A földi és az égi gondolkodásmód
1) Könnyen gondolhatjuk azt, hogy az Isten nem keresi az embert, hanem az embereknek kell keresniük az Istent. Az égiek azonban tudják, hogy az Isten előbb keresi és találja meg az embereket, minthogy az emberek elkezdenék keresni Őt.
Mikor egy ember komolyan elgondolkodik azon, hogy a létnek többnek kell lennie annál, mint amit rá vonatkozóan láthatunk és tapasztalhatunk, az elmúlást mutató halál pedig egy értelmetlen befejezés, és ezért az ember keresni kezdi az ilyen kérdéseire vonatkozó értelmes válaszokat, akkor az Isten már megtalálta az embert, még ha erről az embernek nincs is tudomása.
Előbb mindig az Isten közeledik az emberhez. Az Isten már azelőtt biztosítja a gyermekei számára a fiúi elismertséget, hogy e gyermekek keresni kezdenék a szellemi Atyjukat. Mikor az Isten megtalálta az embert, kopogtat nála, de az emberen múlik, hogy beengedi-e magához azt, aki az ajtaja előtt áll.
Az Isten már akkor felkínálta magát az embereknek, amikor a továbbélésük biztosítása érdekében, a Gondolatigazító szellemrész révén beléjük költözött. Jézus eljövetele sem volt más, mint az Isten embereket kereső magatartásának nyilvánvalóvá tétele. A kinyilatkoztatók mondják: 195:6.16 „amint egyszer hozzáfogsz, hogy megtaláld az Istent, az maga lesz a meggyőző bizonyítéka annak, hogy az Isten már megtalált téged.”
2) Az ember hajlamos arra, hogy a szomorú tapasztalatok hatására magát értéktelennek lássa és feleslegesnek tartsa. Az Isten azonban ismeri az ember értékét és a benne rejlő lehetőségeket. Jézus ezért kérte az apostolait arra, hogy az emberekre „(…) az időben és az örökkévalóságban rejlő lehetőségeik szerint tekintsenek.” (155:3.4)
3) Vannak, akik felróják az Istennek, hogyha képes rá, miért nem tesz a halál ellen, de legalább a gyermekek és a fiatalok életének megmentése terén lehetne tevékenyebb.
A helyzet ezzel kapcsolatban az, hogy az ember fejlődésre, pontosabban értelmi és szellemi fejlődésre van teremtve. Vagyis a halál nem az elmúlás módja, hanem a fejlődés biztosításának eszköze. Az evolúciós értelmek létének első állomása a hústesti élet. Ha ez idő alatt az anyagi testben formálódó lelkük nem válik elég fejletté ahhoz, eggyé tudjon kapcsolódni az Istentől jött Gondolatigazító szellemrésszel, akkor a halálnak mondott esemény biztosítja azt, hogy a fényesedő emberi lélek később – immár a fél-anyagi világban – megvalósíthassa az Igazítóval történő eggyé válást, ami a szellemi fejlődés tovább folytatásához elengedhetetlen.
Az Isten nem tehet arról, hogy a korszakos kinyilatkoztatások igazságait és a tudományos fejlődés hatékonyabb, életkönnyítő és élethosszabbító találmányait egyes emberi érdekcsoportok nem kívánják elterjeszteni, bevezetni.
Több dolguk megtételét az emberek az Istentől várják, pedig van, amit az embereknek összefogva vagy egyénileg kell megtenniük.
Annak idején, amikor Jézus az emberként és Teremtő Fiúként birtokolt képességeivel közvetlenül beavatkozhatott az emberi történésekbe, például Keresztelő János és Lázár kapcsán, komolyan elgondolkodott azon, hogy mivel tesz jót nekik.
Jézus tényleg „(…) kedvelte Jánost, de most, hogy már tisztában volt az isteni természetével és teljes mértékben ismerte azokat a nagy dolgokat, melyek Jánosra várnak, amint elhagyja ezt a világot (…)” (135:11.3), kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy beavatkozzon-e János életébe. És ekkor Jézus nem tett ilyet.
