A negyedik korszakos kinyilatkoztatás korai hirdetőinek hibáiból (hogy tanulhassunk belőlük)
Mottó (1): „(…) a sivatagi vidékek keresztény hitterjesztői merev és hajthatatlan csoportot képeztek azokhoz a kiegyezőkhöz és újítókhoz képest, akik a földközi-tengeri országokban működtek hithirdetőkként. Ha Jézus követői komolyabban vették volna azt a parancsát, hogy »menjetek a széles világba és terjesszétek az örömhírt«, és ha az evangélium hirdetésében engedékenyebbek, a maguk által kiagyalt járulékos társadalmi követelmények tekintetében kevésbé szigorúak lettek volna, akkor sok vidék, köztük Arábia is, boldogan fogadta volna el az ács fiának egyszerű evangéliumát.” (95:7.3)
Mottó (2): Pál és követői a társadalmi testvériséget tanították, míg Jézus szellemi testvériséget kért az övéitől. A társadalmi testvériségnek földi irányítói vannak, míg a szellemi testvériség forrása az emberben levő mennyország. A szellemi testvériséget az Atya akarata tartja fenn az emberekben élő Gondolatigazítók fénye által, míg a társadalmi testvériség a különböző emberi akaratok közötti megosztottságtól szenved.
Ha az első követők Jézus lényeges tanításait helyesen értik, és az üzenetének egyes tartalmait, sőt az élete tényeit is nem igyekeznek hozzáigazítani már meglevő vallásokhoz, akkor az Isten atyaságának és az ő földi gyermekei testvériségének jó híre mára meghódította volna a bolygónkat.
Jézus nem vallási formák hirdetését kérte a követőitől, hanem annak az igazságnak a komolyan vételét, hogy az Isten minden személy egyetemes atyja, melyből következően a gyermekei egymásnak a testvérei. Ez az ács fiának egyszerű evangéliuma. Ez a mennyország életének természetes viszonyrendszere és ezen alapul a magasan fejlett evolúciós bolygók társadalmi rendje, a fény és élet kora.
Jézus határozott szándéka az volt, hogy a kortársait és az utánuk születőket egy magas szellemi eszménykép ember általi megvalósítására ösztönözze. Vagyis Jézus ma is azt szeretné, hogy az emberek kövessék őt az Istennel való kapcsolatuk alakításában. Tehát az Istennel való kapcsolatuk legyen az alapja a belső békéjüknek és a földi törekvéseiknek.
Jézus határozottan akarta, hogy az őt követőknek személyes kapcsolata legyen a mennyei Atyával, amint neki is az volt. Jézus határozottan akarta, hogy a követői keressék az Atya akaratának érvényesülését az életükben, amint ő is kereste. Jézus határozottan akarja, hogy a követőinek a mennyei Atyával való kapcsolata legyen a legbecsesebb értékük, ne pedig valamely tárgy.
„Azáltal alakult jól, hogy a római katonák szerezték meg a Mester ruházatát. Különben, amennyiben a követői szerzik meg ezeket a ruhadarabokat, még képesek lettek volna babonás imádatukban kegytárgynak tekinteni azokat. A Mester azt szerette volna, ha a követőinek nem jut semmilyen, az ő életéhez kapcsolható anyagi dolog. Egy olyan emberi élet emlékével akarta itt hagyni az emberiséget, mely életet az a magas szellemi eszménykép jellemzett, hogy magát az Atya akarata megcselekedésének szentelte.” (187:2.9)
1) A legtöbb apostol és sok tanítvány már akkor több dologban félreértette Jézust, amikor még mellette voltak, személyesen hallgathatták a szavait és kérdezhettek tőle. Ezek az emberek nem akarták elfogadni, hogy Jézus nem a zsidók emberi elvárásait beteljesítő Messiás. S nem hitték el, hogy az eltávozását követően nem fog visszajönni közéjük az annyira várt Messiás szerepében. Könnyen megértették Jézusnak a jó akaratra vonatkozó tanítását, de azt már csak kevesen és lassan fogták fel, hogy belülről is át kell alakulniuk ahhoz, hogy az isteni értékeket minden körülmény közepette a sajátjukként élhessék meg.
