Gondviselés, isteni beavatkozás
Mottó: „(…) az Isten sokszor az Atya gondviselő-beavatkozó kezével belenyúl az emberi ügyek menetébe (…)” (97:8.5)
1) Létezik gondviselő beavatkozás az emberi ügyekbe a mennyei Atya és az ő szellemi családja részéről. Ezeket azonban ritkán tudjuk beazonosítani.
Ha a beavatkozás a környezetet érinti, akkor természetesnek tűnik. Ha pedig az emberre irányul, akkor a beavatkozás többnyire belső vezetés által valósul, mely az elmén keresztül érkezik, így a felbukkanó gondolatot a sajátunkként értékeljük, ebből következően, azt akár el is utasíthatjuk.
A kinyilatkoztatók szerint, ha az egyén őszinte vágya az, hogy isteni vezetéssel szeretne rendet tenni az életében, akkor ez részéről olyan hozzáállás-változás, melynek következtében maga is éberebbé, illetve felelősségteljesebbé válik a saját döntéseiben. „Amikor az ember az életkörülményeibe való gondviselői beavatkozásért imádkozik, akkor az imájára érkező válasz sok esetben az ő saját megváltozott viszonyulása az élethez.” (118:10.23) A legnagyobb tartós hasznot a Jézus által kínált gondolkodásmód megismerése kínálja az ember számára, már ha maga is tenni szeretne saját magáért. E gondolkodásmódra nézve sok hasznos tartalom található az ötödik korszakos kinyilatkoztatás negyedik részében.
Az isteni Gondviselés „(…) nem az a gyerekes, önkényes és anyagi szolgálat, ahogyan azt számos halandó elképzeli.” (4:1.1) „Az isteni szeretet olyan vaksi ragaszkodásnak sem tekinthető, mellyel Isten az ember-gyermekeit babusgatná és kényeztetné.” (118:10.1)
Jézus arra tanította az övéit, hogy ne egy olyan kitalált Gondviselésben bízzanak, mely majd ellátja őket „(…) minden életszükségleti dologgal is.” (178:1.14)
Bár az Atya szeretete közvetlenül az egyén szívében munkál, függetlenül az összes többi egyén cselekedetétől vagy megnyilvánulásától, azonban a Háromság, mely maga is közösség, „(…) az egész iránt tanúsít tiszteletet, nem a rész iránt.” (118:10.11)
Azok, akik a közösség javára az Isten akaratával összhangban akarnak cselekedni, bizonyos keretek között egyénileg is számíthatnak az Isten gondviselésére, védelmére. Vagyis a „(…) teremtmény rendeltetésének fontossága váltja ki a gondviselő beavatkozást, nem pedig a teremtménynek mint személynek a fontossága.” (118:10.5) Az Isten azért támogatja a másokért bölcsen cselekvőket, mert velük jobban együtt tud működni a többiek javára.
A Gondviselés nem csak eseti jellegű. A mindenség rendje olyan, hogy „(…) minden dolog – legyen az jó vagy rossz – együtt munkálkodik az Istent ismerő halandók fejlődésének előmozdításában azon az úton, amelyen e halandók a mindenek Atyját keresik.” (118:10.18) Az Istent szerető és hozzá közeledni akaró ember mindig képes meglátni azt, ami az adott helyzetben a szellemi javát szolgálja.
Bár a kereszthalál fájdalmas volt, de Jézus nem járt rosszul általa, miután feltámadt. E kegyetlen halál révén pedig az emberek egymást követő nemzedékei ráláthatnak az Isten őszinte, embert szerető hűségére, mely még az ellenségeivel szemben is irgalomra törekszik. Az apostolok szintén jobban jártak azzal, hogy miután Jézus minden tervbe vett gyakorlati és szóbeli tanítást átadott nekik, fizikai értelemben eltávozott közülük. „Kevesebb mint egy hónappal az Igazság Szellemének adományozását követően az apostolok nagyobb egyéni szellemi előrelépést mutattak, mint a Mesterrel való személyes és szeretetteljes együttlétük csaknem négy éve alatt.” (194:2.9)
Ha egy Istent ismerő és szerető halandó egyik napról a másikra meghal, ő sem jár rosszul. Bár a hús-vér testben már nem lesz lehetősége arra, hogy a kudarcaiból tanuljon és új hozzáállásokat alakítson ki, azonban a létezése nem ér véget. Harmadnapra a korábbi személyisége új, fél-anyagi testben kel életre, hogy magasabb létsíkon folytathassa a fejlődő életét. Ez a valóság olyan síkja, ahonnan a klinikai halált megtapasztalók többsége sem szívesen tért vissza a hústestébe.
