Azok vagyunk, amit tanítunk

Azok vagyunk, amit tanítunk

A történet

Ifjúkoromban részt vettem egy személyiségfejlesztő tanfolyamon, ahol az oktatónak arra a kérdésére kellett válaszolnunk, hogy „miben hiszel valójában?” Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nagyon komoly nehézséget okoz a kérdés megválaszolása számomra. Napokig foglalkoztatott a dolog, míg végül hogy teljesítsem a kiadott feladatot, leírtam egy sor kulturális eszményképpel kapcsolatos homályos érzésemet – megfoghatatlan általánosságokat az igazságról, az igazságosságról, a demokráciáról, az értelemről, stb.

Igazság szerint azonban fogalmam sem volt, hogy miben hiszek valójában. Akkoriban nem hittem Istenben – vagyis úgy gondoltam, hogy nem hiszek. Ettől függetlenül a többiek beszámolói alapján elgondolkodtam, hogy vajon én hiszek-e bármi olyasmiben, ami akkoriban helyénvalónak tűnt. A keresztény istenfelfogást már évekkel korábban elvetettem, mert úgy gondoltam, hogy az intellektuális útkeresésben fogok értelmet találni, de az életem valójában értelem nélküli volt.

Ez eléggé aggasztott. Meglehetősen nagyra tartottam magamat, és annak felismerése, hogy vajmi kevéssé értem önmagamat, kínzó érzéssel töltött el. Ezután az önvizsgálat és az összezavarodás hosszú időszaka következett, melynek során az életem fenekestül felfordult. Elhagytam a pályámat és elkezdtem sodródni, egyik napról a másikra éltem, s közben keservesen próbáltam megtalálni a dolgok értelmét – felfedezni valamilyen értelmet a létezésben. Utazgattam, számos munkahelyen dolgoztam és elkezdtem olvasni mindenféle metafizikai, teozófiai, tudományos-fantasztikus és new age irodalmat – bármit, amiről úgy tűnt, hogy az élet értelmének kérdésével, valamint az egyénnek a mindenségrendben elfoglalt helyével foglalkozik. Néhány év múltán úgy láttam, hogy nem jutok előbbre, és már kezdett eluralkodni rajtam az érzés, hogy soha nem is leszek képes megtalálni a létezésem értelmét, mert mindegyre a következő egyszerű kérdéshez jutottam vissza: miben hiszek valójában?

Aztán a körülmények véletlen összejátszása folytán felfedeztem az Urantia könyvet, és hamar felismertem, hogy itt valami olyasmivel van dolgom, amelynek jelentősége minden korábbi kutatásom eredményét felülmúlja. Nem mintha a bennem meglévő zűrzavar hirtelen megszűnt volna – nem így történt. De az Urantia könyvből elém táruló új fogalmak halmaza elgondolkodtatott és ámulatba ejtett, s a kíváncsiság a könyv alaposabb tanulmányozására késztetett.

Bizonyára nem szükséges folytatnom, mert kitalálható a történet vége, de az eddigiek rámutatnak több dologra is a tanulással és a tanítással kapcsolatban.

A történet tanulságai

1. Nem tudhatjuk, hogy mi mire vezet.

Először is, amikor azon a személyiségfejlesztő tanfolyamon az oktató feltette a kérdés, hogy „miben hiszel valójában?”, akkor fogalma sem volt arról, hogy ezzel az események és a döntések olyan sorozatát fogja elindítani, melyek teljesen felforgatják a tanítványai egyikének életét. De legalábbis az én nézőpontomból nagyon hasznos lecke volt, mely elvezetett oda, hogy megtaláljam az Istenben az Egyetemes Atyát, és a belévetett hitem fokozatosan egyre erősebbé váljon. A Fenséges Hírvivő közli a 117. írásban:

„A tett a miénk, a következmény pedig Istené.” (117:5.5)

Ennek az üzenete az, hogy nem várhatjuk el, hogy előre lássuk vagy megértsük a tanítási erőfeszítéseink eredményeit. Tanítunk a legjobb képességeink szerint és reméljük, hogy valami pozitívat tudunk hozzátenni, noha az erőfeszítéseink talán csak évtizedek múltán vagy még később hoznak eredményt, s annak megjelenési formáját talán nem is fogjuk felismerni. A kinyilatkoztatók számos helyen hívják fel a figyelmünket arra, hogy végeredményben minden az igazságkeresőknek dolgozik, még ha az eredmény megmutatkozásához korszaknyi idő kell is.

