Személyiségadományozás (előtt és után)
BEVEZETÉS
Az élet, az emberi élet a fogantatáskor kezdődik. „A gyermek már nagyjából kilenc hónappal azelőtt létezik, hogy megtapasztalná a születést.” (103:2.1) Ezt a Melkizedek által tett kijelentést alátámasztja és igazolja is egy orvontoni Független Hírvivő, aki azt állítja, hogy a Gondolatigazítók önkéntes alapon előre jelzik annak az elmének a természetét, amelyhez társulni jelentkeznek (108:2.1). E problémakört hivatásból vizsgáló embriológus tudósok is elfogadják, hogy az élet a fogantatáskor kezdődik. További alátámasztást ad ehhez a Közteslény Bizottság ott, ahol arról számolnak be, hogy Gábriel megjelenik Mária előtt a fogantatást követő napon, amelyből egyes Urantia könyv olvasók tévesen azt a következtetést vonták le, hogy a személyiség adományozására a fogantatáskor kerül sor. Ezzel szemben a személyiség adományozására – és ezzel együtt a személyiségkörbe való becsatlakozásra – akkor kerül sor, amikor a gyermek eléri az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét (2:2.6, 5:6.6). Az átalakulási folyamat és a személyiségkörrel létező személyiség adományozásának előfeltétele áll ennek az összeállításnak a középpontjában.
Ebben az írásban az állítom, hogy az Urantia könyv (1955) kinyilatkoztatói alapvető jelentőségűnek minősítik a „személyiségnek” a könyvben szereplő írások szerinti értelmezését – talán még az emberi egészség szempontjából is különösen nagy jelentőséggel bírónak tekintik – annak érdekében, hogy az urantiaiak teljes mértékben felfoghassák a fogalom szellemi és mindenségrendi jelentőségét. A könyv írásaiban előforduló kifejezés általános használata alapján teljesen világos e sorokat író tanítvány számára, hogy a „személyiség” olyan kiemelkedő jelentőségű szellemi tartalmat hordoz, amelyről az embereknek fogalmuk sem lehetett a korszakos kinyilatkoztatás 1955-ös megjelenése előtt.
Ebben az írásban egy olyan újszerű álláspontot képviselek, mely a tapasztalati úton fejlődő emberi személyiség adományozásával kapcsolatos. Azt vezetem elő, hogy az Atya pontosan akkor adományoz személyiséget, amikor a halandó teremtmény „(…) az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét elért[e] (…)” (2:2.6). Azt az álláspontot képviselem, hogy a személyiséget közvetlenül az Egyetemes Atyánk adományozza, kivéve azokat az eseteket, amikor az Atya leadja a személyiségadományozás jogát a Végtelen Szellemnek (vö. 9:8.10). A személyiség olyan egyedi adomány az embernek, melyet az Egyetemes Atya ad hozzá az anyag, az elme és a szellem élő, társult energiáihoz, és amely a morontia lélek túlélésével képes tovább élni. (0:5.11)
Az Isteni Tanácsosok említett elöljárója vezeti be a „személyiség” kiterjesztett és átalakított fogalomhasználatát. Az Előszóban fokról fokra építi fel azt a szövegösszefüggést, amelyből az olvasó megtudhatja, hogy olyan felfogást kell kialakítania ezzel a fogalommal kapcsolatban, amely az emberiség számára teljesen újszerű módon bővíti ki a bevett fogalomhasználati kereteket.
Tartsuk szem előtt, hogy az Igazítók már a jövőbeli emberi lény létrejötte előtt, már a világegyetemi önazonosság (születés) megjelenése előtt ismerik az illető DNS-szerkezetét csakúgy, mint az illető értelmi és szellemi képességeit.
Kimondhatjuk, hogy az élet, az emberi élet a fogantatásnál kezdődik, azzal, hogy a személyiségadományozás lehetősége átlép annak ténylegességébe, amint a gyermek eléri az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét. Ez lehetőségként tekinthető meghatározónak abban a pillanatban, amikor az egysejtű organizmus (zigóta) különválik, de minden ezt követő pillanatban már megjelenő ténylegességként határozódik meg.
Azt a merész és látszólag ellentmondásos állítást is megfogalmazom, hogy abban a pillanatban, amikorra a személyiség adományozására – mely magában foglalja a személyiségkörbe való egyidejű becsatlakozást – sor kerül, a gyermek már elérte a „világegyetemi erkölcsi ítélőképesség” szintjét. Az említett pillanat előtt az emberi/teremtményi értelem kezdetleges módon csak mint állati értelem működik. Amint végre sor kerül a hatodik elmesegéd válaszára és eme ténynek a bölcsesség szelleme – mely a többi hat elmeszellem összehangolója és összekötője – általi elismerésére, a segédkezésük tárgyát képező elme akkor fog azonnal bekapcsolódni a helyi világegyetemi Anyaszellem Szent Szellemének szellemjelenlétébe.
Ezt az írást két részre osztottam. Az első részben azzal az időtartammal foglalkozom, mely a születéstől a személyiségadományozásig terjed; a második részben a fogantatástól a közvetlenül a születés előtti időpontig tartó szakaszt vizsgálom, ide véve a véglegesrendűek próbaidős létszakaszának világain végbemenő megszemélyesülés, illetve újraszemélyesülés elvi szükségességét érintő kérdéseket is.
Az első részben vizsgált központi felvetés nem más, mint hogy a személyiség adományozására akkor kerül sor, amikor az emberi lény elérte az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét. Érvelésemben a kinyilatkoztatók közötti különféle összefüggéseket vizsgálom; (…) összevetek több állítást és kijelentést az Urantia könyv legalább egy tucat szerzőjétől ennek igazolására. Ezeket a hivatkozásokat nem csak azért tárom az olvasó elé, hogy összevethesse azokat a saját maga által feltárt összefüggésekkel. Annak érdekében hivatkozom mindezekre, hogy az olvasó is elemezhesse az okfejtésemet.