Jézus mondja: „Én tökéletesen bizonyos vagyok abban, hogy az egész világegyetem barátságos hozzám – e korlátlan hatalmú igazságban való hithez teljes szívvel ragaszkodom minden ezzel ellentétes történéssel szemben.” (133:1.4)
A Gondviselés, a „(…) mennyei lények és isteni szellemek beavatkozó tevékenysége (…)” (4:1.1) mely
-
az emberek szellemi felemelése érdekében,
-
a fokozatos evolúció tervével és a mindenség rendjével összhangban,
-
az egész, vagyis mindenki jólétét szem előtt tartva történik.
Isten célja az, hogy osztozzon a saját valóságán a teremtményeivel. Ennek bizonyságául önként küld egy részt magából az erkölcsi felelősségvállalásra képes emberekhez.
Mivel az Isten nem ismer más valóságot a sajátján kívül, ezért csak ezt a valóságot tudja felkínálni mindenki számára. Igazából az ember csak részlegesen ismerheti magát addig, amíg nem lát rá az Istennel való kapcsolatában rejlő lehetőségekre. Isten az együttélés olyan értelmes rendjét kínálja, mely fejlődésen, önismereten, önkifejezésen és egyéni megelégedésen alapul.
Vannak, akik úgy tartják, hogy az Isten nem segíti az embereket jóléthez, egészséghez és hosszú élethez a bolygón, és ezt felróják neki. Ezt én másképp látom. Valójában az Atya – és a Háromság személyei együtt – nagyon is segítik az embereket abban, hogy már anyagi testben jóléthez, egészséghez és hosszú földi élethez jussanak. Ennek érdekében a Gondviselés határozottan támogatja azoknak a tudományos felfedezéseknek a létrejöttét, melyeket aztán az Isten elleni lázadás csapdáját elkerülő bolygók lakói megosztanak egymás között és bevezetik azokat a maguk javára. Így közösen magas szintű ellátást, jó egészséget és hosszú életet biztosítanak egymás számára. Az első korszakos kinyilatkoztató lázadás előtti működése mutatja, hogy az Isten nem csak igazság tanítókat küldött az ősemberekhez, hanem a gyakorlati tudományok tanítóit is.
A mi bolygónkra pedig, melynek vezetése fellázadt az Egyetemes Atya ellen, az a jellemző, hogy egy önző, befolyásos, kis létszámú embercsoport kisajátítja a gazdagságot, egészséget és hosszú életet eredményező felfedezéseket, és elzárja ezeket a többség elől azért, hogy ilyen módon is gyengítse az embereket a fölöttük való uralkodás érdekében.
Az Isten – atyai voltából fakadóan – még az ellene lázadó bolygókon is csak a gyermekei szellemi jövője szempontjából leghasznosabb fejlődési utat kínálhatja. Sajnos sok földi polgár még ma sem keresi az Egyetemes Atya családjának ajándékait és támogatását, mivel engedik magukat megtéveszteni a bolygónk farkasainak szépen hangzó ígéreteitől, akik a bárányok csapdába csalása érdekében még népvándorlást és járványt is képesek elindítani.
A felismeréseket és együttműködést támogató szellemi ráhatásokon túl, a korszakos kinyilatkoztatások azok az isteni beavatkozások, melyek révén az Egyetemes Atya már korán lehetővé teszi azt az egyéni és közösségi fejlődést, melynek során az emberek megtanulhatják megajándékozni egymást. Az Isten ellen lázadók pedig arra törekszenek, hogy az egymást követő korszakos kinyilatkoztatások jó hatásait csökkentsék, torzítsák és semmivé tegyék.
2) Az első korszakos kinyilatkoztató küldetése az árulás miatt elbukott, a világközpontként létrehozott város és a vonzáskörzetében kialakult ország a lázadás zűrzavarában megsemmisült.