De aztán ugyanígy, Lázár feltámasztása előtt is megfordult Jézus fejében, hogy jó lesz-e az a barátjának, ha visszahozza arra az üldöztetésre, melyet így majd meg kell tapasztalnia. „Valóban habozott, hogy visszahozza-e Lázárt a halandói életre. A testvéreinek tényleg szükségük volt rá, Jézus azonban sajnálta visszahozni a barátját azon elkeseredett üldöztetés tapasztalására, melyről jól tudta, hogy Lázárnak el kell majd szenvednie annak eredményeként, hogy az Ember Fia isteni hatalma mind közül legnagyobb megmutatkozásának alanyává lesz.” (168:1.5)
Aztán, itt van annak a sok száz vagy több ezer embernek a tapasztalata, akik a klinikai halál állapotában kiléptek a hústestükből, és olyan élményekkel gazdagodtak, amelyek hatására nem igazán volt kedvük visszatérni a lelkük e nagyszerű kirándulásáról. Azt pedig, hogy e tapasztalat nem a menekülő képzelet vagy a felszabaduló hormonok játéka, az is jelzi, hogy az ilyen „halál” még hónapok, sőt évek múltán is életformáló hatással bír az illető javára.
4) Vannak, akik nem hisznek a halál utáni létezésben, mivel nem képesek érzékelni azokat a fél-anyagi és szellemi testeket, melyekkel az égi lények rendelkeznek, s amilyeneket a szellemi felemelkedés útjára lépett emberi lelkek is kapnak. Ha az emberi lélek – amely már az anyagi testben is fél-anyagi jellegű – túléli az anyagi test halálát, először fél-anyagi testet kap az első lakóvilágon való ébredésekor. Majd közeledve az Isten felé, egyre szellemibb, a magasabb létsíkokon való életre alkalmas testeket kap. Azonban az „(…) elme, a személyiség és a jellem az ilyen átmenet során nem változik; csak az alak megy át változáson.” (30:4.20) „Még a szellemlényeknek is van alakjuk, és ezek a szellemalakok (minták) valóságosak. Még a legfelsőbb rendű szellemszemélyiségek is rendelkeznek alakkal – a személyiség-jelenlétek minden értelemben hasonlók az urantiai halandói testekhez.” (42:12.10) „Ti is egyre elragadóbbakká lesztek, amint a bolygói állati eredet durva nyomait magatok mögött hagyjátok.” (47:8.7)
5) Aki azt gondolja, hogy az Isten felé való közeledésben a szavak és a megfogalmazás számít, az téved, mert Isten a szavak mögötti emberi szándékot, a késztető gondolatot és a szellemi tartalmat értékeli (7:3.7), ami persze megnyilvánulhat kedves, szép szavakban is.
6) Van, amikor a földön erőn felül tesznek munka és felelősség terheket az emberekre. Ez megnyilvánulhat például abban, hogy gyermekre tolnak felnőtt szerepet, vagy a felnőttek munkabíró képességét terhelik túl. Az égiek azonban tudják, hogy „(…) az egyének túlterhelése csak végromláshoz vezet és csalódást okoz. Az a hiba, hogy túl korán tesznek felelősséget emberre vagy angyalra, az idő és tér egyéneinek bizalom-képességét tévedhetetlenül megítélők segédkezésének igénybevételével kerülhető el.” (28:6.15) Odaát senki, soha nem lesz túlterhelve, mivel „(…) a játékos időszakok mindig váltakozni fognak a fejlődés szolgálati szakaszaival.” (28:6.17)
7) Van, aki úgy gondolja, hogy túlzás az Istenség három személyének létezése, ha az Egyetemes Atya önmagában is képes minden szükséges dolgot megteremteni. Aki esetleg így véli, figyelmen kívül hagy három alapvető szempontot.
Az Istenség második személye nélkül nincs eredeti mintája az Atya-Fiú kapcsolatnak, és az Istenség harmadik személye nélkül nincs eredeti mintája annak a testvériségnek, melyben az egyenlő, de mégis különböző testvéreknek közös Atyjuk van.
Továbbá, minta a teremtmények népes serege számára az is, hogy az Atya megosztja a feladatait az Istenség második és harmadik személyével, vagyis az Atya nem teszi meg azt, ami a Fiú és a Szellem feladata.
E viszony- és feladatrendszert, mint mintát jött Jézus tanítani az emberek közé – bemutatva az Atya személyét, a testvériség mintáját és azt, hogy az Isten családjának szeretet rendjében mindenkinek van olyan feladata, amit az Isten nem fog helyette elvégezni. A munkamegosztás az Istennél a megbecsülés, s nem a szolgaság jele.