2. Szükséges kipróbálnunk – ne csak gondolkodjunk rajta

A történet másodsorban világossá teszi, hogy amikor az igazság felfedezéséről van szó, akkor pusztán a gondolkodás nem vezet eredményre. Az Istent nem lehet megtalálni következtetés vagy logika révén. Az igazságkeresőknek fel kell készülniük a kipróbálásra, vagyis arra, hogy teljesen átadják magukat a kérdés körüljárásának azáltal, hogy beépítik azt az életükbe. A 48. írásban a főangyal a mota szemléltetése során a következőket közli:

„A gyengék elmerülnek a megoldások keresésében, míg az erősek cselekednek.” (48:7.13)

Rodan pedig azt mondja, hogy

„A vallás sohasem lehet tisztán értelmi hit vagy bölcseleti magyarázat kérdése; a vallás mindig és örökre az élethelyzetekre való egyik válaszadási mód; egyfajta viselkedés.” (160:5.2)

Csakis azáltal tanulunk meg bármilyen valóban lényeges dolgot, hogy átadjuk magunkat neki.

Jézus sok energiát fektetett annak elmagyarázásába, hogy miért fontosabb a hit, mint a puszta hiedelem. A 101. írás szerzője, az egyik melkizedek kifejti a 8. szakaszban, hogy a hit – mely inkább személyes, mind közösségi természetű – olyan tudatállapotot jelent, mely meghatározza az ember mindennapi életét. A hit inkább jelent megélést, mint puszta meggyőződést. Jézus ki is fejti ezt az apostoloknak:

„Amilyen mértékben az igazságkeresők vonzódnak hozzátok, az mutatja az igazsággal való felruházottságotok, az igazságosságotok mértékét. Amilyen mértékben üzenetetekkel az emberekhez kell mennetek, az valamiképpen azon sikertelenségetek mértéke, hogy mennyire nem tudtok teljes vagy igazságos életet, igazságban összehangolt életet élni.” (155:1.5)

A tanítás világos: Istent és az igazságot a teljes odaadásbeli hozzáállásból és viselkedésből közelítve ismerhetjük meg, semmint pusztán elvi és meggyőződésbeli alapról indulva.

Mi a teendőnk?

Ha valaki az Urantia kinyilatkozatásból tanítani szeretne valamit, akkor igen talányos helyzetben találja magát. Egyfelől a leendő tanítónak csekély fogalma lehet arról, hogy ebben a vállalkozásban mennyire lesz majd eredményes, ugyanis az erőfeszítéseit koronázó eredmények talán majd csak a távoli jövőben fognak megmutatkozni, mégpedig a tanító tudtán kívül. Másfelől pedig ahhoz, hogy a tanítás gyümölcsei beérjenek, a tanítványnak készen kell állnia arra, hogy átalakítsa az egész életét.

Ez bizony komoly felelősséget ró a tanító vállára. De akkor mi a teendőnk?

Nincs kétségem afelől, hogy az e sorokat olvasók közül sokan, akiket hozzám hasonlóan elbűvölt az Urantia könyv, mindenről be is számoltak a családjuknak és a barátaiknak, igyekeztek arra bátorítani őket, hogy hozzánk hasonlóan tanulmányozzák a könyvet és fogadják el az abban olvasott igazságokat. És afelől sincs kétségem, hogy az olvasók közül hozzám hasonlóan sokan váltak nevetség tárgyává, vagy találkoztak érdektelenséggel, lekezeléssel, illetve közönnyel. A legtöbb embert nem érdeklik ezek a dolgok.