A második korszakos kinyilatkoztatók által vezetett földi Éden – mint világközpont – a vétek következtében halandóvá lett vezetői miatt nem volt képes fennmaradni.
Tekintettel az első két világközpont – teljes, illetve részleges – kudarcára, a harmadik korszakos kinyilatkoztató egy népet szeretett volna a világunk szellemi központjává formálni. S bár a közreműködésével szerveződött olyan nép, mely egy Istenben hitt, azonban az emberi elvárások előtérbe helyezése miatt e nép vezetői nem fogadták el a negyedikként érkezett korszakos kinyilatkoztatót.
A negyedik korszakos kinyilatkoztató tanításait a követők szintén emberi felfogásokkal keverték (5:4.14), így Jézus embert nemesítő egyetemes vallása helyett egymással is harcoló keresztény vallások jöttek létre. S bár a kereszténység mára világvallás lett, azonban csak a bolygónk egyik ilyen vallása.
Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás célja az, hogy a valóságon alapuló igazságokat – Jézus torzításmentes tanításait – újra megismertesse a bolygón élő emberek egymást követő nemzedékeivel, hogy lassan de biztosan, az Urantia bolygó maga váljon az Atya ismeretén alapuló fiúi hozzáállás szellemi központjává.
3) Az írás befejező részében az ötödik korszakos kinyilatkoztatásból sorolok fel példákat az Egyetemes Atya szellemi családjának emberi fejlődést segítő és ösztönző működésére.
Azt látom, hogy a bolygónk magas szellemi vezetői és felügyelői biztosak abban, hogy az emberek ki fognak törni a lázadás csapdájából és vissza fognak térni az Isten által mutatott fejlődési útra. A következő három közlés ezt támasztja alá.
a) Jézus mondja: „Nem számít, hogy az embertársaitok miféle szamárságokat csinálnak a világuk mai irányításában, egy eljövendő korban az általam nektek mondott örömhír fogja uralni ugyanezt a világot.” (143:1.4)
b) Jézus azért lehetett biztos a fentiekben, mert megbízható ismeretei voltak az isteni beavatkozások tényéről és hatékonyságáról. „Lényegtelen, hogy milyen az egyes bolygó sajátos természetes történelme, nem számít, hogy a teremtésrész teljes egészében elkötelezett volt-e, megfertőződött-e a rosszal vagy a bűn átka sújtotta-e – nem számít, hogy milyenek voltak az előzmények – előbb vagy utóbb az Isten kegyelme és az angyalok segédkezése elhozza a Háromsági Tanító Fiak eljövetelének napját; és a távozásukkor, a végső küldetésük teljesítését követően veszi kezdetét a fény és élet nagyszerű korszaka.” (52:7.14)
c) A kinyilatkoztatók azt is közlik, hogy a bolygónk „(…) mennyei felügyelői teljes bizodalommal viseltetnek az emberi faj végleges evolúciós győzelme (…)” (65:5.4) iránt.
4) Az ember előtti isteni befolyásolásról és élettámogatásról
a) A bolygónkra beültetett életminták, melyekből az összes földi faj kibontakozott, csak az egyre magasabb rendű élőlények megjelenését tették lehetővé, de nem biztosították az emberi létezés szempontjából kívánatos fejlődési vonalak megmaradását. Ezért az életminták beültetésével és a törzsfejlődés felügyeletével megbízott szellemi eredetű lények, vagyis az élethordozók engedélyt kaptak arra, hogy az ember megjelenéséig „(…) beavatkozzanak az életkörnyezetbe és egyéb alkalmas módon irányt szabjanak az élőlénytani evolúció folyamatának.” (36:3.7)
Engedélyük volt arra, hogy a környezetet befolyásolják, a kívánatos fajok megjelenését elősegítsék és az életformák emberhez vezető ágát védelmezzék (65:2.15; 62:3.5). A törzsfejlődés elősegítésébe való értelmes, de keretek között történt beavatkozást a következő négy idézet is alátámasztja:
-
Az első közlés a törzsfejlődés menetébe történt célzott beavatkozásokról tudósít a 60 és 50 millió évvel ezelőtti időszakból. „A levegőben való utazásra alkalmas állatok létrehozására irányuló második kísérlet ugyanúgy megbukott, mint az emlősök létrehozására irányuló, ebben és a következő korszakban végzett sikertelen kísérlet.” (60:3.21)
-
Bár 50 millió évvel ezelőtt „(…) a méhlepényes emlősök még nem fejlődtek ki, az élőlénytani színtér már teljesen be volt rendezve a jövőbeli emlősfajták korai elődeinek a következő korszakban való megjelenéséhez.” (60:4.5) Ebben a közlésben „az élőlénytani színtér már teljesen be volt rendezve” megfogalmazás jelzi a beavatkozó felügyelet működését.