„Isten teljes mértékben megérti minden értelmes teremtmény igényét a működésre és a tapasztalásra, és ennélfogva minden helyzetben, legyen az valamely világegyetem rendeltetésével vagy a teremtményei legszerényebbjének jólétével kapcsolatos, Isten visszalép a cselekvéstől azon teremtmény- és Teremtő-személyiségek kiváló csoportja javára, akik eredendően jelen vannak ő maga és bármely adott világegyetemi helyzet vagy teremtőesemény között.” (32:4.2)
8) Több hívő bír azzal a felfogással, hogy az anyagi testének elgyengülését követően, megújulva fog ébredni a mennyben. Ez a külső dolgok tekintetében igaz is, de nem igaz a belső dolgok vonatkozásában. Az ember gondolkodása a sajátja. Annak változtatása az ő hatalmában áll. „Ugyan miféle varázslattal bírhatna a halál, az anyagi test természetes elbomlása, hogy egy egyszerű lépésben azonnal átalakítsa a halandó, anyagi elmét halhatatlan és tökéletesített szellemmé? Az ilyen hiedelmek nem mások, mint tudatlan babonaságok és dajkamesék.” (48:0.2) „A lakóvilágokon a feltámasztott halandó túlélők éppen ott folytatják az életüket, ahol a halál fölébük kerekedésekor tartottak.” (47:3.1) „A bolygón bekövetkezett halál vagy átvitel és a lakóvilágon való feltámadás között eltelt időben a halandó ember egyáltalán semmire sem tesz szert, kivéve a túlélés tényének megtapasztalását. Ott fenn ugyanott kezditek, ahol idelent abbahagytátok.” (47:3.7)
Átkerülve és megébredve egyetlen új testet kapott emberi lélekkel szemben sem alkalmaznak kényszert, „(…) úgy kezelnek téged, mint független, a saját szándékai szerint cselekvő lényt, és a gyors fejlődésed és előmeneteled bátorítására törekednek. Itt igaz barátokkal és megértő tanácsosokkal találod szemben magadat, olyan angyalokkal, akik tényleg képesek segíteni neked abban, hogy »olyannak lásd magad, amilyennek mások látnak« és »hogy úgy ismerd meg magad, ahogy az angyalok ismernek«”. (48:6.25)
9) Akik a Bibliában olvastak arról, hogy Illés prófétát erős fényhatás kíséretében elragadták a földről, és hinni akarnak abban, hogy ez ténylegesen így is történt, joggal teszik fel a kérdést, hogy miért nincsenek manapság ilyen elragadtatások. Talán nincsenek közöttünk olyanok, akik elég jók lennének ahhoz, hogy az Isten ilyen kegyet gyakoroljon az irányukban? Vagy mégis inkább azoknak van igazuk, akik a fényjelenséggel járó elragadtatást az Írás vágyott, de valótlan elemének tartják?
A kinyilatkoztatók szerint, az elragadtatás a halhatatlan emberi léleknek a bent lakozó isteni Igazítóval való eggyé kapcsolódása, ami olyan fényjelenséggel jár, mely földi szemmel is látható. A fény, a hústest maradéktalan elégésének a következménye, miközben ennek az embernek a lelke az ő Gondolatigazítójával örökre eggyé kapcsolódva felemelkedik.
A kinyilatkoztatók azt is közlik, hogy a hústestben történő szellemi eggyé válás olyan esemény, ami egyre gyakoribb lesz, amint az emberiség a fény és élet korának fejlett társadalma felé halad.
Sőt, a fény és élet korában az ilyen elragadtatások már szervezett módon fognak megtörténni (55:2.4-2.7).
„Amikor egy világ eljut a fény és élet negyedik szakaszába, akkor a halandóknak már több mint a fele ilyen átmenet révén távozik a világból. A halál visszaszorulása tovább folytatódik, de nekem nincs tudomásom olyan csillagrendszerről, amelynek lakott világai, beleértve még azokat is, ahol már régen beköszöntött az élet korszaka, teljesen mentesek lennének a természetes haláltól, mint a húsvér test kötelékeitől való megszabadulás eljárásától.” (55:2.8)
Arra nézve pedig, hogy a mi korunkban miért nem tapasztalhatók ilyen eggyé kapcsolódások, a kinyilatkoztatók meglepő választ adnak. Közlésük szerint, hiába fejlődik az emberi lélek olyan szintre a hústestben, hogy bizonyos mértékig már az Igazítójával való érintkezésre is képessé válik, ha „(…) az eggyé kapcsolódás még nagyobb és fenségesebb szellemi eredményektől függ, mégpedig a halandói akaratnak a Gondolatigazítóban lakozó Isten-akarathoz való végleges és tökéletes ráhangolásától.” (110:7.1)
Ezt úgy értelmezem, hogy az ember részéről egyszerre szükséges annak ismerete, hogy Kinek mond igent és az, hogy Mire mond igent. Valamint az is szükséges, hogy az ilyen visszavonhatatlan eggyé kapcsolódást az ember érzelmileg is mindennél jobban vágyja, akarja: teljes körűen és örökre.