Tehát akkor hogyan fogjunk hozzá ahhoz, hogy átadjuk a világnak az ötödik korszakos kinyilatkoztatás igazságait?

Azok vagyunk, amit tanítunk?

Én úgy hiszem, hogy azzal szolgáljuk a legjobban a kinyilatkoztatás ügyét, ha a tanítások megélésére összpontosítunk a személyes életünkben is. Ha vannak közöttünk kiváló tanítók, akkor a nagyszerű tanítói munka az ő személyes életük részét fogja képezni. Ha egy olvasó valóban nagy tanító, akkor ez annak lesz a természetes következménye, hogy megélte a tanításokat. Amit tanítunk, az nem más, mint a mindennapi életünk megélésének módja.

„A fejlődésképes személyiség tényleges-valóság nyomot hagy maga után, amint a világegyetemek egyre magasabb szintjein áthalad.” (117:5.6)

Az életen átívelő utunk olyan, mint egy hajó nyomdokvize, legalábbis olyan értelemben, hogy a nyomdokvíz jellegét a hajó haladási iránya és sebessége határozza meg.

Gondolatigazítók

A mindannyiunkban ott lakozó Gondolatigazító teszi lehetővé, hogy az igazságot különféleképpen éljük meg.

„Az emberben lakozó Igazító az, aki az Isten szeretetét minden egyes emberi lélek számára egyedivé teszi.” (2:5.10)

Az Igazítók igyekeznek fogékonnyá tegyenek minket a számos különféle megnyilvánulási formát öltő igazság iránt. Amikor igazsággal találkozunk, akkor az az Igazító erőfeszítéseinek az eredménye. Ha elfogadjuk az Igazítónk vezetését, akkor ennek a többi emberben lakozó más Igazítók is hasznát vehetik.

Tehát, hogy mit és miként tanítunk, az attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e követni a bennünk lakozó Igazító vezetését. És éppen ez a hajlandóság alkotja a saját fejlődésünket.

Gyerekek

Minden akkor kezdődik, amikor gyerekek vagyunk. A 100. írást összeállító melkizedek így ír erről az első szakaszban:

„A gyermekekre csak a felnőtt társaik hűsége van tartósan nagy hatással; a szabálynak, sőt a példának sincs tartós hatása.” (100:1.4)

Vajon ki ne emlékezne a gyermekkorából olyasmire, amikor a szülők vagy a tanárok valaminek a megtételére vagy mellőzésére intettek minket, pedig tudtuk, hogy ők maguk sem hisznek benne? És készségesen meg is tanultuk, amit valójában értékeltek, mégpedig azáltal, hogy megfigyeltük, miként viselkednek, milyen magatartásformát követnek. Emlékeztetek arra, hogy Jézus mennyire meglepődött, amikor kiderült, hogy József nem tudja, mitől keletkezik a földrengés. Egy kevésbé jó apa annak kijelentésével kerülte volna meg az érdemi választ, hogy „Isten akarta így”, József viszont nem félt bevallani a tudatlanságát s ennek eredményeként ki is érdemelte Jézus tiszteletét.

Mást mondani és mást tenni

Ahogy egyre idősebbek leszünk, csaknem öntudatlanul megtanuljuk felismerni a velünk kapcsolatba kerülők esetében azt, hogy melyek az ő igazi értékeik – és persze ők is a mi esetünkben ugyanígy. Hányszor szembesítettek minket azzal, hogy „mást mondunk és mást teszünk”! A baráti körökben ebből néha állandó tréfálkozás tárgya is válik, amint a társaság tagjai szeretetre méltó formában emlékeztetik egymást a gyarlóságaikra. Mindannyian hajlamosak vagyunk a saját értékeink alapján keresni az értéket másokban. Amíg kerüljük az álszentséget, addig ez elég ártatlan dolognak tűnik. De meg kell jegyeznünk, hogy a viselkedés és a hangoztatott meggyőződés közötti különbség igen jól felismerhető a világi kultúrában – ez nem olyasféle újdonság, amelyet a kinyilatkoztatóknak kellett közreadniuk. A legtöbb emberi kultúra felismeri, hogy az értékeink inkább a viselkedésünk révén mérhetők, mintsem a kifejezett meggyőződéseink szerint. Így semmi meglepő sincs abban, hogy amiben valóban hiszünk – amire a hitünket alapozzuk – az határozza meg azt, hogy mit teszünk és mire törekszünk. És amit teszünk és amire törekszünk, az alkotja „a ténylegessé tett valóság nyomvonalát”, melyet a világból való távozás után itt hagyunk. Ha a hitünket az Istenbe vetjük és szellemi igazságot keresünk, akkor a ténylegessé válás magunk mögött hagyott nyomvonala hozzájárul a Legfelsőbb kibontakozásához.