-
„Néhány millió évvel később jelentek meg az első emlősök. Méhlepényük még nem volt és a létük gyors bukásra volt ítélve; nem maradtak fenn. Ez az emlősfajta fejlesztésére tett egyik kísérlet volt, amely azonban sikertelen lett az Urantián.” (60:1.11)
Az „emlősfajta fejlesztésére tett egyik kísérlet” mondatrész arra utal, hogy az élethordozók többször is beavatkoztak a törzsfejlődés menetébe annak érdekében, hogy az ember létezése szempontjából oly fontos emlősök biztonsággal megjelenhessenek.
-
A beavatkozás képességével és engedélyével bíró élethordozók nem csak az ígéretes fejlődési vonalakat támogatták, hanem az evolúció összhangját is biztosították, felügyelték. „Ha nem értitek, hogy miért töltünk oly sok időt az életfejlődés evolúciós változásainak kivitelezésével, akkor csak azt mondhatom, hogy nem időzíthetjük az életfolyamatok kibontakozását gyorsabbra, mint amennyire azt a bolygó fizikai átalakulási folyamatai megengedik. Ki kell várnunk a bolygó természetes, fizikai fejlődését; a földtani evolúcióra semmilyen befolyásunk sincs. Ha a fizikai feltételek lehetővé teszik, akkor képesek lennénk elérni, hogy az élet teljes evolúciója jóval kevesebb mint egymillió év alatt végbemenjen.” (65:8.2)
b) Az emberi elme ki se fejlődhetett volna, ha a legegyszerűbb állati elméken kezdve, az Isten nem biztosítja azoknak a ráhatásoknak a sorozatát, mely szellemi ingerek válaszjelenségek kiváltására (65:7.6), vagyis fejlődésre ösztönözték az ember alatti elméket. Az egymásra épülő szellemi eredetű ingerek fokozatosan egyre magasabb szintű agyi megnyilvánulásokat eredményeztek.
Az állati elmék fejlődése a tapasztalatokból való tanuláson alapul. E célból a fejlesztést végző elme szellem-segédek soha sem pihennek. Ők vezénylik le az elme evolúcióját. „E hűséges és mindig megbízható befolyásoló hatásoknak sokáig kell kifejteniük előzetes segédkezési tevékenységüket, míg az állati elme eléri a szellemi befogadóképesség emberi szintjeit.” (65:7.6) E célból igyekeznek érzékennyé tenni az állati elméket arra, hogy a környezet felől érkező hatásokat egyre magasabb szinten tudják fogadni és hasznosítani.
E fáradhatatlan szellemi segédkezés hatására az evolúciós elme az emberben jut el olyan szintre, hogy a világ felől érkező ingerek nyomán képessé válik az összefüggések magas szintű felismerésére és értelmes válaszok találására a környezet működésével kapcsolatban.
Az úgynevezett elme szellem-segédek már az első állati lények földi megjelenésétől kezdve azon munkálkodnak, hogy az elme fejlődése eljusson a minőség azon szintjére, melyen képessé válik az Isten felismerésére és az embertársaival való bölcs együttműködésre.
5) Az emberre irányuló isteni befolyásolásról
Az ember megjelenésével a támogatás új módja került előtérbe, ami már épít az emberi értelem elemző, választó működésére, ugyanis az isteni befolyás és szellemi támogatás az ember szabad akaratát messzemenően tiszteletben tartja.