A második rész alátámasztja a központi felvetést. A fogantatástól a születésig terjedő szakasz fontos időszak az emberi lény alakfejlődésében. Ezt a növekedési fázist úgy jellemzem, mint amelyben a fizikai főszabályozók irányítása alatt áll a folyamatnak ez a szakasza. A születés világegyetemi jelentőségű esemény, és erre annál a mérföldkőnél kerül sor, ahol az általános felügyelet a fizikai főszabályozóktól átkerül az elmeszellem-segédekhez. A második részben amellett is érvelek, hogy csakis egy megszületett ember lehet alanya megszemélyesülésnek, illetve újraszemélyesülésnek a véglegesrendűek próbaidős létszakaszának világain.
ELSŐ RÉSZ – A személyiségadományozás „mikor” és „miért” kérdései (a születéstől az adományozásig)
Miként lehetséges, hogy a mennyei Atyánk a nagyjából kétéves embernek adományoz tapasztalás által fejlődő személyiséget (beleértve az Atya személyiségkörébe való bekapcsolódást is), holott a gyermek már mintegy kilenc hónappal a születés átélése előtt létezik? A 102. írásból származó állításnak kiemelkedő jelentősége van abból a szempontból, hogy megértsük a felemelkedési létpályánknak a lehetőségesekhez, illetve a ténylegesekhez fűződő viszonyát:
„Jóllehet a hit tényének megállapítása nem egyenértékű annak a ténynek az állításával, amit hiszünk, mindazonáltal az egyszerű életnek a személyiség szintjére való evolúciós fejlődése mutatja az elinduláshoz szükséges személyiség-kibontakozási lehetőség meglétének tényét. Az idő-világegyetemekben a lehetséges mindig felette áll a ténylegesnek. A fejlődő mindenségrendben a lehetséges az, ami lesz, és ami lesz, az pedig az Istenség célirányos rendelkezéseinek kibontakozása.” (102:5.1) [kiemelés a szerzőtől]
Például ennek hangsúlyozása érdekében e szakasz utolsó bekezdésében a Melkizedek megjegyzi, hogy „A vallás az erkölcsiség számára olyan, mint a szeretet a kötelesség számára (…)” (102:5.3). És ismét csak azzal zárja, hogy „(…) [ez] azért van így, mert a vallás szellemi lehetségessége felette áll az evolúciós erkölcsiség kötelezettség-ténylegességének.” E szakasz fő mondanivalója az, hogy a lehetségességek felette állnak, meghaladják a ténylegességeket az idő világegyetemeiben. Figyeljünk oda, hogy ne tévesszük össze a fölébe emelkedőt az uralóval.
A fentiek tükrében most már kijelenthetjük, hogy az Élet, egy emberi élet a fogantatáskor kezdődik, és ott a „lehetőség”, hogy az ember végleges rendű lénnyé váljon. Azt mondhatjuk, hogy a fogantatáskor a gyermek esetében megvan a lehetősége a személyiségadományozásnak és az Igazító fogadásának. A lehetőség fogalmának a 102:5.1 bekezdés szerinti értelmezése alapján a bekapcsolódásra megvan a lehetőség a felemelkedői (alakfejlődési) létpályánk bármely szakaszában, a fogantatástól a paradicsomi véglegesrendű státus eléréséig bármikor. Még azt is kimondhatjuk, hogy a fogantatáskor a gyermeknek megvan a képessége a születés megtapasztalására és arra, hogy mellőzze a korlátozó lehetőséget a létezés ezen első, egyedülálló szakaszában. Azonban fontos, hogy nem mondhatjuk a fogantatáskor a gyermekről azt, hogy rendelkezne a személyiségadományozás fogadására és ezen túl egyébre való képességgel. Ezt a „lehetőség” kifejezéssel kell korlátoznunk, ha ezen a szakaszon túllépünk. Hadd magyarázzam meg az árnyalatnyi különbséget és azt a két alakfejlődési szakaszt, melyek előfeltételét alkotják a személyiségadományozásnak, ideértve a személyiségkörbe való kapcsolódást is.
Tehát az emberi élet esetében a fogantatáskor lezajló alakfejlődési folyamat úgy azonosítható, mint a létezés embrionális, átmeneti és élősdi szakasza e kilenc hónap vonatkozásában.
„Az emberi lények csak anyagi értelemben rendelkeznek azonossággal. Az emberi valónak ez a sajátsága az anyagi elmének az értelem energiarendszerében való működése által fejeződik ki. Amikor azt mondjuk, hogy az embernek van azonossága, akkor azt állítjuk, hogy az ember az emberi személyiség akaratának cselekedetei és választásai alá rendelt elmekörrel rendelkezik. Ez azonban anyagi és tisztán ideigvaló megnyilatkozás, miként az emberi magzat is átmeneti, élősdi jellegű szakasza az emberi létnek. Az emberi lények, mindenségrendi szemszögből nézve, viszonylag pillanatszerűen születnek, élnek és halnak; létezésük nem tartós. A halandói személyiség azonban saját választásain keresztül rendelkezik azzal a hatalommal, hogy azonosságának székhelyét a múló anyagi-értelmi rendszerből a magasabb rendű morontia-lélek rendszerbe tegye át, amely a Gondolatigazítóval együttműködve a személyiség-megnyilatkozás új hordozójául teremtetik meg.” (112:5.4) [kiemelés a szerzőtől]
Mi a helyzet az alakfejlődés második szakaszával, mellyel kapcsolatban kijelentettem, hogy előfeltételét képezi a személyiségadományozásnak, beleértve a személyiségkörbe való kapcsolódást?
A létezés második alakfejlődési szakasza a születéssel kezdődik, amikor az „anyagi és tisztán ideigvaló megnyilatkozás” az emberi sajátlényegre jellemző sajátosságokat mutat. Ezt jelenti az emberi lény. A fogantatáskor a gyermekre úgy utalnak a kinyilatkoztatók, mint „emberi életre”, a születéskor pedig úgy, mint „emberi lényre”. Az írások különbséget tesznek az emberi élet és az emberi lény fogalomhasználatban. A születéskor és később különféle megjelöléseket alkalmaznak, úgymint újszülött, fizikai entitás, emberi lény, kisgyermek, csecsemő, stb. A születés előtt olyan kifejezéseket használnak mint emberi élet, gyermek, meg nem született, élősdi jellegű szakasza a létnek, stb. Ismét csak utalok az emberi élet és az emberi lény fogalmának elkülönülésére.
