Az Egyetemes Atyáról
Mottó: „Azt hiszem, hogy ugyanígy szeretném Istent mindaddig, amíg ily jó és ily irgalmas, még ha nem is volna oly nagy és hatalmas.” (2:5.7)
Az ember vallásos tapasztalásának „(…) nem szabad elkülönülésre törekednie az emberi tapasztalás teljességén belül.” (5:5.12)
Bevezetés
Az Isten értésének nehézsége a bolygónkon „(…) a luciferi lázadás és a Kaligasztia-féle árulás messze ható következményeiből ered.” (4:3.3) Sajnos a szent könyveink „(…) nem tudtak egyértelmű különbséget tenni a paradicsomi Háromság személyiségei között, valamint a paradicsomi Istenség és a helyi világegyetemi teremtők és irányítók között.” (4:5.2)
„Az urantiai vallásos gondolkodásban még mindig keverednek az Istenség társszemélyiségei magával az Egyetemes Atyával úgy, hogy mindegyikükre egyazon megjelölés vonatkozik.” (4:5.2)
Az Isten egyre jobb megismeréséhez a bolygók evolúciós embereinek szükségük van az egymásra épülő, korszakos érvényű kinyilatkoztatások fényére.
1. A félreismert Isten
„Az a kezdetleges felfogás, hogy egy mérges Istent megbékítsenek, hogy egy megsértett Urat kiengeszteljenek, hogy az Istenség kegyét elnyerjék áldozatokon és vezeklésen, sőt akár véráldozaton keresztül is, egy teljesen gyerekes és kezdetleges vallást képvisel, olyan életfelfogást, mely a tudomány és az igazság felvilágosult korára érdemtelen. Az ilyen hitbéli meggyőződések a legnagyobb mértékben visszataszítóak a világegyetemekben szolgáló és uralkodó mennyei lények és isteni vezetők számára. Isten elleni nyílt támadásnak minősül azt hinni, úgy tartani vagy azt tanítani, hogy ártatlan vérét kell ontani ahhoz, hogy az ő kegyét elnyerjük, vagy hogy a képzelt isteni haragot magunkról elhárítsuk.” (4:5.4)
2. Kicsoda Isten?
Az Isten Teremtő és Atya. Ha a fő megnyilvánulásaiban az Isten Teremtő-fenntartó és Szeretve-magához emelő, akkor a teremtés kezdete előtt sem lehetett másmilyen, legfeljebb az értékeinek igazságai még nem nyilvánultak meg.
Az Isten mindig teljes marad. Ha az anyagi világegyetemek teremtése soha nem érne véget, az Isten teremtő-fenntartó képességei akkor sem gyengülnének. Isten mindig olyan állapotban lenne megtalálható, mint az anyagi világegyetemek teremtésének kezdetén. Az Isten minden tekintetben kimeríthetetlen. Ő tökéletes és végtelen működésű.
„Az a tény, hogy ő szellemi hírvivőket küld magától a világotokon és a más világokon élő férfiakhoz és nőkhöz, hogy bennük lakozzanak, semmiben sem csökkenti az ő azon képességét, hogy mint isteni és mindenható szellemszemélyiség működjön; és egyáltalán nincs korlátja az olyan szellemi Nevelők mértékének vagy számának, melyek elküldésére ő képes és amelyeket elküldhet.” (3:4.4)
3. Mit akar az Isten?
Javára lenni másoknak. Az „(…) élő létezők teljes terve a tér világain abban az isteni célban összpontosul, hogy minden saját akarattal bíró teremtmény az Atya paradicsomi tökéletességében való osztozás megtapasztalásának (…)” (2:2.5) érdekében szellemileg felemelkedjék. 2:2.5 „Isten nem önközéppontú és nem is önmagába zárkózott; sohasem hagy fel önmaga adományozásával” a teremtményei számára.