Jézus viselkedésében megmutatkozott a tanítása

A 196. írásban a Közteslény Bizottság ezt közli:

„Jézus sohasem vitatkozott sem az Isten atyaságáról, sem az emberek közötti testvériségről; ő az élő szemléltetése volt az egyiknek és mélységes megmutatása a másiknak.” (196:1.5)

Emiatt volt az, hogy az emberekre mély benyomást tettek a szavai. Némelyeknek tetszett, mások elutasították a mondandóját, de aki csak hallotta őt, tudta, hogy fontos közlendője van. Az volt, amit tanított. És a Bizottság rámutat arra is, hogy

„(…) de most Jézusra van a legnagyobb szükség. A világnak arra van szüksége, hogy lássa Jézust újra élni a földön a szellemtől született halandók tapasztalásában, akik eredményesen kinyilatkoztatják a Mestert minden embernek.” (195:10.1)

Az üzenet lényege az, hogy a világnak most leginkább olyan férfiakra és nőkre van szüksége, akik Jézus által ihletett életet élnek. Ha tanítanak is, akkor az ő egyszerű üzenetük nem más, mint az emberek testvérisége és az Isten atyasága, mely tanítást csak kevesen érthetik félre. Az üzenet eredményessége pedig attól függ, hogy maguk a tanítók milyen jól élik meg ezt az igazságot. Ha a tanítók megtestesítik a tanításukat, akkor az emberek odafigyelnek rájuk.

Az üzenet egyszerű, könnyen érthető. De hogy a hírvivőnek lesz-e hallgatósága vagy nem, az bizonyos mértékben attól függ, hogy mennyire testesíti meg a tanítását. Azok vagyunk, amit tanítunk.

Az emberek testvérisége és az Isten atyasága

Mindenki nagyon is egyetért abban, hogy az emberek közötti testvériség nemes eszménykép. Ezzel együtt viszont az is nyilvánvaló, hogy a bolygónk előtt még hosszú út áll e cél eléréséig. A világ ma még nem érti, hogy ennek a testvériségnek a megteremtéséhez szükség van az Atya elismerésére. Amint az emberek felismerik, hogy mi mind az Egyetemes Atya szellemi gyermekei vagyunk, akkor és csakis akkor lesz nyilvánvalóvá a testvériség ténye és válik lehetségessé annak megteremtése. Azonban valószínűleg csak azok lesznek képesek hatni az Atya valóságát még nem ismerőkre, akik megpróbálnak az Egyetemes Atya gyermekeként élni. Az érvelés, a logika és az ésszerű magyarázat mind hatástalan, ha hiányzik a hit és a személyes elkötelezettség. Valószínűleg csak azok lehetnek hatással a hitetlenekre, akik a mindennapi életükben is mutatják az Isten szeretetét.

Az egyik kedvenc idézetem a könyvből a 117. írásban található:

„Az Atya szeretete a halandó ember számára csak azáltal válhat valósággá, hogy az adott ember személyiségén átszüremlik, amint e szeretetet a társainak átadja. A szeretet nagy köre az Atyától indul ki, a fiakon át a testvérek felé tart, s így jut el a Legfelsőbbhöz.” (117:6.10)

Ez nagyon találóan írja le a helyzetet. Azzal, hogy az Isten szeretete rajtunk keresztül eljut az embertársainkhoz, hozzá is járul a legfelsőbb kibontakozásához – a bolygói fejlődéshez. Az Isten szeretetének megtapasztalása alakítja át az emberek életét és lobbantja fel bennük a hit lángját. Az isteni szeretet csatornáiként hatni tudunk az embertársainkra.