„E galileaiak végre kezdték érteni, hogy a barátjuk és tanítójuk el fogja hagyni őket, és reménykedve kapaszkodtak azon ígéretbe, hogy rövidesen újra velük lesz, de hajlamosak voltak elfelejteni, hogy a visszatérése úgyszintén csak rövid ideig fog tartani.” (181:0.1)
Az apostolok és a vezető tanítványok közül sokan tényleg úgy értelmezték Jézus közlését a feltámadása utáni visszatéréséről, hogy tesz egy rövid látogatást az Atyjánál, majd visszajön, és közöttük maradva megalapítja az országot.
„A tanításának ilyen értelmezése összhangban volt mind az előre kialakított meggyőződéseikkel, mind pedig a vérmes reményeikkel. És mivel az életüket végigkísérő meggyőződéseik és a vágyaik teljesülésével kapcsolatos reményeik így egybeestek, már nem esett nehezükre, hogy a Mester szavaihoz az erős sóvárgásaikat igazolni képes értelmezést találjanak.” (181:0.1)
De Jézus nem maradt velük a hústestében. Egészen Pünkösdig többször is megjelent az övéi számára fél-anyagi testben, majd mivel mindent átadott nekik, eltávozott, hogy elküldhesse a mindenki javára működni tudó szellemi segítőt, hogy emlékeztessen bennünket azokra a dolgokra, melyeket mondott és az életével megmutatott.
Amiről Jézus kérte, hogy ne beszéljenek – ilyenek voltak a Jézus jelenlétében bekövetkezett csodák – azokról a követői beszéltek, azokat szívesen és széles körben terjesztették. Amit viszont kért, hogy tegyenek, azt többnyire a maguk felfogása szerint értelmezték, és annak reményében tették, hogy a Mester úgy is hamarosan visszatér és helyreállít majd mindent.
„Amikor a Teremtő maga a földön tartózkodott a halandói húsvér testhez hasonló alakban megtestesülve, elkerülhetetlen volt, hogy rendkívüli dolgok menjenek végbe. De Jézushoz sohase ezeken az úgynevezett csodás eseményeken keresztül közeledjetek. Tanuljatok meg a csodához Jézuson keresztül (Jézus helyzetét és szándékát megértve) közeledni, de ne kövessétek el azt a hibát, hogy a csodán keresztül közeledtek Jézushoz.” (149:2.7)
Az első keresztények között bizonyosan voltak olyanok, akik abban hittek, hogy Jézus hamarosan visszajön, és a csodáival kialakítja az isteni rendet a földön, illetve voltak olyanok, akik az Isten szellemi vezetéséből nyert lelki hasznokat keresték, miközben maguk is remélték Jézus közeli visszajövetelét.
A korai keresztények azon vágytól vezérelve alkottak közösségeket, „(…) hogy megosszák javaikat a hívőtársaikkal. Erősen bíztak abban, hogy Jézus visszatér, hogy befejezze az Atya országának megteremtését még az ő nemzedékük alatt. A földi javak ezen önként való megosztása nem közvetlen vonása volt Jézus tanításának; azért történhetett meg, mert ezek a férfiak és nők oly őszintén és oly szilárdan hitték, hogy bármelyik napon visszatérhet, hogy befejezze a munkát és betetőzze az országot. Ám a meggondolatlan testvéri szeretet jó szándékú kísérletének végső következményei rettenetesek voltak és bánatot szültek. Buzgó hívek ezrei adták el a vagyonukat és szabadultak meg tőke javaiktól és más termelőeszközeiktől. Ahogy múlt az idő, a keresztény »egyenlő megosztás« apadó erőforrásai kimerültek – ám a világ nem ért véget. Az antiókhiai hívek rövidesen gyűjtést szerveztek, hogy a jeruzsálemi híveket megóvják az éhezéstől.” (194:4.7)
Jézus azért tudott nagy lenni az emberek szemében, mert a legnagyobbal társult. Azért tudott önzetlenül szeretni, mert mindig a belső feleslegéből adott. Jézusban mennyország volt, mert akarta, hogy az Atya éljen benne. Éppen ezért tudott szabad maradni a környezete elvárásaitól. Csak a benne élő Atya jóságát, igazságát és szellemi szépségét akarta kifejezni, akivel – mint mondta – egy volt. Jézus az Atya eszményképét ajándékozta az embereknek, akivel ha akarnak, ők is valóságosan egyek lehetnek.
Mikor aztán Jézus nem tért vissza hatalomban és dicsőségben Jeruzsálem bukásakor sem, akkor a követői Krisztus második eljövetelét a jelen teremtési korszak lezárulásához igazították, majd biztos ami biztos alapon, a világ végével társították (176:4.2).