a) Az emberi értelemre is tekintettel levő befolyásoló működésről a következő közlést olvashatjuk az élethordozók részéről az andonfi ősemberek első képviselőivel kapcsolatban: „Bár mi mindannyian nagyon is érdekeltek voltunk abban, hogy e két kis vadóc mit tervez, mégsem állt hatalmunkban az elméjük működésének irányítása; önkényesen nem befolyásoltuk őket a döntéseikben – mert nem tehettük. Viszont a bolygói működésünk korlátai között mi, az élethordozók, a társainkkal együtt közös terveket készítettünk, hogy ezen emberi ikerpárt észak felé, a szőrös és részben fán lakó népüktől minél messzebbre vezessük. Így végül a saját belátáson alapuló döntésük alapján az ikrek elvándoroltak, a felügyeleti tevékenységünk következtében pedig észak felé vették az útjukat, egy félreeső vidék felé, ahol megmenekültek attól az élőlénytani leépüléstől, ahová a főemlős törzsekből származó visszamaradott rokonaikkal való keveredés vezetett volna.” (62:5.9)
Szerintem a felügyeleti tevékenység is beavatkozás, ami nem az ember akaratára hat, hanem az ember környezetére úgy, hogy a környezettel kapcsolatos hatást észlelve az ember szabad akaratú döntést hoz. A környezetre való ráhatással lehet például veszélyhelyzet érzetet ébreszteni és más irányba terelni.
Az isteni forrásból az emberhez közvetlenül érkező szellemi befolyás mindig épít, buzdít vagyis vezet, illetve vigasztal. Az építés felkészítés, mely a holnapok jobb, illetve szellemibb gyümölcseinek termését segíti, készíti elő. A buzdítás pedig vezetés és bátorítás a jelenben a helyes irányok és törekvések vállalása érdekében. A vigasztalás az elmúlt idők kudarcait követő talpra állást, az erőgyűjtést segíti elő, s mint ilyen, valójában a felkészítés, vagyis az építés előszobája.
Megjegyzem, hogy az elsőként megjelent emberfajta összetartozásának érzését is szellemi segédkezés erősítette (63:3.3).
Az isteni közrehatás ott tud a leginkább érvényesülni, ahol az ember nem csak nyitott az Istennel való együttműködésre, de ismeri is az Istent, például az ő Teremtő Fiának földi életén keresztül. A személyes szellemi fejlődést külsőleg nehéz korlátozni, mivel az Istennel való személyes kapcsolat tere az ember értelme és a halhatatlan lelke.
b) Az Isten nem csak közvetlenül, hanem más emberek által is képes sokakért tenni. Amikor iránymutató gondolatokra vagy a régi eszmék új tartalmakkal való megtöltésére van szükség, akkor emberi tanítók jelennek meg a bolygón. Ilyen szellemi közrehatásra kezdett működni a Krisztus előtti 6. században Buddha, Konfuciusz, Lao-ce és Zoroaszter is. Vagy még korábban Amenemope, mely tanítónak a szükségszerű megjelenéséről ezt közlik a kinyilatkoztatók: „A kellő időben Egyiptomban megjelent egy tanító (…)” (95:4.1).
Úgy vélem, hogy a kellő időben megjelenő tanítók nem a véletlen művei. Az ilyen célzott megjelenés isteni beavatkozást igényel, mely ráhatás és vezetés a majdani tanító kisgyermek korában vagy még előbb kezdődik.
c) A magam részéről isteni ösztönzésnek és vezetésnek tudom be azt is, hogy Ádám és Éva egyik fia – Ádámszon – a gyermekkorától kezdve tartós vágyat érzett arra, hogy felkeresse azt a vidéket, melyen azok csoportja élt, akik az első korszakos kinyilatkoztató bukása után hűek maradtak az Egyetemes Atyához. Ha ennek az utazásnak a következményeit, pontosabban az eredményeit nézzük, akkor azok igencsak az emberiség javát szolgálták (77:5.2-6). Ha az Ádámszon és Ratta közötti találkozás elmarad, akkor ez elfecsérlése lett volna a vétek után megmaradt kevés fejlesztési lehetőség egyikének.