Miután azonosítottuk a két szükséges alakfejlődési létszakaszt, elérkezett az ideje, hogy jobban körüljárjuk azt, hogy mi is megy végbe, amikor egy emberi élet teljesíti az első szakaszt; amint elkezdődik a második szakasz, amikor is a gyermek, aki immár emberi lény, az önnön valójának vonásait mutatja ezen anyagi és tisztán átmeneti jellegű megnyilatkozás alatt.
Az alakfejlődés első szakaszában, a megfoganásakor a gyermeknek megvan a lehetősége a paradicsomi felemelkedésre. A fogantatáskor a gyermek ugyancsak rendelkezik a születés megtapasztalásának képességével, viszont nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy be lenne kapcsolva a helyi világegyetemi Anyaszellemünk Szent Szellemének szellemjelenlétébe, és nem rendelkezik a személyiségadományozás fogadásának képességével sem. A lehetségesre szükség van ahhoz, hogy a tényleges kifejeződhessen egy jövőbeli alakfejlődési szakaszban.
Születéskor az újszülött kisgyermek fel van ruházva a hét elmeszellem-segéddel.
„2. Segéd-szellemi elmék. A tanítható (nem gépies) anyagielme-szinten a hét elmeszellem-segédjén keresztül tevékenykedő helyi világegyetemi Anyaszellem segédkezése ez. Ezen a szinten az anyagi elme úgy tapasztal: mint ember alatti (állati) értelem az első öt segédben; mint emberi (erkölcsi) értelem a hét segédben; mint emberfeletti (közteslényi) értelem a két utolsó segédben.” (42:10.4)
Érdemes most megszakítani az események sorát és a jobb érthetőség érdekében a továbbiakban áttekinteni az elmeszintű segédkezések körét. Fontos szem előtt tartani, hogy miként a lehetséges fölötte áll a ténylegesnek a felemelkedési létpálya elismerése szempontjából, úgy az elmeszintű segédkezések is döntő fontosságúak ezekben az alakfejlődési szakaszokban. A három elmeszintű segédkezés a következő: a fogantatáskori (Élő Elme), a születéskori (Teremtményi Elme), és amikor már mind a hat segéd egységben működik (a felsőbb-elmével – a Szent Szellemmel – való felruházottság).
Összefoglalva a fent kifejtetteket a 36:5.15 bekezdésben leírtak alapján:
Az élő elme a tapasztalatokból való tanulás képességének megjelenése előtt a fizikai főszabályozók segédkezési területét alkotja. A teremtményi elme (az első öt segéd működése); az isteniség felismerésére és az istenimádatra való képesség megszerzése előtt a segédszellemek kizárólagos működési területét jelenti. A teremtményi értelem szellemi válaszának (a hatodik segéd működésbe lépése) megjelenésével az ilyen teremtett elmék egyből felsőbb-elmével rendelkezővé válnak, azonnal bekapcsolódnak a helyi világegyetemi Anyaszellem szellemköreibe (a Szent Szellem működése). (Forrás: az Urantián megfigyelőként állomásozó Vorondadek Fiú, aki e tisztségét a Kinyilatkoztatást Felügyelő Testület Melkizedek Vezetőjének felkérésére tölti be.)
Az Élő Elme (az első mondat, a fogantatástól a születésig) – az Első Elmeszint
Az élő elme a tapasztalatokból való tanulás képességének megjelenése előtt a fizikai főszabályozók segédkezési területét alkotja.
Az Élő Elmeszint a fogantatáskor nem-tanítható, viszont nem is gépies (lévén, hogy „élő elme”). A fizikai főszabályozók segítik a működését, mert amint arról a 36:5.14 bekezdésben olvashatunk, a nem-tanítható elme fogalma kizárólagosan használható (az „illetve” megjelölés miatt) és az Élő Elme ezen szintje érdekében a gépies elme fogalmát lecseréljük a nem gépies elmével. Lévén, hogy élő elméről van szó, ezért a fizikai főszabályozók úgy segítik a működését, mint a nem-tanítható és nem gépies elméjét. A 42:10.3 bekezdés utolsó mondata is lehetővé teszi ezt az értelmezést azáltal, hogy megengedi a nem-tanítható jelleget és a 36:5.14 bekezdés (ld. utolsó mondat – az „illetve” szerepel, nem az „és”) pedig megengedi a nem gépiességet. Ez a közlés megengedi a fizikai főszabályozóknak, hogy segédkezhessenek ennek az első szintű elmének. Ne felejtsük el, hogy a születést megelőzően úgy hivatkoztak rá mint élő elmére, szemben az élő anyagi „értelmi” elmerendszerrel. Ez az alakfejlődési szakasz nem más, mint „a létezés embrionális, átmeneti szakasza”, amint arra fentebb utaltunk. A fizikai főszabályozók ezen elmesegédkezési szintje a fogantatáskor biztosítja a lehetőséget a gyermek számára ahhoz, hogy valamikor majd véglegesrendűvé válhasson. Ez az elmesegédkezési szint a fogantatáskor biztosítja a mintegy kilenc hónappal későbbi születés megtapasztalására való képességet. Ez az elmesegédkezési szint a fogantatáskor nem biztosítja azt a képességet – legalábbis az alakfejlődés ezen első szakaszában – hogy az alany rákapcsolódjon a helyi világegyetemi Anyaszellem Szent Szellemének szellemjelenlétére, nem is beszélve a személyiségadományozás fogadására való képességről vagy a személyiségkörbe való kapcsolódásról.
A Teremtmény Elme (második mondat, a születéstől a felsőbb-elmére való kapcsolódásig) – a Második Elmeszint
A teremtményi elme az isteniség felismerésére és az istenimádatra való képesség megszerzése előtt a segédszellemek kizárólagos működési területét jelenti, és a 42:10.4 bekezdés meg is erősíti ezt a feltételt. A hét elmeszellem-segéd működésbe lépését a születéskor biztosítja a helyi világegyetemi Anyaszellemünk. Ez az anyagi és tisztán átmeneti jellegű megnyilvánulás az emberi önnön való sajátosságát mutatja és olyan emberi lényt jelöl, mely (erkölcsi) értelemmel rendelkezik e második (átmeneti) alakfejlődési szakaszbeli fejlődés során.