Míg az ember nagy célja jelenleg a szellemi felemelkedéssel járó tökéletesség elérése, addig Istennek örökkévaló célja van. Ugyanis az Isten „(…) a saját örökkévaló személyiségi területein, igenis megéli a folyamatos önmegvalósítást, mely bizonyos mértékben hasonlatos ahhoz és megfelelője annak, ahogyan az evolúciós világok véges teremtményei új tapasztalatokra tesznek szert.” (1:5.14)
Az Egyetemes Atya, aki minden létező forrása és fenntartója, olyan örökkévaló célt választott, amit csak a teremtett gyermekeivel együtt lehet elérni. Ezért adja az Isten önmagát a gyermekeinek a Gondolatigazítókban és mond le teremtői, vezetői jogkörökről az övéi javára a világegyetemi vezetők láncolatán keresztül.
Az Isten örök célja egyetemes és méltó az Istenhez, aki Teremtő Atya.
Az Isten végső célját az ember jelenleg még nem ismerheti. „Kétséges, hogy a paradicsomi Istenségeken és az ő legfelsőbb rendű társaikon kívül bárki ténylegesen is alaposan ismerné az Isten örökkévaló célját. Még a Paradicsom magas létpolgárai is igen eltérő véleményeket alkotnak az Istenségek örök céljának természetéről.” (4:0.1) Azonban hiszem, hogy az Isten örökkévaló célját majdan mi is megismerhetjük.
Az ember célja még nem lehet az Isten örökkévaló célja, mivel az Isten a teremtmény gyermekei számára előbb más cél elérését kínálta fel. A teremtmény gyermekek elsődleges célja – ami számunkra alapvető feltétel ahhoz, hogy az Isten örökkévaló célja megvalósításában társként együttműködhessünk – a tökéletesség elérése.
Az Isten teremtett gyermekei csak atyai támogatással képesek úgy kiteljesedni, hogy közben beteljesednek.
A tökéletesség isteni segítség által megszerezhető emberi hivatás, ami az emberi személyiségekben rejlő isteni-szellemi képességek kibontását fogja eredményezni. Az Isten a tökéletességhez való eljuttatással szeretné felkészíteni a családja tagjait, mivel egymást szolgáló világegyetemi közösségre van szükség az Isten által megálmodott örökkévaló cél közös eléréséhez.
Isten azért adományoz értelmet, személyiséget és szabadságot a teremtett gyermekeinek, hogyha akarják, választhassák az atyai cél elérésében való együttműködést, választhassák az atyai akaratot. Ez az akarat senkinek sem árt, miközben mindenkit egyre magasabb szellemi szintek elérésére segít.
Az Isten atyai akaratát csak a személyes keresés teheti valóságossá az egyének számára. Ez azért van így, mert az Isten szabad akaratot is adott a gyermekeinek, és a gyermekei akarata nem lenne szabad, ha az Isten által kínált fejlődési út nem önkéntes választással, hanem csak kényszerrel valósulhatna meg.
„A Teremtő nem hajlandó a szellemi szabad akarattal rendelkező anyagi teremtményeit kényszerrel vagy erőszakkal a maga oldalára állítani.” (1:1.2)
4. Mire nem képes az Isten?
Az Atya a nem tudhatót nem ismeri, és a meg nem cselekedhetőt nem képes megtenni. Az Isten nem a fogalmi képtelenségek világában él. Ő a valóságos dolgok végtelen forrású alkotója. Éppen ezért, a „(…) mindenhatóság nem jelent egyúttal hatalmat is a meg nem tehető megtételére, a nem istenszerű cselekedetre. A mindentudás ugyancsak nem jelenti a nem tudható tudását.” (3:3.5)
Bár az Isten nem tudja megtenni azt, ami nem tehető meg, mivel nem tud olyan követ teremteni, amit aztán Ő sem képes felemelni, viszont a saját abszolútságát nagyon is képes korlátozni. Ezt teszi például az emberekbe költöző szellemrészei révén is.
Isten – Teremtőként – a mindenség legnagyobb fenntartó és fejlesztő vállalkozója. Istent az „(…) alkotó cselekedeteiben csak az ő örökkévaló természetéből fakadó érzések és az ő végtelen bölcsességének parancsai korlátozzák.” (4:4.4)
5. Milyen az isteni gondviselés?
„Az Urantia lakosai korszakokon keresztül félreértették az isteni gondviselést. Az isteni működésből eredően van egyfajta gondviselés a világotokon, de ez nem az a gyerekes, önkényes és anyagi szolgálat, ahogyan azt számos halandó elképzeli. Az isteni gondviselés lényege azon mennyei lények és isteni szellemek beavatkozó tevékenysége, akik a mindenségrendi törvénnyel összhangban szakadatlanul Isten dicsőségére és az ő világegyetemi gyermekeinek szellemi felemelkedése érdekében munkálkodnak.