S mindez jól mutatja, hogy a hajdani követők nem a jézusi tanítások hatására sokat fejlődő emberiséghez egyszer majd visszatérő Jézusban gondolkodtak, hanem a pusztulás előtt álló bolygóra visszatérő megmentőben, a helyettük működő Mesterben. Már pedig ennek a feltételezésnek nincs köze Jézus eredeti közléséhez, hogy egyszer vissza fog térni a bolygónkra hatalomban és dicsőségben. A saját tanításai értékét és erejét ismerő Jézus nem egy fejletlen emberiséget jön majd megdöbbenteni a hatalmával, hanem egy olyan bolygó közösségéhez fog visszatérni a jövőben, ahol az ő eredeti tanításainak beteljesülését közösen ünnepelheti meg az akkori kor emberiségével.
2) Jézus vallása személyes vallás, amely mindenkié. Az egyén megszabadítására irányul a múlandóságtól, a félelemtől és a tudatlanságtól – az igazság megismerése és felvállalása által. Jézus vallásának követője az Istent akarja jelenvalóvá tenni a saját személyén keresztül is.
„Jézus ismerte az emberek hozzáállását. Tudta, hogy mi rejtőzik az emberi szív mélyén, és amennyiben a tanításai úgy maradtak volna meg, ahogy közreadta azokat, és azok egyetlen magyarázata az ő ihletett földi élete maradt volna, akkor a világ minden nemzete és minden vallása gyorsan befogadta volna az országról szóló evangéliumot. Jézus korai követőinek ama jó szándékú törekvései, hogy a tanításait újrafogalmazzák annak érdekében, hogy bizonyos nemzetek, emberfajták és vallások számára könnyebben elfogadhatóvá tegyék, csak annyit értek el, hogy e tanításokat kevésbé elfogadhatóvá tették minden más nemzet, emberfajta és vallás számára.” (149:2.1)
Annak idején, még a vándortanítóként való működésének megkezdése előtt, Jézus előadás sorozatot tartott egy oktatási intézményben, amely minden olyan vallás képviselői előtt nyitva állt, akik vállalták, hogy a saját vallásuk nézeteit úgy képviselik, hogy közben nem támadnak más vallásokat. Az intézmény az igazság keresése és megismerése érdekében jött létre. Ezzel kapcsolatban közlik a kinyilatkoztatók: 134:6.14 „Cimboyton halála után a fiai nagy nehézségekkel szembesültek, amikor fenn akarták tartani a békés tagozatot. A jézusi tanítások hatása sokkal nagyobb lett volna, ha a későbbi keresztény tanítók, akik beléptek az urmiai karba, több bölcsességet mutattak volna és több türelmet gyakoroltak volna.”
Jézus vallása azért is emelkedik ki más vallások közül, mert az egyén az Istennel alkot egyre tudatosabb személyes közösséget.
A szeretet a természetes következménye a világegyetemi viszonyok igazságának, az Isten atyaságának és az ő teremtmény gyermekei testvériségének.
3) „Pál apostol arra törekedve, hogy Jézus tanításait a kora bizonyos csoportjaival kedvező formában ismertesse meg, számos tanító és intő célzatú levelet írt. Jézus evangéliumának más hirdetői hasonlóan tettek, de egyikük sem gondolta, hogy ezen írások némelyikét később összeszerkesztik azok, akik úgy akarták közreadni, mint a jézusi tanítások megtestesülését. És így, bár az úgynevezett kereszténység bármely más vallásnál többet tartalmaz a Mester evangéliumából, tartalmaz sok olyasmit is, amelyet Jézus nem tanított. Azon kívül, hogy a perzsa misztériumvallások számos tanítása és a görög bölcselet sok eleme is bekerült a korai kereszténységbe, két nagy hibát vétettek:” (149:2.2)
Az egyik az volt, hogy az evangéliumi tanítást hozzákapcsolták a zsidó istentanhoz, így Jézus követőinek tanításában megjelent a vezeklés, az isteni harag lecsillapításának igénye. A másik pedig az, hogy a tanításai rovására túlhangsúlyozták Jézus személyét.
Bár tény, hogy Jézus olyan csodákat tett, mint senki más, és isteni személy is volt, de éppen azért élt közöttünk teljes emberi életet, hogy jellemfejlődésre ösztönözzön, hogy aki akar, olyan jellemű lehessen mint az Isten. Jézus utat mutatott és nem csodavárásra ösztönzött.