A felsőbb-elmével rendelkezővé vált elme (harmadik mondat, bekapcsolva a helyi világegyetemi szellemkörökbe) – a Harmadik Elmeszint
A szellemi válasz megjelenésével az istenimádat szellemének működésbe lépése révén a teremtményi értelem eléri az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét és a bölcsesség-segéd jelzi (108:2.2-2.3) a helyi világegyetemi Anyaszellemnek, hogy ez az előfeltétel teljesült; ugyanebben a pillanatban észlelhető a helyi világegyetemi Anyaszellemünk Szent Szellemének szellemjelenlétébe való bekapcsolódása is, beleértve az Igazság Szellemének fogadására való képesség (194:2.3) megmutatkozását is – ez a segítség a Gondolatigazító fogadására való felkészüléshez. Ugyanebben a pillanatban történik meg a személyiség adományozása, beleértve a személyiségkörbe való kapcsolódást is.
A teremtményi értelem szellemi válaszának megjelenésével az ilyen teremtett elmék egyből felsőbb-elmével rendelkezővé válnak, azonnal bekapcsolódnak a helyi világegyetemi Anyaszellem szellemköreibe az elmesegédkezés világegyetemi szintjén – a Szent Szellem szintjén.
Ezzel elő is van készítve a terep az elmesegédkezés három szintjéhez, kezdve az Élő elmével a fogantatástól a születésig terjedő időszakban (segédkezés a fizikai főszabályozók részéről). Most pedig foglalkozzunk azzal a teremtményi elmével, melyet a helyi világegyetemi Anyaszellem felruházott a hét elmeszellem-segéddel a születéskor.
Amint ismeretes, az első öt elmeszellem-segéd az anyagi elme ezen szintjén úgy tapasztalható meg, mint az emberi szintet el nem érő (állati) értelem; a hat elmeszellem-segéd egyesített működése esetén pedig már emberi (erkölcsi) értelemről beszélhetünk. Születéskor a gyermeknek emberi személyisége van. Kezdetben csak az első öt segéd működése tapasztalható meg úgy, mint teremtményi (állati) értelem, de ezek működését mindig összehangolja és összeköti a bölcsesség-segéd tevékenysége (36:5.12). Ahogy ez az első öt segéd a működését tekintve egyre fejlettebbé válik, úgy növekszik a kisgyermek és végül eléri a 42:10.4 bekezdésben leírt emberi (erkölcsi) értelem szintjét. Noha a kisgyermek először az első öt segéd működését tapasztalja meg, a bölcsesség szelleme folyamatosan munkálkodik a teremtményi értelem összehangolásán és kibontakoztatásán. E szint elérésére akkor kerül sor, amikor a bölcsesség-segéddel együtt mind a hét segéd képes eljutni a felügyeleti és ellenőrző tevékenység szintjére azalatt, hogy az emberi személyiség a fejlődése során a teremtményi, anyagi (állati) értelemtől eljut az emberi személyiségre jellemző (erkölcsi) értelemhez.
A hetedik kör az érettség eme szakaszainak legalsó és legfelső korlátainak elérésére utal. Itt a fejlődés jelenti a minőségi különbséget. Ha az emberi lény a fejlődés során nem alakította ki a legalsó korláthoz tartozó minőségjegyeket, akkor a gyakorló-nevelő otthonban fog megszemélyesülni (nem fog újraszemélyesülni). De erről bővebben majd később.
„A hetedik kör. Az emberi lény akkor lép ebbe a körbe, amikor kifejleszti a személyes választásának, az egyéni döntésének, az erkölcsi felelősségének erőit és a szellemi egyéniség kialakításának képességét. Ez jelzi a hét elmeszellem-segédnek a bölcsesség szelleme irányítása alatti egyesített működését, a halandó teremtménynek a Szent Szellem befolyása alá kerülését, és az Urantián az Igazság Szellemének első működését, a Gondolatigazítónak a halandói elmébe való befogadásával együtt. A hetedik körbe lépéssel a halandó teremtmény a helyi világegyetem valóban lehetséges létpolgárává lesz.” (110:6.13) [kiemelések a szerzőtől]
Ismétlem, ezek ajánlott alsó és felső korlátok. Az alsó korlát ott kezdődik, amikor a hetedik elmeszellem-segéd kimutatja (108:2.2-2.3), hogy a gyermek elérte az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét, vagyis jelzi, hogy a teremtményi elme megmutatta az istenimádat szintjének elérésére való képességét, s ezzel egyből bekapcsolódik a Szent Szellem szellemjelenlétébe. A hetedik kör felső korlátainak elérésére később fog sor kerülni.
Most pedig térjünk rá a csúcspontra: a személyiségkörre és a személyiségadományozásra.
Az alább idézett 2:2.6 bekezdésben az Isteni Tanácsos azt írja le, hogy mikor és hogyan kerül sor a „személyiségkörbe” kapcsolódásra.
