Jelenlegi hely

111. Az Igazító és a lélek

 

MAGVAS GONDOLATOK (1.)

Az anyagi evolúció egy életgépet adott nektek, a testeteket; maga az Atya ruházott fel benneteket a világegyetemben ismert legtisztább szellem-valósággal, a Gondolatigazítótokkal. Ám a kezetekbe, a saját döntéseitekre bízva, elme adatott, és elme által éltek vagy haltok. Ezen az elmén belül és ezzel az elmével hozzátok meg azokat az erkölcsi döntéseket, amelyek képessé tesznek benneteket arra, hogy olyanok legyetek, mint az Igazító, tehát mint az Isten. (111:1.4)

[A] továbbélés biztosításához nem annyira az a fontos, hogy az elme mit ért meg, hanem inkább az, hogy mit kíván megérteni; a szellemmel való azonosulás létrehozásához nem annyira az a fontos, hogy az elme milyen, hanem inkább az, hogy milyenné válásra törekszik. A világegyetemi felemelkedéshez nem annyira az a fontos, hogy az ember tudatosítja Istent, hanem inkább az, hogy az ember epekedik Isten után. Nem olyan fontos az, hogy milyenek vagytok ma ahhoz képest, hogy milyenekké váltok napról napra és az örökkévalóságban. (111:1.5)

Az embernek adományozott Igazító végső soron érzéketlen a rosszra és képtelen a bűnre, de a halandói elme az elferdült és önző emberi akarat bűnös fondorlatai folytán ténylegesen is eltorzulhat, elferdülhet, rosszá és visszataszítóvá válhat. Ugyanakkor ez az elme nemessé, széppé, igazzá és jóvá – ténylegesen is naggyá – tehető az Istent ismerő emberi lény szellem-megvilágosította akarata szerint. (111:1.6)

Az Igazítók befolyásolják az emberi elmét, azonban az ember akarata ellenére sohasem uralják; az Igazítók számára az emberi akarat felsőbbrendű. És ők ilyennek is tekintik és tiszteletben is tartják azt, miközben a gondolatok kiigazításával és a jellem átalakításával összefüggő szellemi célok elérésére törekednek a fejlődő emberi értelem majdnem határtalan színterén. (...) Az elme a hajótok, az Igazító a révkapitányotok és az emberi akarat a kapitány. (...) Ez a hűséges révkapitány egyetértésetekkel biztonságosan átvisz benneteket az idő akadályain és a tér korlátain, és elvezet egészen az isteni elme forrásáig és még tovább, az Igazítók paradicsomi Atyjához. (111:1.8-1.9)

 

 MAGVAS GONDOLATOK (2.)

A halandó ember anyagi elméje tulajdonképpen az a mindenségrendi szövőszék, amelyen morontia szövedék fut, s ebbe az emberben lakozó Gondolatigazító maradandó értékek és isteni jelentéstartalmak világegyetem-jellegű szellemmintáját szövi – egy végleges-beteljesülésű és végtelen létpályájú továbbélő lelket, egy magvában végleges rendű lényt. (111:2.2)

Az emberi személyiség azzal az elmével és szellemmel azonosítható, melyet az élet tart egymással működési kapcsolatban az anyagi testben. (111:2.3)
A halhatatlan lélek e mennyei kifejlődése azért válik lehetővé, mert a halandói elme először is személyes, másodszor pedig állati-feletti valóságokkal van kapcsolatban[.] (111:2.9)

A Titkos Nevelő, vagyis a Gondolatigazító az elmével munkakapcsolatban álló világegyetemi szellemi erőket az ellenőrzése alatt tartja. (111:2.10)

 

MAGVAS GONDOLATOK (3.)

A lélek nem hoz végleges döntéseket addig, amíg a halál vagy az átvitel el nem választja a halandói elmétől, kivéve, ha és amint ez az anyagi elme a vele együttműködő morontia lelket szabadon és önként fel nem hatalmazza ilyen döntések meghozatalára. (111:3.2)

Az élet tartama alatt a halandói saját akarat, a döntési-választási személyiség-erő az anyagi elmekörökben van jelen; ahogyan a földi halandói növekedés előrehalad, az embernek e lényege, annak felbecsülhetetlen értékű döntési képességeivel együtt, egyre jobban azonosul a megjelenő morontia-lélek entitással; a halál után és a lakóvilágon való feltámadást követően az emberi személyiség már teljesen azonos az ember morontia sajátlényegével. A lélek így a személyazonosság jövőbeli morontia hordozójának csírája. (111:3.2)

Mind az emberi elme, mind az isteni Igazító tudatában van a kifejlődő lélek jelenlétének és tőlük eltérő természetének – az Igazító teljesen, az elme részlegesen. A lélek egyre jobban tudatára ébred mind az elmének, mind az Igazítónak mint társ-azonosságoknak, mégpedig saját fejlődése mértékével arányosan. (111:3.4)