Hát nem tudjátok továbbfejleszteni az emberrel törődő Istenről alkotott fogalmatokat annak felismeréséig, hogy a világegyetem jelszava a fejlődés? (…)” (4:1.1-1.2)
Az Isten gondviselése soha nem kerülhet szembe az ember fejlődési érdekével!
6. Az ajándékozó Isten
Az Isten legnagyobb ajándéka minden ember számára az, hogy egyre teljesebb mértékben lehet közük ahhoz a valósághoz, amely Isten sajátja. Az Isten meghív minden embert a saját valóságába. Azonban az Isten nem teszi az embert rögtön tökéletessé. Az Isten a tökéletesség lehetőségét ajándékozza az embernek, de ennek eléréséhez az ember mellé áll és felajánlja a közvetlen segítségét.
Nem csak az isteni tökéletesség elérésének lehetősége ajándék, hanem az ehhez vezető személyes döntési-tapasztalási út is, még akkor is, ha ezt – főleg a tévedések következményeinek megélése során – az ember nem igazán érzi ajándéknak. (Bár a bölccsé váló ember már annak is képes örülni, ha felismeri azt a saját hozzáállást, ami nem szolgálja a személyes békéjét.)
Az Isten rögtön tökéletessé tudna tenni bennünket, azonban ilyen esetben nekünk, embereknek nem lenne fejlődési múltunk. Nem rendelkeznénk tapasztalás által kimunkált megértő képességgel, és nem ismernénk a személyes küzdelmek révén elérhető eredmények ízét, továbbá nem rendelkezhetnénk olyan bölcsességgel sem, amely a rögtön tökéletessé tett lényeknek soha nem lesz. Míg mi, akár azt a tökéletességi szintet is elérhetjük, amelyen ők vannak.
„A halandó ember még a felemelkedésre pályázó teremtmény besorolását is a saját hite és reménye révén érdemli ki. Minden isteni dolog, melyet az emberi elme megragad és amire az emberi lélek szert tesz, valójában tapasztalásban kibontakozó előrehaladás; ez személyes tapasztalási valóság”. (3:5.16)
Isten egy működő, célra rendelt világot adott a gyermekei közösségének. Ez azt is jelenti, hogyha a gyermekei nem tanulnak meg együttműködni, a széthúzás kellemetlen gyümölcseiben lesz részük, s ha nem értik, hogy ezt maguknak köszönhetik, akkor ezért lehet, hogy elsőként az Istent fogják hibáztatni – teljesen alaptalanul.
„Isten nekünk adta magát azért, hogy olyanok lehessünk mint ő, és magának csak annyi hatalmat és nagyságot tartott meg, mely azon dolgok fenntartásához szükséges, melyek iránti szeretetéből eredően minden más dologról lemondott.” (32:4.12)
Az emberek számára kínált szellemi fejlődés – az ajándékozó Istenhez való felnövekedés – a bolygói fejlődés korai szakaszaiban és azon bolygók esetében, melyeknek a vezetése fellázadt, elég lassú. Éppen ezért az embereknek még a Gondolatigazítójukkal való eggyé kapcsolódás előtt szükségszerűen meg kell tapasztalniuk a halálnak nevezett eseményt.
A fejlett bolygókra születő emberi lények a tudatosan alakított faji adottságok és a támogató környezet révén gyorsabban fejlődnek szellemileg és még a bolygójukon töltött életük során megtapasztalják a Gondolatigazítójukkal való szellemi egyesülést. A halál a lassabban fejlődő ember esélye arra, hogy a Gondolatigazítójával való szellemi egyesülést azután is megvalósíthassa, hogy az anyagi teste olyan állapotba jutott, hogy már nem képes tovább kitartani, fejlődési időt biztosítani.