A személyiségkör létrehozására akkor kerül sor, amikor a halandó teremtmény eléri „az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét” (2:2.6). Ez magában foglalja a személyiség adományozását is (5:6.6). Erre ugyanabban a pillanatban kerül sor, mint amikor a bölcsesség-segéd igazolja a hat elmeszellem-segéd működését és a gyermek ekkor tapasztalja meg az (erkölcsi) értelem működését. Ez „háromsági esemény” olyan értelemben, hogy amikor a gyermek eléri az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét azon keresztül, hogy felismeri az istenimádat szellemének szellemválaszát, s ezt a bölcsesség-segéd is igazolja és a helyi világegyetemi Anyaszellem is tudomásul veszi, akkor az Anyaszellem azon nyomban bekapcsolja az ő Szent Szellemének szellemjelenlétébe. Ez jelenti a világegyetemi szinten működő felsőbb-elme elérését (36:5.15). Esetében egyébként az Orvonton felsőbb-világegyetem mindenségrendi elméjének nebadoni változatáról van szó. Az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjére való felemelkedés voltaképpen egy előfeltétel, melyet a paradicsomi Atyánk szabott feltételül ahhoz, hogy személyiséget adományozzon és hozzáférést adjon a személyiségi körhöz. Az egyik uverszai Isteni Tanácsos meg is erősíti ezt és további alátámasztást ad ehhez a pillanatszerűen végbemenő jelenségegyütteshez:
„Isten örökmód és végtelenül tökéletes, ő személyesen, saját tapasztalásból nem képes megismerni a tökéletlenséget, viszont minden tökéletlenség-tapasztalásban osztozik az összes küzdő teremtménnyel, akik az összes paradicsomi Teremtő Fiú evolúciós világegyetemeiben léteznek. A tökéletesség Istenének személyes, felszabadító érintése az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét elért minden halandó teremtmény szívéig elér és átjárja természetüket. Így, valamint az isteni jelenléttel járó kapcsolatokon keresztül, az Egyetemes Atya ténylegesen is részesül az éretlenség és tökéletlenség megtapasztalásából az egész világegyetem minden erkölcsi lényének fejlődési létpályája során.” (2:2.6) [kiemelések a szerzőtől]
„Az isteni személyiség megszerzésére való képesség az elő-személyes Igazító sajátja; az emberi személyiség megszerzésére való képesség pedig eredendően az emberi lény mindenségrendi-elmével való felruházottságában rejlik. Viszont a halandó ember tapasztalás által fejlődő személyisége nem figyelhető meg tevékeny és működési valóságként mindaddig, amíg a halandó teremtmény anyagi élethordozóját meg nem ragadta az Egyetemes Atya felszabadító istenisége, melyet aztán mint öntudatos és (viszonylag) önálló és magateremtő személyiséget bocsátott a tapasztalás vizére. Az anyagi sajátlényeg igazán és korlátlanul személyes.” (5:6.6) [kiemelések a szerzőtől]
5:6.6 – Személyiségadományozás
Amikor megtörténik az adományozás: az Egyetemes Atya felszabadító isteniségének érintésekor.
Az eredmény: Tevékeny és működő valóságként figyelhető meg. Öntudattal rendelkezőnek és valóban korlátlanul személyesnek minősül.
2:2.6 – Személyiségkör
Amikor megtörténik a rákapcsolódás: Amikor a tökéletes Isten személyes, felszabadító érintésével bekapcsolódik a személyiségkörbe azon halandó teremtmények természete, akik elérték az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét.
Így már tisztább és érthetőbb, hogy mikor kerül sor a személyiség adományozására, és az is világos, hogy abban a pillanatban a halandó ember tevékenyen működő valóságként észlelhető. Ezt megelőzően az újszülött kisgyermek anyagi élethordozója még mindig csak fejlődőben volt és a fejlődés iránya az első öt segéd működésbe lépése felé mutatott, s ekkor egy olyan (teremtményi) értelemmel rendelkező emberi lénynek minősült, melynek elmeműködését folyamatosan összehangolni és kibontakoztatni igyekezett a bölcsesség szelleme. Ekkor még nem volt elismerhető úgy, mint megfigyelhető módon tevékenyen működő valóság, (erkölcsi) értelemmel rendelkező emberi lény.
Amikor a gyermek válaszol az istenimádat szellemére, akkor már elérte az erkölcsi ítélőképesség (erkölcsi értelem) világegyetemi szintjét. Ezalatt a bölcsesség-segéd mindvégig a helyi világegyetemi Anyaszellem elérése érdekében hangolta össze a többi segéd munkáját és igyekezett kibontakoztatni az ehhez szükséges elmeműködést, mígnem végül bekövetkezett az a pillanat, melyet „háromsági eseménynek” nevezek. 1) Bekapcsolódás a helyi világegyetemi Anyaszellem Szent Szellemének szellemjelenlétébe (ez a felsőbb-elme megnyilatkozása – pillanatszerűen megtörténik a rákapcsolódás a szellemkörökre a világegyetemi szinten); 2) képesség az Igazság Szellemének fogadására; és 3) a személyiségadományozás, valamint a személyiségkörbe való bekapcsolódás megtörténése.
Nagyjából kétéves korban – a járni tanulás idején – kerül sor arra, hogy a gyermek eléri az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét és elismerik őt öntudattal rendelkező, valóban korlátlanul személyes lényként. A Gondolatigazító valamivel a hatodik életév betöltése előtt érkezik meg (ez így volt az 1934. év környékén; ld. 108:2.1). Ezt 5-10-4 hatásnak nevezem, ami azt jelenti, hogy öt év, tíz hónap és négy nap. A személyiség adományozásának és a személyiségkör elérésének átlagos időpontja nem áll rendelkezésre. Azonban a 2:2.6 és az 5:6.6 bekezdés alapján ésszerű és elfogadható időkeretet kaphatunk.
A könyv sok régi olvasója a 2:2.6 bekezdésben szereplő „erkölcsi ítélőképesség” kapcsán azt fogalmazta meg, hogy itt „erkölcsi választásra”, „erkölcsi döntésre” kell gondolni, és hogy a szerző bizonyára a Gondlatigazítóról beszél. Ha viszont alaposabban megvizsgáljuk az olvasottakat és el is gondolkodunk rajta, akkor belátható, hogy nyilván nem erről van szó. Az „erkölcsi ítélőképesség” szófordulatot követő mondatból kiderül, hogy nem az Isteni Jelenlétre vonatkozik az utalás.
(…) Egészen a második születésnap közeledtéig a gyermekben nem kezdődik el az önnön valójának felismerésére való képesség kialakulása, és nem is képes mások szempontjából látni saját magát. (…)
Ésszerű arra következtetni, hogy a járni tanuló korban lévő kisgyermek képes az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjének elérésére. (…)
(…) Itt jutnak eszembe az Isteni Tanácsos szavai az erkölcsiségről: vagyis, hogy az erkölcsiség az öntudatos értelemben gyökerezik. És hogy „(…) a társadalmi körülmények etikai igazodást követelnek meg az embertől; az erkölcsi helyzetek a legfelsőbb értelmi szinten meghozandó döntéseket igénylik; (…)” (5:5.1) (…)
Ahol a 2:2.6 és 5:6.6 bekezdésben arról a magateremtő személyiségről van szó, amely valóban korlátlanul személyes és amely elérte az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét, s amely esetében a Szent Szellem először megnyilvánul, ott már a személyiségkörbe való kapcsolódásról beszélhetünk, melyre a személyiségadományozással egyidejűleg kerül sor. Az ilyen gyermek most már képes úgy tapasztalni, mint öntudatos és (viszonylag) önálló és magateremtő személyiség. Az ő anyagi sajátlényege valóban korlátlanul személyes.