A hozzáállásunk

Vannak olvasók, akikben nyugtalanságot kelt, hogy a kinyilatkoztatás kibontakozása nem halad elég gyorsan. Ők úgy gondolják, hogy a mai olvasóközönség öntelt lett, biztosra veszi az üdvözülését és megelégszik azzal, hogy hagyja a dolgokat a maguk üteme szerint alakulni. Aggasztja őket, hogy az olvasók csak egymással állnak szóba és „a megtérteknek prédikálnak”. Úgy gondolják, hogy az olvasóknak több erőfeszítést kellene tenniük a megtértek számának növelése érdekében, az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tanításainak terjesztése terén ahhoz, hogy mind több és több szellemi fivérük és nővérük számára biztosítsák az üdvözülést, valamint ahhoz, hogy segítsék az Urantia továbbfejlődését a fény és élet kora felé.

Megértem ezeket az érzéseket, de nem nagyon értek egyet velük. A mi nézőpontunkból talán lassúnak tűnik a fejlődés, azonban a korszakos kinyilatkoztatások időtávját nem évtizedekben, hanem inkább évezredekben mérik. Az életünk viszonylag rövid, és emlékeztetnünk kell magunkat a kinyilatkoztatás hatályára, és arra, hogy a mi életünk időtartama alatt talán semmiféle fejlődésnek nem leszünk tanúi. Jézus szeretett rámutatni arra, hogy „mindennek várnia kell a sorára”, és ő maga volt ennek a magatartásformának a megtestesülése – éveket várt, mire eljött a sora annak, hogy elkezdje a nyilvános segédkezést.

A Közteslény Bizottság az utolsó oldalon rámutat arra, hogy

„Ne csüggedjetek; az emberi evolúció még most is folyik, és az Isten kinyilatkoztatása a világnak Jézusban és Jézuson keresztül nem marad el.” (196:3.33)

Egyszerűen nem vagyunk beavatva a világegyetemi vezetők tevékenységeibe és nem tudjuk, hogy pontosan mik a terveik. Viszont azáltal működhetünk együtt velük a legjobban, ha igyekszünk követni a bennünk lakozó Igazító vezetését.

A Bizottság azt is kijelenti, hogy

„Az Urantia most ott reszket a társadalmi újraigazodás, az erkölcsi megélénkülés és a szellemi megvilágosodás egyik legelképesztőbb és leglebilincselőbb korszakának küszöbén.” (195:9.2)

Legfeljebb találgathatunk, hogy mi sül ki ebből. Vajon a közteslények által említett folyamatos fejlődés elvezet majd egy olyan nemzedék megjelenéséhez, melynek ifjúsága már készségesen fogja keresni az Isten akaratát? Vajon a „lassan szétporladó” mai társadalomból megszületik-e majd egy olyan rátermettebb civilizáció, mely hajlandó lesz elismerni az Atyát? Megfelelően felkészülünk-e egy paradicsomi Avonal Fiú látogatására azáltal, hogy életben tartjuk az igazság fényét ebben a bonyolult korban? Csak találgathatunk.

De azt tudjuk, hogy úgy lehet a legjobban együttműködni a mennyei vezetőinkkel, hogy igyekszünk megélni a kinyilatkoztatás tanítását. A társainknak szánt mondanivalónknak csak akkor lesz hatása, ha láthatják, hogy őszintén törekszünk azon elveket követve élni, amelyeket tanítani igyekszünk. Ha megpróbálunk az Atya szeretetének csatornájává válni a társaink irányában, akkor ezzel valószínűleg megteszünk minden tőlünk telhetőt a további bolygói fejlődés érdekében. Amit tanítunk, azok vagyunk.

Azok vagyunk, amit tanítunk.

 

Forrás:

Szerző
Wentworth, W.
Év
2019

Címkék

Hozzászólások