Mivel a ma nyilvánossága nem tud ilyen szellemi elragadtatásokról, és ezek jelentésével sincs igazán tisztában, ezért van nagy jelentősége az ötödik korszakos kinyilatkoztatásnak, mely elveszett és kiérdemelt tudást egyaránt közöl (101:4.8-4.9).
10) Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az ember nem lehet tökéletes, vagy ha igen, akkor ez majd csak a távoli jövőben fog megvalósulni. Olyanok is vannak, akik szerint a tökéletesség azt jelenti, hogy az embernek minden téren a képességei felső határát elérve kell teljesítenie. Ez szépen hangzik, azonban az ember nem gép, akit a teljesítmény érdekében magas fordulatszámon kell járatni.
Mielőtt az emberi tökéletesség Jézus által tanított tartalmát kibontanám, bevezetésként szót ejtek az emberi faj magas rendű szeretetéről, az anyai szeretetről.
Feltehető a kérdés. Az Isten, Jézus előtt nem akarta, hogy az emberek gyermekeinek tökéletes anyáik legyenek? Véleményem szerint igen, akarta. Éppen ezért biztosított a számukra ösztönkésztetésen alapuló anyai szeretetet és olyan értelmet, amely képes isteni eredetű eszményképek meglátására, miközben alkalmas az emberi tapasztalatok bölcs alkalmazására is. Ezek használata azonban az anyán, a szülőn múlik.
A szeretet és a tapasztaló értelem együttes alkalmazása már a legelső emberpár esetében is megfigyelhető volt. Az első anya, bár az apatárs párjával együtt állatinak mondható elődök csoportjából vált ki, emberként rögtön tudta és érezte, hogy a körülményei között az a helyes, ha a megszületett gyermekét állatbőrbe bugyolálja be (63:3.1). Az adott helyzetben alkalmazható legjobb keresése és alkalmazása már az őskor szabad akaratú embereinél is működő képesség volt.
Véleményem szerint, ma tökéletes anyának tekinthető az, aki a fizikai és az érzelmi biztonság megadására való törekvés mellett, az életkori sajátosságok figyelembe vételével arra segíti a gyermekét, hogy az megtanuljon felelősséget vállalni a saját tetteiért. S közben, ez az anya nem rejti véka alá a gyermeke előtt, hogy az általa követett embereszmény az a Jézus, aki mindig igyekezett felismerni, hogy a mennyei Atya miként cselekedne, ha a helyében lenne. Meglátásom szerint, a tökéletes anya fogalom tartalma éppen az előbbi mondat miatt lehet több az elég jó anya fogalmánál.
„A gyermekekre csak a felnőtt társaik hűsége van tartósan nagy hatással; a szabálynak, sőt a példának sincs tartós hatása. A hűséges személyek gyarapodó személyek, és a gyarapodás hatásos és ösztönző valóság.” (100:1.4)
A tökéletes emberi működés nem a másik ember kiszolgálását jelenti.
Jézus tökéletessége sem abban állt fenn, hogy mindent megtett, amire csak képes volt, hanem abban, hogy minden helyzetben azt kereste, hogy az Atya mit tenne a helyében, az ő emberi kihívásai közepette. Jézus már fiatal korától kereste, hogy mik lennének az atyai akarat szó és tett gyümölcsei, ha emberként az emberek között élne. Ennek érdekében arra törekedett, hogy fokozatosan és egyre inkább alárendelje magát a benne is élő Gondolatigazító vezetésének.
Jézussal, a tökéletes emberrel sem volt minden kortársa elégedett. Rengeteg mindent hiányoltak vele kapcsolatban. Sok olyasmit nem tett meg, vagy nem úgy tett meg, amint azt elvárták tőle. S ebben a legérdekesebb az, hogy Jézus még képes is lett volna megtenni azokat a dolgokat, melyeket a kortársai elvártak tőle. Sőt, még azoknál jóval többre is képes lett volna, mégsem tette. Azért nem, mert tudta, hogy azzal nem szolgálná az emberek örök jólétét, szellemi javát.