Ismétlem, a születéskor csakúgy, mint a fogantatáskor megvan a lehetőségünk a véglegesrendűvé válásra. A születéskor éppúgy, mint a fogantatáskor megvan a lehetőségünk arra, hogy Gondolatigazítót fogadhassunk, aki a fogantatáskor „előre jelezte”, hogy önként vállalkozik a kiválasztott gyermekhez való alászállásra. A születéskor nincs meg a képességünk a Gondolatigazító fogadására, annak csak a lehetőségével rendelkezünk. A születéskor azért van meg a képességünk a személyiségadomány fogadására, mert felruháztak minket a hét elmeszellem-segéddel, amelyek képessé tesznek bennünket az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjének elérésére. Ez akkor nyilvánul meg, amikor az istenimádat szelleme először teremt kapcsolatot a gyermek elméjével. Ugyanebben a pillanatban a bölcsesség szelleme jelenti ezt az eseményt a helyi világegyetemi Anyaszellemnek, és abban a pillanatban az Anyaszellem bekapcsolja a gyermeket a helyi világegyetemi Anyaszellemünk Szent Szellemének szellemjelenlétébe. (Ez a világegyetemi szintű elmesegédkezés első működése.) Ez egyúttal azt is jelenti, hogy rendelkezésre áll az Igazság Szellemének fogadására való képesség is, s ezek mind együttesen alkotják a személyiségkör létrejöttéhez és ezzel egyidejűleg a személyiség adományozásához szükséges előfeltételt. Az alakfejlődés eme szakaszában most rendelkezünk a gyermekhez alászálló Gondolatigazító fogadására való képességgel. Mindeddig nem rendelkezünk a véglegesrendűvé válás képességével. Ha az említett alakfejlődés folyamatos és átmeneti jellegű anyagi megnyilvánulása alatt megszületik egy erkölcsi döntés (vö. erkölcsi ítélőképesség) a hatéves kor elérését valamennyi idővel megelőzően, akkor azt mondhatjuk, hogy a határ a csillagos ég, vagy helyesebben, a Paradicsom a célállomás attól függően, hogy az Isten hites fia vagy leánya milyen egyéni döntésre jutott. Miután az emberbe költözött az Isteni Szilánk, már nem kényszerülünk annak kimondására, hogy csak a lehetőséget tekintve válhatunk véglegesrendűvé, hanem most már minden korlátozás nélkül úgy fogalmazhatunk, hogy megvan a képességünk rá és az a mi személyes választásunktól függ.
Az erkölcsi ítélőképesség jelenti azt az összetartó kapcsot, melyet a kinyilatkoztatók alkalmaznak a személyiség kérdésének tárgyalása során – különösen az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét illetően. Mindössze egyetlen előfordulást találunk ehhez a szófordulathoz az írások teljes sorában – mégpedig az uverszai Nappalok Elődeinek felhatalmazása alapján tevékenykedő Isteni Tanácsos részéről. A második írásban, pontosabban a 2:2.6 bekezdésben találkozhatunk vele:
„Isten örökmód és végtelenül tökéletes, ő személyesen, saját tapasztalásból nem képes megismerni a tökéletlenséget, viszont minden tökéletlenség-tapasztalásban osztozik az összes küzdő teremtménnyel, akik az összes paradicsomi Teremtő Fiú evolúciós világegyetemeiben léteznek. A tökéletesség Istenének személyes, felszabadító érintése az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét elért minden halandó teremtmény szívéig elér és átjárja természetüket. Így, valamint az isteni jelenléttel járó kapcsolatokon keresztül, az Egyetemes Atya ténylegesen is részesül az éretlenség és tökéletlenség megtapasztalásából az egész világegyetem minden erkölcsi lényének fejlődési létpályája során.” (2:2.6) [kiemelések a szerzőtől]
Az ítélőképesség azt a képességet jelenti, hogy a lény képes meglátni, felismerni, megérteni, illetve eldönteni valamit. Az ítéletalkotásra való képesség azt jelenti, hogy az illetőnek tudomása van valamiről és tudja, hogy mi az; az illető képes érzékelni egy tárgyat vagy egy helyzetet, viszont az ítéletalkotás a száz százalékos bizonyosság szintjét el nem érő tisztánlátásra utal. Az erkölcsi ítélőképesség megelőzi az erkölcsiséget; az ember nem hozhat erkölcsi döntést anélkül, hogy nem rendelkezne valamilyen erkölcsi ítélőképességi alappal. Az erkölcsi ítélőképesség feltételezi az illető társadalmi vagy vallási normáinak és mércéinek elfogadását. Ennélfogva az erkölcsi döntés természetében különbözik az erkölcsi ítélőképesség különböző szintjének elérésétől. Az erkölcsiség döntés(eke)t feltételez. Az erkölcsiséget nem lehet egyszerűen lefokozni az illető társadalmi vagy vallási normáinak és mércéinek elfogadására. E különbségek alapján belátható, hogy a gyerekek erkölcsisége maga után vonja az ítéletalkotást, vagyis nem arról van szó, hogy közvetlen eredménye lenne a társadalmi – feltehetően szülői – hatásra bevésődő normáknak.
Mindazonáltal ne legyenek kétségeink afelől, hogy mit ért az Isteni Tanácsos „felszabadító érintés” alatt. A következő mondat ugyanis világosan megkülönbözteti a személyiségkört a Gondolatigazítótól. Az „így” pedig az előző mondatra utal vissza, melyben a halandó teremtmény Atya általi felszabadításáról van szó, mégpedig a két alkotóelem közül az elsőről – egyébként a második utal az isteni Igazítóra (objektív jelenlét a halandó elméjében) –, amikor arról számol be, hogy az Atya „(…) ténylegesen is részesül (…) [a] megtapasztalásából az egész világegyetem minden erkölcsi lényének fejlődési létpályája során”. Az egész világegyetem egyértelműen utal a hét felsőbb-világegyetemre, a Havonára és a Paradicsomra (vagyis a Nagy Világegyetemre).