A halandói létpálya, a lélek kifejlődése nem annyira próbatétel, mint inkább képzés. (111:3.5)

A legfelsőbb értékek továbbélésébe vetett hit alkotja a vallás magját; a tiszta vallásos tapasztalás pedig lényegében a legfelsőbb értékek és a mindenségrendi jelentéstartalmak egyesülésének egyetemes valóságként való felismerése. (111:3.5)

Az elme a mennyiségeket, a valóságot és a jelentéstartalmakat ismeri. De a minőség – minden, ami érték – érződik. Érezni a megismerő elmének és a vele társult, a valóságot meglényegítő szellemnek a közös alkotása érez. (111:3.6)

 

MAGVAS GONDOLATOK (4.)

Egy polgárosodott társadalom aligha fejlődhet, ha bármelyik nemzedék fiatalsága érdeklődését és energiáit az érzék- vagy külső világ anyagias hajszolásának szenteli. (...) Minden olyan polgárosodott társadalom veszélyeztetett, ahol a fiatalok háromnegyede anyagi jellegű foglalkozást űz és a külső világ érzékélményei hajszolásának szenteli magát. A polgárosodott társadalom komoly veszélybe kerül, amikor az ifjúság elhanyagolja az erkölcstan, a társadalomtan, a fajegészségtan, a bölcselet, a képzőművészetek, a vallás és a mindenségtan iránti érdeklődését. (111:4.3-4.4)

Eszmék foganhatnak a külső világból származó hatásoktól, de az eszményképek csak a benső világ alkotóterében születnek. Ma a világ nemzeteit olyan emberek vezetik, akikben túltengenek az eszmék, de eszményképekből ínséges hiányt szenvednek. Ez a magyarázata a szegénységnek, a válásnak, a háborúnak és a fajgyűlöletnek. (111:4.10)

 

 MAGVAS GONDOLATOK (5.)

Az Isten akaratának megcselekedése nem több és nem kevesebb, mint azon teremtményi hajlandóság kinyilvánítása, hogy benső életét Istennel megosztja – éppen azzal az Istennel, aki ezt a benső többlettartalommal bíró teremtményi életet lehetővé tette. A megosztozás Istenszerű – isteni. (...) Isten példájának követése a kulcs a tökéletességhez; az ő akaratának megcselekedése jelenti a továbbélés titkát és a továbbélésben a tökéletességet. (111:5.1-5.2)

Béke ebben az életben, továbbélés a halálban, tökéletesség a következő létben, szolgálat az örökkévalóságban – mindezek teljesülnek (szellemben) most, hogy a teremtményszemélyiség egyetértését adja ahhoz – úgy választ – hogy teremtményakarata az Atya akaratának rendeltessen alá. (111:5.4)

Ez a választás nem annyira a teremtményakarat tagadását jelenti – „Ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen meg” – hanem inkább a teremtményi igenlő megerősítést: „Az én akaratom az, hogy a te akaratod legyen meg.” (111:5.6)

 

MAGVAS GONDOLATOK (6.)

A bűn jelentette kihívás nem önmagától létezik a véges világban. A végesség ténye önmagában sem nem rossz, sem nem bűnös. A véges világot végtelen Teremtő alkotta – a világ az ő isteni Fiainak keze munkája – és ezért jónak kell lennie. A végesnek a helytelen felhasználása, kifordítása és eltorzítása az, ami létrehozza a rosszat és a bűnt. (111:6.3)

Hadd emlékeztesselek benneteket arra, hogy figyeljetek az Igazító hűséges hívásának távoli visszhangjára, melyet a lelketeknek címzett! A bennetek lakozó Igazító nem állíthatja meg és lényegesen nem is változtathatja meg az időben vívott létküzdelmeiteket; az Igazító nem csökkentheti az élet nehézségeit a küzdelem világában bejárt utatok során. A bennetek lakozó isteni lény csak türelmet tanúsíthat, miközben ti az élet csatáját vívjátok, ahogyan az életet a bolygótokon megélik; de megengedhetitek, bárcsak meg is engednétek – ahogyan dolgoztok és aggódtok, ahogyan harcoltok és küzdötök – a derék Igazítónak, hogy mellettetek és értetek harcoljon. Annyira megnyugtatna és ösztökélne, annyira lenyűgözne és felajzana benneteket, ha végre megengednétek az Igazítónak, hogy folyamatosan kivetítse azt az igazi vezérlő eszmét, azt a végső célt és azt az örök rendeltetést, amely a jelenlegi anyagi világotok hétköznapi nehézségeivel való bonyolult, fáradságos küzdelemhez kapcsolódik. (...) Miért nem segítetek az Igazítónak abban, hogy bemutathassa nektek mindeme fárasztó, anyagi erőfeszítések szellemi ellendarabját? Miért nem engeditek meg az Igazítónak, hogy mindenségrendi-erő lényegű szellemi igazságokkal gyarapítsa erőnléteteket a teremtménylét ideigvaló nehézségeivel való küzdelemhez? Miért nem bátorítjátok mennyei segítőtöket, hogy felvidítson benneteket azáltal, hogy tiszta képet tár elétek az egyetemes lét örök látóhatáráról, miközben ti a múló időben jelenlévő nehézségek kusza halmazán merengtek? Miért utasítjátok el, hogy világegyetemi nézőpontból felvilágosítson és ösztönözzön benneteket, miközben az idő hátrányai közepette küszködtök és a halandólétbeli utazásotokat nehezítő bizonytalanságok útvesztőjében bolyongtok? Miért nem engeditek meg az Igazítónak, hogy szellemivé alakítsa a gondolkodásotokat, még ha közben a földi erőfeszítések anyagi útjait is kell járnotok? (111:7.2-7.3)