Miután az ember Jézusban tudatosodott, hogy az igazságot kinél érdemes keresnie, „(…) teljesen elsajátított egy olyan módszert, mellyel elfogadhatóan megcselekedte az Atya akaratát, amíg a húsvér testben tartózkodott.” (196:2.9) Jézus már a nyilvános működésének megkezdésétől arra oktatta az apostolait, hogy a mennyei Atya akaratának elfogadható módon való megcselekedését az tudja megtanulni, és így emberi értelemben az lehet tökéletes, aki vele szellemi egységre törekszik (141:5.2).
A szellemi egység azon a felismerésen alapul, hogy amint az ember Jézusban annak idején, úgy bennünk is ott él az Istentől származó Gondolatigazító, akivel együtt nem csak az Isten akaratának megcselekedésére törekszünk a magunk emberi helyén, hanem ennek az Igazítónak a segítségével el is akarjuk érni ezt a mennyei Atyát a maga isteni helyén, a Paradicsomon. Jézus tudta, hogyha az egyén a Forrásra és a Célra van tekintettel, akkor a szellemi fejlődés is megtörténik az életében.
Jézus felvilágosította az apostolait, hogy a szellemi egység akkor is fennáll, ha az Isten akaratát keresők és az Ő elérésére törekvők gondolkodása, lelki érzülete és társas viselkedése eltérő (141:5.2). Sőt, ezek tekintetében – és ezt idézem – akár a „legnagyobb különbség” is fennállhat az emberek között.
A kinyilatkoztatók szerint „(…) minden halandó hívő kialakíthat erős és egyesített személyiséget a jézusi személyiség tökéletessé tett jegyei szerint. A Mester személyiségének egyedi jellegét nem is annyira annak tökéletessége, mint inkább annak arányossága, a tökéletes és kiegyensúlyozott egyesítettsége adta.” (100:7.1)
De milyen is volt Jézus, a tökéletes ember, és melyek voltak az ő gyakran megélt személyiség jegyei?
Jézus megtanulta megérteni az embereket, az előtte álló embert. De ez a megértés nem volt azonos a másik ember feltétel nélküli kiszolgálásával. Jézus adni akart, de azt, amit az Atya is jónak lát abban a helyzetben a másik ember javára.
Ebből fakadóan gyakran előfordult, hogy az emberek nem azt kapták Jézustól, amit kapni szerettek volna tőle. Jézus működésének az ellenzői éppen azok közül kerültek ki, akiknek Jézus nem tett a kedvére. Júdás is pontosan emiatt vált a Mestere árulójává.
Bár Jézus megértő volt – így türelmes, kedves és együtt érző is – azonban mindig az igazságot képviselte. Azt, ami az emberek javát szolgálta. Éppen ezért tudott pártatlan és személyválogatástól mentes is maradni. Jézus azért volt Mester, mert nem csak ismerte, de meg is élte az igazságot – az atyai szeretetet és a testvéri szeretetet. Az ember Jézus igazán szerette az értékek valóságát, a szellemi Atyát és önfeláldozóan szerette az ő teremtmény testvéreit, az embereket.
Mivel Jézus ismerte, szerette és élte az igazságot, ezért nem lehetett kimozdítani a kiegyensúlyozottságából. Azzal, hogy Jézus nem a nehézségekre tette a hangsúlyt, volt képes még a kereszten is embereket megnyerni az Atyja ügyének.
Tehát az emberi tökéletesség Jézus felfogásában a vele való szellemi egység komolyan vételén alapul, s nem valamely csodálatos képesség alkalmazni tudásában áll fenn. Ne feledjük, a hangsúly az Atya akaratának elfogadható módon való megtételén van, s nem a csodák tételén, melyektől – amikor csak tudott – Jézus is tartózkodott.
Jézus szerint az lép a tökéletessé tevő útra, aki a hétköznapok sodrában is keresi az Atya akaratát és valóságosan is szeretne találkozni vele. A Jézussal való szellemi egység az igazság megszeretésével kezdődik: az atyai akarat igazságának szeretetével, melynek gyakorlata az Isten Atyasága értékelésében és az emberek testvérisége építésében nyilvánul meg.
Hozzászólások