mozgás két bolygóra és több holdra is jellemző a naprendszerünkben, ami az Angona csillagrendszerből származó (egykori) idegen égitestek hatását mutatja. Az ütközések hatására egyrészt kialakulhattak retrográd mozgások a naprendszer eredeti égitestjeinél, másrészt az ütközésben közvetlenül vagy közvetve érintett égitestek magából az ütközés erejéből vagy az árapályerők hatására széteshettek kisebb darabokra, melyekből holdak, törpebolygók vagy akár bolygók is születhettek. Talán megtörténhetett az is, hogy a naprendszer valamely égistestje teljesen megsemmisült és az ugyancsak szétesett idegen nagybolygó valamely darabjából a naprendszer máig meglévő holdja vagy bolygója lett. Persze az is elképzelhető, hogy mindhárom idegen bolygó apró darabjaira hullott.

Tudomásom szerint a naprendszerben idegen eredetű égitestek létét még nem igazolták. De korántsem biztos, hogy ez sokáig így is marad.