„A legtöbb emberi lény meghal, mert nem tudta elérni az Igazítóval való eggyé kapcsolódás szellemi szintjét, s a halál átalakulása jelenti az egyetlen lehetséges eljárást, amely révén megmenekülhetnek az idő korlátaitól és az anyagi teremtés jelentette kötöttségektől, mely révén képessé válnak szellemi lépést tartani az örökkévalóság folytonos menetével.” (32:5.4)
„Az ember nem úgy egyesül Istennel, mint ahogy a vízcsepp egységre lelhet a világtengerben. Az ember fokozatos, viszonos szellemi közösség révén, a személyes Istennel való személyiség-érintkezés által, az isteni akarat iránti őszinte odaadáson és az azzal való értelmes összhangon keresztül, az isteni természetet fokozatosan elérve valósít meg isteni egyesülést.” (1:7.2)
Az Isten minden ajándéka az ember fejlődését segíti elő akkor is, ha az ember nem erre használja azokat, ha ezek révén a saját vagy mások fejlődési lehetőségeit nehezíti. Az Isten a személyes ajándékai mellett igyekszik megmenteni az emberek számára azokat a lehetőségeket is, amelyeket a földi életben nem tudtak felhasználni. Így például, a gonoszsággal nem azonosult emberek a hústestük alkalmatlanná válása után is folytathatják a szellemi szabadságban való növekedést az istenrésszel való egyesülésig és tovább. Illetve a hívők korán meghalt gyermekei szintén lehetőséget kapnak a fél-anyagi világban való felnövekedésre, a tapasztalatszerzésre és az Istennel kapcsolatos választásra.
A fentiek tükrében az Isten minden képességgel és lehetőséggel megajándékozza az embereket:
- a létezés lehetőségével,
- az Isten megismerésére is képes értelemmel,
- túlélésre alkalmas személyiséggel,
- szabad akarattal,
- egész korszakra szóló útmutatásokkal a belső béke eléréséhez és a fejlődésben való kiteljesedéshez, valamint
- közvetlen szellemi segítséggel és nem csak a külön-külön mindenkihez elküldött Gondolatigazítók révén. Azonban az Isten arról nem tehet, ha ezeket az ajándékokat az emberek rosszul vagy egymás ellen akarják használni.
Nem hibáztathatom az Istent azért, hogy nekem és másoknak is szabad akaratot adott. Nem hibáztathatom az Istent azért, mert nem kínált fel mindenki számára hozzáférhető használati útmutatót arra nézve, hogy a kapott szabad akaratát miként használhatja helyesen a békéje és a boldogsága érdekében, és nem hibáztathatom az Istent mások szabad akaratának az én életemben okozott nehézségeiért sem.
„Isten a szó legmagasabb rendű értelmében Atya. Örökké az isteni szeretet tökéletes eszményelvűsége hajtja, és e gyöngéd természet abban találja meg a legerősebb kifejeződési formáját és a legnagyobb mértékű megelégedést, hogy szeret, és hogy szeretik.” (4:4.6)
7. Szokott-e az Isten haragudni, és tud-e szomorú lenni?
a) „Az örökkévaló Isten képtelen haragudni és mérgelődni abban az értelemben, ahogy ezeket az érzelmeket és e megnyilvánulásokat az ember értelmezi. Ezen érzelmek közönségesek és hitványak; aligha érdemesek arra, hogy emberinek neveztessenek, hát még isteninek; és az ilyen magatartásformák az Egyetemes Atya tökéletes természetétől és dicső jellemétől teljesen idegenek.” (4:3.2)
b) De mivel az Isten értő, érző és akarattal bíró személy, ezért a gyermekeivel kapcsolatban képes megtapasztalni a szomorúság valamilyen formáját.
A „(…) saját akarattal bíró teremtmények a központtól távol eső világegyetemekben a szerencsétlen választásaik révén néha kiváltják az isteni sajnálat érzelmeit az ő Teremtő szüleik személyiségeiben.” (4:3.5) Továbbá az Isten „(…) kétségkívül búsul, amikor gyermekei nem jutnak el azokra a szellemi szintekre, melyek elérésére egyébként képesek lennének azzal a segítséggel, melyet önként bocsátott a rendelkezésükre (…)”. (4:3.5)
De kimondható az is, hogy az „(…) isteni jelenléttel járó kapcsolatokon keresztül, az Egyetemes Atya ténylegesen is részesül az éretlenség és tökéletlenség megtapasztalásából az egész világegyetem minden erkölcsi lényének fejlődési létpályája során.” (2:2.6)
