You are here

A lázadás következménye

Szerző:

Tárgykör:

Keletkezés éve:

Nyelv:

Gondolkodásra késztető tartalommal találkoztam az Immanuel által mondott intelmek során. Máshol is olvasható az Urantiában, hogy bár a lázadó nagyon hosszú időt kap arra, hogy változtasson a gondolkodás módján és visszatérjen az Atyai házba, ha azonban nem hajlandó erre, a másokat is gazdagítani tudó élményanyagának kimentése után a személye megsemmisítésre kerül. Íme, a bennem gondolatokat ébresztő idézet.

„Az urantiai alászállás időtartamára a Nappalok Elődei elrendelték, hogy bármely nebadonbeli lázadás hordozza magában a saját elpusztításának csíráját.” (120:1.6)

Jézus azt mondta nekünk, hogy az Isten szeretet. Felmerül a kérdés, hogyan illeszthető a lázadó személyének megsemmisítése a csak szeretni tudó, irgalmas Isten képébe.

Számomra ez az ellentmondás látszólagos és feloldható.

Először is, a lázadás lehetősége számomra a szabad akarat magasabb szférákban is meglévő tényét bizonyítja. Szintén a szabad akarat létét igazolja az, hogy az elbukott lázadó továbbra is ragaszkodhat akár az elrontott gondolkodásához is.

Nyilvánvaló számomra, hogy az Atyai igazgatás mindent megpróbál annak érdekében, hogy a szabad akarat tisztességtelen befolyásolása nélkül a lázadót a gondolkodása megváltoztatására segítse. De mi van akkor, ha a lázadó évszázezredek alatt sem akar mást, csak lázadni? Mit tehet ebben az esetben az az isteni igazgatás, amelynek feladatai közé tartozik az Istenhez hűek védelme és fejlődésének segítése?

Ma úgy gondolom, hogy az isteni igazgatás rendje nem elpusztít, hanem megszüntet. Fájdalom nélkül kivonja a létben tartó erőt abból a lényből, aki elutasítja azt, aki őt létben tartja.

Aki visszavonhatatlanul a lázadással azonosítja magát, azzá válik, amivel azonosul: szétdobálóvá. A szétdobálás ott, ahol építkezés folyik – rossznak minősül. Nincs tudomásom arról, hogy az Isten ellen lázadók a karanténban a mennyország helyeinél is jobb helyet hoztak volna létre.

Az örök rossznak, tehát a törvényesített rossznak nem lehet helye egy fejlődő világegyetemben. A mennyországban a jónál csak jobb van. A mennyországban az örök rossznak nem lehet kifutási lehetősége. A rossz nem más, mint elrontott jó. Ha a rossz ragaszkodik az elrontottságához, akkor az nem jó. A rosszak gyülekezete is az Istenből él. A lázadókat is az Isten tartja létben. A jók istene nem tarthatja örökké létben a rosszak poklát.

Az isteni igazgatás a hosszú türelmi idő után csak tudomásul veszi a lázadó szabad akaratúak döntését.

Két dolgot az Isten nem tehet meg.

  1. Az Isten nem mondhat igent arra, hogy a lázadó fondorlatos módon – tér és időbeli korlát nélkül – megtévesztő tevékenységet végezzen azok között, akik még nem látnak tisztán abban, hogy mi szolgálja ténylegesen az ő boldogságukat.
  2. És az Isten nem mondhat igent arra, hogy a szabad akaratú, éppen ezért a gondolkodását elrontani képes lázadót ebben a minőségében örökre létben tartsa.

Az a véleményem, hogyha az Isten a fenti két dolgot mégis megengedné, akkor átlépné a szeretete határait, ellene mondana a saját szeretetének. Ne feledjük, az igazi szeretet nem kényszerítő csak vonzó, éppen ezért tud elengedni is.

Istenen kívül nincs valóság. Az Isten tudja ezt. Egy „örök lázadó” megsemmisítése számomra annak a kinyilvánítása, ami mellett a lázadó döntött. A megsemmisítéssel egy Isten nélküli világba léphet. Egy olyanba, amelyben a teremtő és létben tartó Isten nem létezik. S mivel egy ilyen világban semmi sem létezik, így a lázadó sem. A megsemmisítéssel az Isten teljesíti a lázadó szabad akaratú lény döntését. Kivonul abból a létkörből, amelyen belül a lázadó személyét létben tartotta.


Creative Commons Licenc