„Jézus személyiségének a kereszténység istentanában való túlhangsúlyozása végeredményben háttérbe szorította a tanításait, és mindez egyre nehezebbé tette a zsidók, a mohamedánok, a hinduk és egyéb keleti vallási hívek számára a jézusi tanítások elfogadását.” (149:2.4)
Jézus korai követőinek működése nem járt a zsidók tömegeinek megnyerésével az új vallási mozgalom számára, viszont a Mester által nem képviselt tartalmakkal 149:2.3 „összezavartak és eltávolítottak számos őszinte lelket minden későbbi nemzedékben.”
Úgy gondolom, hogy Péter és Pál még sikeresebb tanhirdető lehetett volna, és még több sikeres tanhirdető lépett volna a nyomukba, ha megmaradnak az Atyaság, a fiúságnak mondott istengyermekség és a testvériség hirdetése mellett. Mert az Istent jól érteni a legnagyobb haszon, és az Istent bármely okból rosszul érteni, a legnagyobb tékozlás az ember számára.
4) „Az Ószövetség úgynevezett messiási jóslatainak többségét jóval azt követően szabták Jézusra, hogy az emberi életét a földön leélte.” (122:4.4)
Jézus nem a héber próféták évszázadok óta hirdetett Messiásának küldetését jött beteljesíteni. Jézus küldetése nem az volt, hogy egy új zsidó uralkodó legyen a hajdani Dávid király trónján, aki majd hasonló csodákkal, mint amiket Mózesnek is tulajdonítottak, erős nemzetté teszi a zsidókat, miközben megszabadítja őket az idegenek befolyásától.
Bár Jézus – mint a negyedik korszakos kinyilatkoztató – a zsidó nép között élve kezdte meg a munkáját, azonban az ő küldetése minden korszak minden embere érdekében történt, sőt az egész világegyeteme javára is.
A harmadik korszakos kinyilatkoztató – Melkizedek – annak idején azért is jött, hogy az Ábrahámmal kötött szövetséggel segítsen létrehozni egy olyan népet, amely a több isten helyett egy Istenben hisz. Ez sikerült is neki, de arról már egyik kinyilatkoztató sem tehetett, hogy közben a zsidók, a népként való megpróbáltatásaik ellensúlyozására, a Melkizedek azon ígéretét, hogy majdan egy nagy szellemi vezető fog érkezni hozzájuk, átalakították azzá a jövendöléssé, hogy a nép szenvedéseiért cserébe és azért, mert kitartottak mellette, az ő istenük majd küld valakit, aki nem csak megszabadítja őket az idegen elnyomóktól, de meg is jutalmazza őket.
Melkizedek előre vetítette egy szellemi tanító eljövetelét, melyre igazán nagy szüksége volt a bolygó népeinek az első korszakos kinyilatkoztató lázadása és a másodiknak jött korszakos kinyilatkoztatók vétke után.
Miután a zsidó vezetők és a nép kitartóan ragaszkodott az országuk isteni felszabadítójának várásához, ezért amikor Jézus az Atya szellemi országát kezdte hirdetni, mely az emberek szívének átalakulása által jelenik meg a világban, még a tanítványai sem igazán értették, hogy mit is akar igazán. Azt viszont Jézus zsidó hagyományokon felnőtt követői nagyon is tudták, hogy ők mit akarnak és kit várnak. Éppen ezért nagyon bíztak abban, hogy Jézus, még ha a földi élete során nem is teljesítette be a nemzeti vágyaikat, hamarosan, még az ő nemzedékük alatt visszatér és megalapítja az általuk várt országot.
Éppen azért tettek hangsúlyt a korai követők Jézus isteni személyére és az életében véghezvitt csodáira, hogy maguk és mások számára is bizonyítsák azt, hogy Jézus képes megvalósítani azt, amit a zsidók annyira vártak.
Az apostolok – Péterrel az élen – majd Pál is, mind zsidók voltak, akik a korábbi reményeik beteljesülését remélték attól, hogy a csodatevő Jézust és az ő közeli visszatérését hirdették.