8. Mit jelent az, hogy az Isten gyűlöli a bűnt?
„Isten szereti a bűnöst és gyűlöli a bűnt: ezen állítás bölcseletileg igaz, ám Isten minden másnál magasabb rendű személyiség, és személy csak egy másik személyt képes szeretni és gyűlölni. A bűn nem személy. Isten szereti a bűnöst, mert ő személyiség-valóság (lehetőségében örökkévaló), míg a bűnhöz nem személyesen viszonyul, lévén a bűn nem szellemi valóság; nem személyes; ennélfogva csakis Isten igazságossága vesz tudomást annak létéről. Isten szeretete megmenti a bűnöst; Isten törvénye elpusztítja a bűnt. Az isteni természetnek e vonása láthatóan megváltozhat, ha a bűnös végül már teljesen azonosult a bűnnel, miként a halandói elme ugyancsak teljesen azonosul a benne lakozó szellem-Igazítóval.
Az ilyen bűnnel-azonosult halandó ekkor természetében teljesen szellemtelenné (és emiatt személyiségében valótlanná is) válik, és mindezt követően megtapasztalja a lényének kihunyását. A valótlanság, beleértve még a teremtményi természet teljességének hiányos voltát is, nem létezhet örökké egy fejlődésileg valós és egyre szellemibb világegyetemben.” (2:6.8)
Záró gondolatok
Már csak idő kérdése, hogy az Egyetemes Atya elleni lázadás eszméjén kicsírázott, háttérből irányítani akaró ördögi hatalom teljesen lelepleződjön és szétessen a bolygónkon. Hogy ez a gyakorlatban mennyi idő, azt nem tudhatom. Az viszont biztos, hogy a mi csillagrendszerünkben a lázadás további kiterjedésének már nincs alapja. A Lucifer-féle lázadás befolyásoló ereje a szellemi lények között régen leállt. Az a tényleges pusztítás, amit a Lucifer-féle lázadás földi kiszolgálói a mi világunkon mostanság terveztek, igazából soha nem volt megvalósítható egy olyan bolygó esetében, amelynek lakói a Teremtő Fiú visszatérési ígéretét bírják.
Jézus nem egy utolsó pillanatos pusztuló bolygóra fog visszatérni, hanem a fejlődésben való kiteljesedés magas fokán álló bolygóra. Olyanra, amely az Isten Fia korábbi tanításainak gyümölcseit bolygói szinten mutatja.
Jézus egy olyan bolygót hagyott hátra, amelyen az emberi többség őt még csak nem is ismerte. S egy olyan állapotú bolygóra fog visszatérni, melynek polgárai mindenben, amit Jézus tanított, komoly fejlődést fognak felmutatni. Tehát nem csak Jézus fog dicsőségben megérkezni, hanem a fogadása is dicsőséges lesz.
Jézus újra történő dicsőséges eljövetele mindannak igazolása lesz, amiért ő a földön annak idején emberhez hasonló alakban dolgozott. A szeretet hajdani Tanítómesterét az igazság, a jóság és a szépség világa fogja fogadni a bolygónkon.
Az ötödik korszakos kinyilatkoztatással minden olyan ismeret a rendelkezésünkre áll, amely lehetővé teszi azt, hogy az emberiség jövő nemzedékei Jézus dicsőséges visszatérésének méltó fogadói lehessenek.
Az előttünk álló „(…) korszak vallási kihívása azoknak a messzire látó és előretekintő, valamint szellemi alapú éleslátással rendelkező férfiaknak és nőknek szól, akik a mindenségrendi igazság, a világegyetemi szépség és az isteni jóság kibővített és megfelelően összerendezett korszerű fogalmaiból egy új és vonzó életfelfogást mernek felépíteni. Egy ilyen új és pártatlan erkölcsiség-látomás igénybe fogja venni mindazt, ami az emberi elmében jó, és kihívást jelent majd mindannak, ami az emberi lélekben a legjobb. Az igazság, a szépség és a jóság isteni valóság, és amint az ember a szellemi létben egyre feljebb jut, az Örökkévalónak e legfelsőbb jegyei egyre inkább összehangolódnak és egyesülnek számára az Istenben, aki a szeretet.” (2:7.10)
Hozzászólások