6) Az ember Istent kereső útjának támogatásában a Háromságtól származó segítők közösen, összehangoltan vesznek részt. E téren főszereplők
-
az Atyától jövő szellem, vagyis a Gondolatigazító,
-
a Fiútól érkező Igazság Szelleme és
-
a Szellemtől való segítők, akik a Szent Szellem és az angyalok különböző rendjei.
a) A Gondolatigazító a Szellem Atya egy parányi szellem-része, melyet az erkölcsi felelősség vállalására képes személyekhez küld. Az adott emberhez tartozó Gondolatigazító megérkezésével kezdődik a személyiséggel bíró értelmes ember lelkének a megszületése is. A szellemi Nevelő az emberi értelemmel együtt dolgozik a halált túlélni képes lélek felnövesztésén. De ennél többet és mást is tesz. Az egyén halál utáni létpályájához hoz létre új elmét oly módon, hogy folyamatosan készíti a jelenlegi elme arra érdemes tartalmainak szellemi átiratát. Továbbá szellemi üzeneteket alakít át és fogalmaz meg az anyagi elme számára. Szellemi fejlődést segítő döntéshelyzeteket készít elő, gondolkodásra és döntésre késztet, de nem gondolkodik és nem dönt az emberi társa helyett (111:1.8).
Az Igazítók határozottan segítik az embereket abban, hogyha akarják, akkor át tudják alakítani a félelemérzeteiket a szeretet és a bizalom érzeteivé. Azonban a Titkos Nevelő küldetésének nem része az, „(…) hogy pátyolgassa a sértett érzelmeiteket vagy babusgassa a megtépázott büszkeségeteket; a lelketek felkészítése a hosszú, felemelkedői létpályára az, ami az Igazító figyelmét leköti és idejét kitölti.” (108:5.6)
b) Jézus, a negyedik korszakos kinyilatkoztatónk nem csak egy ideig működő tanító volt a földön. Ugyanis miután megígérte, hogy vissza fog térni a bolygónkra, e távolabbi időpont bekövetkezéséig eligazítás, bátorítás és vigasztalás céljából a saját szellemét is elküldte, melyet az Igazság Szellemének nevezett. Ez a Szellem volt az, amely Pünkösdkor arra ösztönözte a nyitott értelmű és szívű embereket, hogy az ismert igazságot adják tovább. De Jézus másként is a gondunkat viseli. Ő volt az, aki az Igazság Szellemének elküldésével ténylegesen is megszabadította az emberiség gyengébb elméit a démoni megszállás kiszolgáltatottságától. Akivel kapcsolatban manapság azt mondják, hogy ördög szállta meg, az vagy szó szerint szövetséget kötött a kevés, még bolygónkon tartózkodó szellemi létformájú lázadóval, vagy az önuralom kóros hiányával, elmezavarral, esetleg gyengeelméjűséggel küzd.
A Fiú Szelleme – vagyis az Igazság Szelleme – az ember javára mindig összhangban munkálkodik a Szent Szellemmel. E kettős szellemi hatás minden evolúciós bolygón azt keresi, „(…) hogy miként taníthatná igazra az emberi elméket és miként világosíthatná meg azokat szellemileg, miként ösztönözhetné a felemelkedő fajok teremtményeinek lelkét, és miként terelhetné az evolúciós bolygókon lakozó népeket mindegyre az isteni beteljesülést jelentő paradicsomi céljuk felé.” (34:5.4)
c) Aztán köztünk vannak a különböző rendű angyalok oltalmazó és fejlesztő csoportjai is.
„A szeráfok őriznek benneteket; nem törekednek a ti közvetlen befolyásolásotokra; a saját utatokat magatoknak kell kijelölnötök, de ezek az angyalok úgy cselekszenek, hogy e választott útból a lehető legtöbbet hozhassátok ki (…)” (113:5.4), s eközben „(…) nincsenek tekintettel a múló szeszélyeitekre és változó hangulataitokra.” (113:5.3) Viszont igyekeznek úgy befolyásolni az emberi környezetet, hogy az emberek a mindenség rendjét könnyebben felismerjék és az erre vonatkozó látásmódjuk fejlődjön.
Ritkán, de előfordulnak olyan közrehatások is, amikor az őrangyalok fizikai módon avatkoztak be olyan személyek érdekében, akik az emberi és társadalmi fejlődés élő láncszemeinek számítanak és a túlélésük vagy a cselekvőképességük megőrzése az emberiség szempontjából létfontosságú (113:5.5; 113:5.4).
Működnek még más szellemi beavatkozók is az emberek javára, akik a korábban soroltakkal összhangban azon munkálkodnak, hogy az emberek bölcsebbé váljanak és az elméjükben már megjelent eszményképek felerősödjenek.
Hozzászólások