Hogy mások várakozását is alátámasszák, Jézus korai követői számos ószövetségi mondást úgy alakítottak át, „(…) hogy azok illeszkedjenek a Mester földi életének valamely mellékeseményéhez.” (122:4.4)
„Jézus első követői túl sokszor engedtek a kísértésnek, hogy minden régi látnoki kijelentést úgy tüntessenek fel, mint amely az Uruk és Mesterük életében teljesült be.” (122:4.4)
A korai követők által eszközölt kiegyezéseket jól szemlélteti az is, hogy Jézusunk születésnapjára az ősi pogány vallások téli napfordulós ünnepe idején emlékezünk, amikor a napok elkezdenek hosszabbodni, vagyis a világosság legyőzi a sötétséget. A Jézus születésére való emlékezéssel önmagában nincs is semmi baj, de aki elolvasta az ötödik korszakos kinyilatkoztatás 122. írása 8. fejezetének legelejét, az tudni fogja, hogy a téli napfordulós időponttal mi a probléma.
Mindenképp érdemes szót ejteni arról is, hogy míg Jézus határozottan elismerte és támogatta a nők szabad szerepvállalását az általa kezdett szellemi mozgalomban, addig „(…) a későbbi nemzedékek visszatértek a régi szokásokhoz. A keresztény egyház első napjaiban a női tanítókat és lelkipásztorokat diakonisszáknak hívták és általános elismerést élveztek. Pál azonban annak ellenére, hogy mindezt elméletben elismerte, sohasem tette egészen a saját hozzáállása részévé és ő maga nehéznek találta a gyakorlati kivitelezést.” (150:1.3)
5) Jézus követőinek első megosztottsága éppen abból fakadt, hogy a korai keresztény egyház keleti ága, melynek Filadelfia volt a központja, „(…) hűségesebb maradt Jézus tanításaihoz, mint a jeruzsálemi testvéreik (…)” (130:2.3).
Abner, a filadelfiai keresztény egyház vezetője vitába keveredett a jeruzsálemi egyházi vezetőkkel az egyházi fennhatóságról, de elváltak az útjaik Pállal is „(…) a bölcseleti és istentani nézetkülönbségeik miatt.” (166:5.4)
Abner ellenállt Pál minden olyan próbálkozásának, amely arra irányult, hogy Jézus tanítását úgy alakítsák át, hogy a zsidók és a misztériumvallások hívei minél kevesebb kifogásolható dolgot találjanak benne. Nem véletlen, hogy az élete utolsó éveiben Abner úgy utalt Pálra, hogy ő „(…) a názáreti Jézus, az élő Isten Fia élete tanításainak agyafúrt megrontója (…)” (166:5.5). S ezek fényében az sem véletlen, hogy Pál és a követői, a Jézus tanítását eredeti tartalommal őrizni igyekező filadelfiai egyházat nem említik a saját tanításaik formálódó hagyományában.
Jézus országa az emberi szívekben felépülő mennyországra vonatkozik, míg Jézus első jeruzsálemi követői egyre inkább egy társadalmi szervezetet, az egyházat építették.
„»Az Isten országa bennetek van« – valószínűleg ez volt a Jézus által valaha is tett legnagyszerűbb kijelentés azon megnyilatkozása után, hogy az Atyja élő és szerető szellem.” (195:10.4)
Jézus arra építette az Atya földi országát, hogy minden követője egyénileg ápol élő kapcsolatot az Istennel, ami az emberek életgyakorlatában egységet, de nem egyformaságot eredményezve biztosítja majd annak az ima kérelemnek teljesülését, hogy jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, azonképp itt a földön is.
„Pál és kortársai Jézusnak minden olyan kijelentését, amelynek saját magára és az egyéni hívőre nézve szellemi vonatkozása volt, az egyházra, mint a hívek csoportjára alkalmazták; és ezzel halálos csapást mértek Jézus ama felfogására, hogy az isteni ország az egyes hívek szívében van.” (170:5.17)
Így aztán, „(…) egy hivatalos és intézményes egyház lett a helyettesítője az ország szellem vezette egyénekből álló testvériségének (…)” (170:5.9), mivel a korai keresztény egyház nyugati vezetői szem elől tévesztették az Atya-és-Fiú kapcsolatot, ami a Jézus által mondott ország alapviszonya (170:5.15).
Sajnos a nyugati egyház irányvonalát kialakítók azt is elfelejtették, hogy az Atya és Jézus nem csak kéri a szellemi testvériséget, de ehhez minden értelemmel bíró ember közvetlen támogatást is kap a bennük élő istenrészek, a Gondolatigazítók révén. Ezek az Igazítók, miközben az emberi lelkek túlélésén munkálkodnak, segítik a védenceiket az Istenre vonatkozó jelentéstartalmak, valamint a világegyetem egységének megértésében is.
