A csodák szerepe Jézus földi életében
Mottó: „Ilyen dolgokat Atyám nem azért tesz, hogy becsábítson benneteket az országba, hanem hogy kinyilatkoztassa magát azoknak, akik már az országban vannak.” (167:1.5)
Jézus fenti közlése azért igaz, mert kizárólag csoda révén nem fog senki a Jézus által bemutatott útra lépni, még kevésbé azon megmaradni. A csoda, a csodatevő tanításával együtt legfeljebb elgondolkodtathat e tanítás eredetéről és annak értékéről. A csoda alkalmas lehet egy meglevő fizikai állapot kiigazítására, de nem ad túlélést eredményező tartós hitet.
Jézusnak volt két olyan nagy hatású csodája, melyeket azért vitt végbe, hogy a zsidó vallási vezetőket elgondolkodtassa a saját személyének hitelességével és a tanításai értékével kapcsolatban.
Jézus korában az a közlés, hogy az ember az Isten fia, és ennek összes velejáró következménye, komolyan próbára tette az Istent nem jól ismerő emberek értelmét. A korabeli zsidók jelentős részének nagyon újszerű volt az, ahogy Jézus a tanítását megélhető emberi életként bemutatta. A korabeli zsidók és a vezetőik Jézus színrelépésekor alapvetően másként gondolkodtak az Isten – ember viszonyról.
Jézusig a zsidók nem hallottak arról, hogy egy vakon születettnek valaki látóképességet tudott volna adni. S olyan halottról sem hallottak, aki a temetését követően, a negyedik nap elteltével feltámadt.
Jézus e két csodát a nyilvános működése vége felé tette Jeruzsálemben, illetve annak közvetlen közelében. Ezek által segíteni akart a vallási vezetőknek abban, hogy róla és a működéséről még egyszer alaposan elgondolkodhassanak, és felelős döntést hozhassanak a maguk javára. Jézus erős bizalommal bízott abban, hogy ezek a vallási vezetők talán felül tudnak emelkedni a félelmeiken és az önteltségükön (142:0.2).
Mindez azt mutatja, hogy Jézus mindent megtett annak érdekében, hogy saját magára vonatkozóan képbe helyezze a kortársait Palesztinában – akár még nagyhatású csodák szembesítő ereje által is. Vagyis Jézus nem vádolható azzal, hogy nem tett meg mindent azért, hogy a népéhez tartozókat – még az Igazság Szellemének elküldése előtt – döntéshez segítse a saját személyével és a mennyei Atyától hozott tanításával kapcsolatban.
Jézus nem csodatevőnek jött az emberek közé. Az első és az utolsó csodája között mégis sok ember testi és lelki egészségét adta vissza. Jézus első csodája a víz borrá változtatása, az utolsó csodája pedig saját maga feltámasztása volt.
Jézus első csodáját az édesanyja, Mária kényszerítette ki. Jézusnak nem állt szándékában a kánai esküvő fogyó borának csodás módon való pótlása. Honnan tudta Mária, hogy Jézus annak ellenére képes lesz segíteni, hogy nem borkereskedő, akinek a legfinomabb borai a közelben álló szamarak oldalmálháiban állnak lepakolásra várva?
Mária hitt abban, hogy az ő fia lesz az Isten által támogatott Messiás, aki minden olyasmit képes lesz megadni a zsidóknak, ami az Istennek tulajdonított ígéret szerint megilleti őket. A zsidók hittek abban, hogyha kitartanak az egy Isten imádása mellett, akkor majd ez az Isten minden jóval megajándékozza őket a Messiás eljövetelekor. Mária a jövendölések Messiásában hitt, a harcos és csodatevő felszabadítóban, s nem a szeretet Istenének azon küldöttében, aki a „legyél olyan, mint én” üzenetet hozta.
„Mária beleborzongott a kilátásokba. Várta, hogy Gábriel ígérete a beteljesüléshez közeledik. Arra számított, hogy egész Palesztina rövidesen felbolydul és megdöbben a fia ama csodás kinyilatkoztatásától, hogy ő a zsidók természetfeletti rendű királya.” (137:3.5) Erre alapozva kérte könnyes szemmel Mária Jézust Kánában, hogy ne hagyja őt szégyenben, hiszen már megígérte, hogy a fia segíteni fog az esküvői bor pótlásában.
Amikor az emberi fejlődése során Jézus teljesen a tudatára ébredt, hogy ő teremtője is annak a világegyetemnek, melynek egyik bolygóján éppen emberként él, már az isteni helyzetével járó hatalmát is használni tudta.
A teremtő hatalma képessé tette Jézust az idő és tér szokványos törvényeibe való beavatkozásra. Ez a jó szándékú hatalom Jézus fizikai jelenlétében szinte önkéntelenül is működött. Például azon asszony hite által, aki csak Jézus ruhájának szegélyét kívánta megérinteni a saját gyógyulása érdekében úgy, hogy erről Jézusnak nem is akart szólni.
Ha a nép készen állt volna arra, hogy Jézust egyszerre fogadja el tanítónak és emellett gyógyítónak, akkor a Mester ebbe még bele is ment volna. „Jézus komolyan felvállalta, hogy tanítóként, majd pedig tanító-gyógyítóként vezeti a híveit a szellemi országba, de a hívek nem így akarták.” (157:6.6)
Nem így akarták, mert amint Mária, Jézus édesanyja, úgy a nép is, sőt még az apostolok többsége is népfelszabadító, a római elnyomókkal szembeszálló Messiást várt, és ezért ilyen szerepet akart Jézusra kényszeríteni.
Így amikor Jézus jó szándékkal, de csodálatos módon megetetett ötezer éhes embert, ők ezért – szinte kivétel nélkül – királlyá szerették volna tenni. Olyan királlyá, akitől azt várták, hogy onnantól kezdve újra és újra lakassa jól őket – legalább kenyérrel és hallal. S talán az ünnepi alkalmakkor adjon bort is, ha már egyszer bizonyságot tett arról, hogy erre is képes.
Azonban Jézus azért jött, hogy minden egyes szabad akaratú embernek mintát és ösztönzést adjon arra nézve, hogy miként lehet együtt élni boldogan a világegyetem összes személyiségével – a mindenség urától kezdve a legnincstelenebb emberig. Ezért a nyilvános működése utolsó szakaszában Jézus inkább a tanításra tette a hangsúlyt, a csodás tetteket pedig mellőzte.
Az utolsó csodáját, a halálból való feltámadását Jézus pecsétnek szánta, az embereket ösztönző működése személyes pecsétjéül. Azonban a Jézus által megbízottak nagyon hamar a feltámadás csodáját és Jézus isteni valóját állították a középpontba, és kevésbé az ő megihlető életét. Jézusról egyre inkább imádandóként és egyre kevésbé követendőként kezdtek beszélni. Éppen ezért, aki ma arra az életre kíváncsi, melyet Jézus minden kor minden igazságkereső embere számára ösztönzésként élt elénk, az nem hagyhatja figyelmen kívül az ötödik korszakos kinyilatkoztatás utolsó részének írásait, a „Köztes Lények Evangéliumát”.
Hozzászólások