 

* * *

I. A 111. írás címe, alcímei és legjobban tetsző részei.

AZ IGAZÍTÓ ÉS A LÉLEK

1. A választás elme-színtere
A) 111:1.5 (…) a továbbélés biztosításához nem annyira az a fontos, hogy az elme mit ért meg, hanem inkább az, hogy mit kíván megérteni; a szellemmel való azonosulás létrehozásához nem annyira az a fontos, hogy az elme milyen, hanem inkább az, hogy milyenné válásra törekszik. A világegyetemi felemelkedéshez nem annyira az a fontos, hogy az ember tudatosítja Istent, hanem inkább az, hogy az ember epekedik Isten után. Nem olyan fontos az, hogy milyenek vagytok ma ahhoz képest, hogy milyenekké váltok napról napra, az örökkévalóságban.

B) 111:1.9 Az elme a hajótok, az Igazító a révkapitányotok és az emberi akarat a kapitány. A halandói hajó urának rendelkeznie kell azzal a bölcsességgel, hogy az isteni révkapitányra bízza a felemelkedő lélek elkormányzását az örök továbbélés morontia kikötőibe. Az ember akarata kizárólag önzés, tunyaság és bűn révén utasíthatja vissza eme szeretetteljes révkapitány irányító segítségét és futtathatja a halandói létpályát az elutasított kegyelem rossz zátonyaira és vezetheti a befogadott bűn szikláinak. Ez a hűséges révkapitány egyetértésetekkel biztonságosan átvisz benneteket az idő akadályain és a tér korlátain, és elvezet egészen az isteni elme forrásáig és még tovább, az Igazítók paradicsomi Atyjához.

2. A lélek természete

3. A kifejlődő lélek
111:3.7 (…) amit az időben elkezdetek, azt bizonyosan be is fejezitek az örökkévalóságban – amennyiben érdemes befejezni.

4. A bensőben zajló élet
A) 111:4.3 Kizárólag a benső élet igazán teremtő. 

B) 111:4.4 A polgárosodott társadalom komoly veszélybe kerül, amikor az ifjúság elhanyagolja az etika, a társadalomtan, a szaporodás egészségtana, a bölcselet, a képzőművészetek, a vallás és a mindenségtan iránti érdeklődését.

5. A szabad döntés szentesítése
A) 111:5.1 A megosztozás Istenszerű – isteni. Isten mindent megoszt az Örökkévaló Fiúval és a Végtelen Szellemmel, és ők viszonzásul minden dolgot megosztanak a világegyetemek isteni Fiaival és szellem Leányaival. 111:5.2 Isten példájának követése a kulcs a tökéletességhez; az ő akaratának megcselekedése jelenti a továbbélés titkát és a továbbélésben a tökéletességet.

B) 111:5.3 A halandók Istenben élnek, és így Isten azt akarta, hogy a halandókban éljen. Miként az emberek rábízzák magukat, úgy bízta ő – elsőként – önmaga egy részét az emberekre, hogy bennük éljen; hozzájárult ahhoz, hogy az emberekben éljen és beléjük költözzön az emberi akarat alárendeltjeként.

C) 111:5.4 Béke ebben az életben, továbbélés a halálban, tökéletesség a következő létben, szolgálat az örökkévalóságban (…).

6. Az emberrel kapcsolatos látszólagos ellentmondás

7. Az Igazító előtt álló kihívás
111:7.1 A bizonytalanság a bizonyossággal együtt a paradicsomi kaland lényegét alkotja – bizonytalanság az időben és az elmében, bizonytalanság a Paradicsomra való felemelkedés folyamatának eseményeit illetően; bizonyosság a szellemben és az örökkévalóságban, bizonyosság a teremtmény-fiú töretlen bizodalmában, melyet az Egyetemes Atya isteni könyörületébe és végtelen szeretetébe vetett; bizonytalanság tapasztalatlan világegyetemi létpolgárként; bizonyosság egy mindenható, mindent-tudó és végtelenül szeretetteljes Atya világegyetemi házaiban felemelkedő fiúként.