Jézus azt tanította, hogy az igazságszerető ember, aki vágyja és szomjazza az igazságot, megtalálja az Istent és a hite révén bejuthat a szellemi országba, mivel maga is vágyik megcselekedni az Isten igazság-akaratát. Ugyanakkor „(…) az apostolok azt tanították, hogy az ilyen hívő a keresztelés külsőséges szertartásos szokásának elvégzése által vétetik fel a tanítványok társadalmi szervezetébe.” (170:5.13)
Jézus bizonyosan tudta, hogy az egyház, mint a hívők közösségének új formája, egy átmeneti társadalmi szervezetként meg fog jelenni az ő személyes működését követően. Talán ezért sem tiltotta a tanítványainak a keresztelés gyakorlását, mely által pillanatnyi felbuzdulás alapján is be lehetett kerülni a hívek közösségébe.
A gyorsan formálódó egyház keretein belül Jézus élete nem az egyének által bejárható szellemi út mintája lett. Krisztus személye egyre inkább az egyház védjegyévé vált. „Jézus él; meghalt az emberekért; ő adta a szellemet; eljön újra. Jézus töltötte ki minden gondolatukat és határozta meg minden, az Istenről és minden másról kialakított új felfogásukat. Túl lelkesek voltak azon új tantételtől, hogy »az Isten az Atyja az Úr Jézusnak«, semhogy azzal a régi üzenettel foglalkozzanak, hogy »az Isten a szerető Atyja minden embernek«, minden egyes egyénnek. Igaz, a testvéri szeretet és a példátlan jóakarat csodálatosan kivirágzott a hívek e korai közösségeiben. Ám ez a Jézusban hívők társasága volt, nem pedig a mennyei Atya országának családjában élő testvérek közösségéé.” (194:4.6)
Miután a nyugati keresztény egyház vezetői lecserélték a Mester szellemi testvériségre vonatkozó tanítását egy látható társadalmi szervezetre, vagyis a keresztény egyházra, annak érdekében, hogy továbbra is megőrizzék a Mester ország-üzenetét, az ország megjelenését elkezdték kitolni a jövőbe. „Az egyház, már a biztos megalapozásával egy időben azt kezdte tanítani, hogy az országnak valójában a keresztény korszak betetőzésekor, Krisztus második eljövetelekor kell megjelennie.” (170:5.14)
Nem kétséges, hogy Jézus is akart társadalmi változásokat, de ő azt szerette volna, ha a társadalmi változások annak folyományaként jelennek meg a világban, hogy az egyes hívek személyes tapasztalatokat szereznek a mennyei Atyjukhoz való őszinte odafordulásaik révén és elkezdenek ezek szerint élni.
„De ne kételkedjetek abban, hogy ugyanez a mennyország, melyről a Mester azt tanította, hogy a hívő ember szívében létezik, hirdettetik majd még a keresztény egyháznak is, éppen úgy, ahogy minden más vallásnak, emberfajtának és nemzetnek is a földön – sőt minden egyénnek is.” (170:5.8)
Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közlései alapján úgy látom (99:1.1; 170:3.11), hogy már nem is kell ezer év ahhoz, hogy a bolygónkon megteremtődjenek azok a feltételek, amelyek biztosítják, hogy ne csak a személyek szívében, hanem bolygói szinten is általánossá legyen a Jézus által már kétezer évvel ezelőtt hirdetett szellemi ország.
„Azzal, hogy azt tanította, hogy az ország bennünk van, azzal, hogy felmagasztalta az egyént, Jézus halálos csapást mért a régi társadalomra annyiban, hogy megnyitotta a helyes társadalmi igazságosságra vonatkozó új megítélés időszakát. Ezt az új társadalmi rendet a világ kevéssé ismerte, mert a világ nem volt hajlandó a gyakorlatban is alkalmazni a mennyországról szóló evangélium alapelveit. Amikor e nagyszerű szellemi ország beköszönt a földön, nem pusztán fejlettebb társadalmi és anyagi viszonyok közepette fog megmutatkozni, hanem inkább azon magasabb rendű és gazdagabb szellemi értékek dicsőségeiben, melyek a fejlett emberi kapcsolatok és a fejlődő szellem eredményeinek közelgő korszakára jellemzők.” (170:3.11)
A számmal jelölt idézetek és tartalmak forrása: https://urantia
Hozzászólások