Amint arra a bevezetésben utaltam, a személyiség adományozása független a Gondolatigazító alászállásától, és meg is előzi azt. A kinyilatkoztatók empatikusan közlik velünk, hogy „[a]z Igazítók általában valamivel a hatodik születésnapja előtt érkeznek meg emberi társukhoz az Urantiára. A jelenlegi nemzedék esetében [vagyis a 20. század első felében] ez az időtartam öt év, tíz hónap és négy nap; vagyis a földi lét 2134. napjáról van szó.” (108.2.1) Ebből kiolvasható, hogy egy feltehetőleg egészséges, éppen járni tanuló kétéves gyermek, miután elérte az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét és teljesítette a Szent Szellem, az Igazság Szelleme és a személyiség fogadásának előfeltételét, már rendelkezik az isteni szilánk alászállásának fogadásához szükséges képességgel.
A Gondolatigazító alászállásával kapcsolatban ne feledjük, hogy ha az Igazság Szelleme jelen van a bolygón és az istenimádat szelleme is megmutatkozott, akkor a bölcsesség szelleme saját jogán „működésbe lép”, és amikor az erkölcsi döntés meghozatalára sor kerül, az Igazító azon nyomban beköltözik a halandói értelemhez (108:2.3, 62:6.5). A bölcsesség szellemére való fenti utalás vonatkozásában a „működésbe lép” fordulat értelmezéséhez hasznos lehet segítségül hívni a 36:5.12 bekezdés szerinti szövegösszefüggést. A bölcsesség szelleme egyúttal az összes többi elmeszellem működésének összehangolója és összekötője. Minden elmeszellem-segéd fejlődést mutat a működésmódját illetően. Ennek bővebb kifejtése azonban az Urantia könyv mai és a jövőbeli tanulmányozóira hárul.
MÁSODIK RÉSZ – Az előtte-és-utána való személyiségadományozás
Az első rész elején azzal a feladvánnyal álltam elő, hogy miként kerülhet sor a személyiség adományozására a nagyjából kétéves ember esetében, holott a gyermek már mintegy kilenc hónappal a születés megtapasztalása előtt létezik? Oldalakat szenteltem a sejtésem megmagyarázásának és hivatkozásokkal is alátámasztottam az álláspontomat és a kapcsolódó levezetéseimet. Most következzen egy második, remélhetőleg utolsó feladvány.
Amint a bevezetőben említettem, csak egy megszületett ember esetében beszélhetünk megszemélyesülésről, illetve újraszemélyesülésről a véglegesrendűek nevelőotthon-világain. E feltevésemet részben azért fogalmazom meg, mert összekapcsoltam a főangyali személyiségi nyilvántartásvezetőkkel (akik a 37:3.7 bekezdésben foglaltak szerint „pontosan rögzít[ik] az idő minden egyes halandójának útját a születés pillanatától”) kapcsolatos tényállítást „a világegyetemi nyilvántartásokba egyénekként való bekerülésük[re]” vonatkozóan a 47:2.1 bekezdésben szereplő kijelentéssel.
„A főangyalok világai. A keringő szalvingtoni világok hetedik csoportja, azok segédszféráival együtt a főangyalokhoz tartozik. Az első szférát és annak mind a hat segédszféráját a személyiségi adatrögzítők foglalják el. A rögzítők ezen óriási csoportja azzal foglalkozik, hogy pontosan rögzítse az idő minden egyes halandójának útját a születés pillanatától végig a világegyetemi létpályán, amíg az egyed vagy elhagyja a Szalvingtont a felsőbb-világegyetemi rendbe való átlépéssel vagy „kitöröltetik a feljegyzett létezésből” a Nappalok Elődeinek rendelkezése nyomán.” (37:3.7)
De vajon mi történik akkor, ha a kisgyermek meghal a megszületése után, de még azelőtt, hogy személyiséget kapott volna – vagyis az általam „háromsági eseménynek” nevezett történés előtt –, mielőtt elérte volna az erkölcsi ítélőképesség világegyetemi szintjét és mielőtt bekapcsolódott volna a Szent Szellem jelenlétébe és ezzel egyidejűleg személyiséget és a személyiségkörhöz hozzáférést kapott volna? A gyakorló-nevelő otthon – a kisgyermekeket fogadó iskola – jelenti a biztonsági védőhálót e kicsinyek lehetséges túlélése szempontjából.
A születés után, de még a személyiségadományozás előtt
A megszületés utáni időponttól egészen a személyiség adományozásáig a kisgyermek mindig „megszemélyesül” (nem pedig újraszemélyesül) azon feltételek fennállása esetén, amelyekről az egyik Ragyogó Estcsillag beszámol.
„A Satania gyermekeket befogadó tanhelyei a végleges rendű lények világán, az első jerusemi átmeneti-műveltségű szférán találhatók. Ezek a gyermek-fogadó tanodák a rendeltetésük szerint az idő gyermekeinek gondozását és nevelését végző vállalkozások, beleértve azokat is, akik a tér evolúciós világain még a világegyetemi nyilvántartásokba egyénekként való bekerülésük előtt meghaltak. Az ilyen gyermek egyik vagy mindkét szülőjének túlélésekor a beteljesülés-őrangyal megbízza a kerubtársát azzal a feladattal, hogy a gyermek lehetséges azonosságának őre legyen, s felruházza a kerubot azzal a felelőséggel, hogy e kifejletlen lelket a Lakóvilági Tanítóknak a morontia világok gyakorló-nevelő otthonaiban átadja.” (47:2.1)
„Ugyanezek a magára hagyott kerubok azok, akik Lakóvilági Tanítókként a melkizedekek felügyelete alatt ilyen széles körű oktatási intézményeket tartanak fenn a végleges rendű lények próbavédenceinek felkészítésére. A végleges rendű lények védencei, a felemelkedő halandók gyermekei mindig a haláluk idején volt fizikai állapotuknak tökéletesen megfelelő alakban személyesülnek meg, attól eltekintve, hogy nem rendelkeznek szaporodási képességgel. Erre az ébredésre pontosan akkor kerül sor, amikor a szülőjük megérkezik az első lakóvilágra. Ezután e gyermekek, gyermekként minden lehetőséget megkapnak arra, hogy a mennyei utat válasszák, s ez olyan, mintha e döntést azokon a világokon hozták volna meg, ahol a halál oly korán véget vetett a létpályájuknak.” (47:2.2) [kiemelések a szerzőtől]
A személyiségadományozás után, de még a Gondolatigazító érkezése előtt
Mi a helyzet azokkal a járni tanulás időszakában lévő kisgyermekekkel, akik azután halnak meg, hogy személyiséget kaptak, de még azelőtt, hogy Gondolatigazító költözött volna beléjük? A személyiségadományozás időpontjától az Igazító megérkezésének időpontja előtti pillanatig a gyermek újraszemélyesül a lakóvilágon (47:2.3-2.4).
