Akiktől nem kell félni – démonok, szellemek, hazajáró lelkek
Az emberiség történelmét és vallásait többszázezer éven keresztül befolyásolta a meghalt emberek visszajáró lelkétől, a kísértet szellemektől való félelem. Ugyanígy hatással volt a hétköznapi gondolkodásra az Isten ellen fellázadt, garázdálkodó démonoktól és angyaloktól való emberi félelem.
Mivel az Isten elleni lázadás miatt az első négy korszakos kinyilatkoztatás csak részben tudta kifejteni a felvilágosító hatását, az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tanításai pedig még csak terjedőben vannak, ezért hasznos a helyére tenni a hazajáró lelkek, valamint a démonok és lázadó angyalok témáját, melyhez az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tanításait érdemes alapul venni.
a) „A holtak szellemei nem térnek vissza abból a célból, hogy érintkezzenek a családjukkal vagy a még élő, egykori barátaikkal.” (150:3.5) Minden túlélő halandó számára a haladás iránya felfelé irányuló, szellemi. A saját szülőbolygójára egy evolúciós eredetű személyiség csak a szellemi fejlődés bizonyos szintjét elérve és csak igazgatási jellegű tevékenység végzése céljából térhet vissza, de ez sem általános, csak egyedi esetekben igaz. A feladatvégzés céljából visszatért egykori bolygólakónak ekkor már egyetlen rokona vagy ismerőse sem tartózkodik a bolygón.
b) Akiket pedig démonoknak neveznek, valójában emberfeletti eredettel bíró fél-anyagi lények, az anyagi és a szellemi világ közötti létsíkról. Ezért is mondják őket lázadó köztes lényeknek, akiket mindenképp meg kell különböztetni azon köztes lény csoporttól, akik hűek maradtak az Istenhez és a bolygón lakó emberek szolgálatához.
A hűtlenné vált köztes lény csoport viszonylag szabad garázdálkodásának megszűnése egybeesett a Jézus által elküldött Igazság Szellemének kiáradásával, a pünkösddel. A lázadó köztes lények „csoportja jelenleg őrizetben várja a csillagrendszeri lázadás ügyeinek végső megítéltetését” (77:7.3).
„Nem pusztán szókép az, amit a feljegyzés állít: »És mindenféle beteg embert hoztak elébe, akiket ördögök szálltak meg és olyanokat, akik elmebajosak voltak.« Jézus ismerte és felismerte a különbséget az elmezavar és a démoni megszállottság között, bár ezek az elmeállapotok nagyon is összekeveredtek az akkor és abban a nemzedékben élt emberek elméjében.” (77:7.6)
„De még pünkösd előtt sem volt képes egyetlen lázadó szellem sem az ép emberi elme leigázására, és e nap óta már a fejletlenebb halandók gyengébb elméi is mentesek az ilyen befolyásolás lehetőségétől. A feltételezett ördögűzés az Igazság Szellemének megérkezése óta lényegében nem más, mint a démoni megszállottságban való hit összekeverése az önuralom kóros hiányával, az elmezavarral és a gyengeelméjűséggel.” (77:7.7)
Azonban, mielőtt a pünkösddel „megkezdődött volna a Gondolatigazítók általános eljövetele és a Mester szellemének a minden húsvér testbe való kiáradása – e lázadó közteslények ténylegesen képesek voltak befolyásolni bizonyos visszamaradott halandók elméjét és némiképp irányítani is a cselekedeteiket” (77:7.5).
c) A lázadó közteslényeket „nem szabad összekeverni a lázadó kerubok és szeráfok bizonyos egyedeivel, akik szintén a földön tartózkodtak Krisztus halála és feltámadása idején. A régi írástudók némelyike úgy azonosította a lázadó köztes teremtményeket, mint rossz szellemeket és démonokat, a hitehagyott szeráfokat pedig úgy, mint rossz angyalokat” (77:7.4). Pünkösd óta a lázadó angyalok is el vannak különítve.
Az anyag feletti világgal való egyedül építő kapcsolat eszköze az Istenhez való beszéd, vagyis az ima, és az istenimádás. Ha az utóbbi esetében felismerjük, hogy ez kire és miért irányul, akkor nem fogjuk sajnálni Tőle. Az Istennel való személyes kapcsolat soha nem volt és soha nem lesz kényszer. A jövőben az istenimádás azért lesz általános, mert megtapasztalva annak személyes hasznát, az emberek önként fogják választani, mint az öröm és béke belülről fakadó forrását.
Hozzászólások