„A gyermekotthon-világon a gyakorló teremtmények annak megfelelően alkotnak csoportokat, hogy van-e Igazítójuk vagy nincs, mert e gyermekekbe ugyanúgy költözik Igazító, mint az idő világain. Az Igazító megérkezése előtti időben a gyermekekre öttagú családokban viselnek gondot, mely család tagjainak életkora az egy éves és annál fiatalabbtól a körülbelül ötévesig terjed, vagy addig az életkorig, amikor az Igazító megérkezik.” (47:2.3)
Az Igazító érkezése utáni szakasz olyanok esetében, akik még nem döntöttek a paradicsomi létpálya mellett
És mi a helyzet azokkal a gyermekekkel és ifjakkal, akikhez már alászállt a Gondolatigazító, de úgy halnak meg, hogy még nem hoztak döntést a paradicsomi létpályával kapcsolatban? Erre a kérdésre azzal válaszolok, hogy utalok a Fényes Hajnalcsillag idevágó kijelentéseire:
„Az Igazítót kapott gyermekek és ifjak a végleges rendű lények világán ugyancsak öttagú családokban nevelkednek, életkoruk hattól tizennégy évesig terjed; nagyjából azt lehet mondani, hogy e családokat hat, nyolc, tíz, tizenkettő és tizennégy éves korú gyermekek alkotják. A tizenhatodik év után, ha a végleges döntést meghozták, átkerülnek az első lakóvilágra és megkezdik a paradicsomi felemelkedésüket. Némelyikük még e kor előtt hoz döntést és továbbmegy a felemelkedési szférákra, azonban az urantiai viszonyoknak megfelelő tizenhat évesek közül igen kevesen vannak a lakóvilágokon.” (47:2.5)
Mindazok a gyermekek az evolúciós világokon, akiknek már van Gondolatigazítójuk, de a haláluk előtt még nem döntöttek a paradicsomi létpálya tekintetében, szintén újraszemélyesülnek (a „szintén” kifejezés használata a 47:2.3-2.4 bekezdésben leírt esetkör miatt indokolt, vagyis amikor a személyiségadományozás után, de még az Igazító érkezése előtt következik be a gyermek halála) a csillagrendszer végleges rendű lényeinek világán, ahol ők is ugyanúgy az Anyagi Fiak és társaik családjaiban nevelkedhetnek, mint azok a kicsik, akik az érkezésükkor még nem rendelkeznek Igazítóval, de megkapják a Titkos Nevelőt később, miután az erkölcsi választáshoz szükséges életkort elérték. (47:2.4)
Tehát amint látható, a kisgyermek-fogadó iskolákban személyesülnek újra azok a gyermekek, akik már rendelkeznek személyiséggel, de még nem hoztak erkölcsi döntést (vagyis az Igazító érkezése előtti létszakaszban vannak), és az Igazítóval már rendelkező gyermekek és ifjak is. Azok a kicsinyek pedig, akik még azelőtt meghalnak, hogy személyiséget kaptak volna, azok megszemélyesülnek (a véglegesrendűek védencei lesznek) a 47:2.1-2.2 bekezdésben közöltek szerint.
EGYÉB NÉZŐPONTOK
Az Urantia könyv kitartó olvasói körében vannak más nézőpontok is. Némelyek úgy gondolják, hogy a személyiség adományozására a fogantatáskor kerül sor, mások szerint a terhesség (első) trimesztere alatt. Megint mások erősen hisznek abban, hogy a személyiség adományozása a születéskor történik meg. Tiszteletben tartom mindegyikük hozzáállását. De ha ezen írás végigolvasása után bárkinek továbbra is eltérő a nézőpontja az itt leírtakhoz képest, akkor tőle azt kérem, hogy fejtse ki, hogy neki mit mondanak a 2:2.6 és 5:6.6 bekezdésben közöltek, és az álláspontját támassza alá hivatkozásokkal.
ZÁRÓGONDOLATOK/UTÓSZÓ
Ne térjünk napirendre olyan könnyedén afölött, hogy a gyermek élete a fogantatáskor kezdődik. Tartsuk szem előtt, hogy végeredményben az eszményi halandói házasság emberileg szent (83:8.5). Ha a hat nulla haton [ti. a bolygónkon] kötött házasságok emberileg szentek, akkor érdemes belegondolni abba, hogy mennyivel szentebb és értékesebb istenileg a gyermek élete a fogantatáskor, melyhez kapcsolódóan a paradicsomi Szülőnk úgy rendelkezik, hogy legyen meg a lehetősége ennek az életnek arra, hogy az ő isteni szilánkja beleköltözhessen és hogy felemelkedhessen a Paradicsomra egy tapasztalásokkal teli, csodálatos létpálya bejárása után. És mindezt így, előre elrendeli… végül is az idő világegyetemeiben a lehetségesek mindig felette állnak a ténylegeseknek. (…)
Mindent figyelembe véve a fogantatástól a halandói végleges testületig tartó felemelkedési létpálya azon a szereteten alapul, arra a szeretetre összpontosul, az a szeretet hajtja és az a szeretet ösztönzi azt, mely a mennyei paradicsomi Atyánk Szeretete által valósul. Igen, így van, a mennyei Atyánk nem is tehet egyebet, mint hogy nagyon szeret bennünket. (…)
Az eredeti mű:
- Johnson, JJ: Personality Bestowal (Before and After). In: The Fellowship Herald, Summer 2019. p.17-27.
Hozzászólások