India történetéből

India történetéből

(A korszakos kinyilatkoztatás, mint történelmi forrás)

Előszó

A faji viszonyok alakulása, valamint a kinyilatkoztatott és az evolúciós vallások sajátos keveréke jelentős befolyásoló erővel bírt India történetében. Ezen írás keretében, elsősorban ennek bemutatására törekszem az ötödik korszakos kinyilatkoztatás közlései által.

Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás nem vallás. Felekezettől függetlenül, minden keresztény és nem keresztény ember számára lehetőséget biztosít az eligazodásra az Istennel kapcsolatos ismeretek és a személyek közötti helyes viszonyulások terén.

Azok az emberek, akik az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tartalmait felkínálják, e tartalmakra hivatkozva nem alapíthatnak vallást. Nekik a nagy világegyetemre vonatkozó igazságok és a személyek közötti helyes viszonyok képviselőinek érdemes lenniük. Legalább is, ekkor tesznek eleget annak a Jézustól kapott felhívásnak, hogy a kinyilatkoztatott igazságokat mások számára is kínálják fel megismerés céljából. A kinyilatkoztatott igazságokat azáltal lehet a legjobban megvédeni, ha bemutatjuk, hogy miként lehet azok ismeretében élni. A kinyilatkoztatott igazságok egymás tiszteletére és a kölcsönös jó akaratra is tanítanak, ami a személyek békés együttélésének örök feltétele.

Egyébként, az ötödik korszakos kinyilatkoztatás képes megvédeni önmagát, mivel a tartalmai az elmúlt ötszázezer évben átadott korszakos kinyilatkoztatásokkal összhangban vannak, s e korszakos kinyilatkoztatások mindegyike történelemformáló hatással is bírt. Ezért az ötödik korszakos kinyilatkoztatás a nyilvánosságra kerülésétől fogva készen áll arra, hogy kijavítsa azokat, akik a tényeket nem vagy rosszul ismerik, a jelentéstartalmakat félreértik, az értékeket pedig elhallgatják.

Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás tanításait nem érdemes eltorzítani, ugyanis az eredeti tanítások Jézus életének és működésének leírásával együtt minden érdeklődő számára hozzáférhetők.

Azonban a kinyilatkoztatott igazságok igencsak kiszolgáltatott helyzetben voltak az emberiség korábbi korszakaiban, amikor az írásbeliség és az olvasni tudás még nem létezett vagy nem volt elterjedt. Ezért lett volna fontos az emberiség fejlődése szempontjából, ha az első és a második korszakos kinyilatkoztatást tartósan fennmaradó világközpontok képviselik az ősi korszakokban. De mivel a lázadás, illetve a vétek miatt erre nem volt lehetőség, ezért a kinyilatkoztatott és szóban hagyományozott korai tanítások az idő múlásával, a távolság függvényében és az Isten elleni lázadás erőinek működése következtében fokozatosan torzultak, a jelentéseik módosultak, miközben e tanítások keveredtek az adott vidékek már meglévő evolúciós vallásaival. Ezért fordulhatott elő az, hogy az első négy korszakos kinyilatkoztatás Indiát elért tanításai inkább csak ráhatások maradtak e hatalmas ország vallásaira, nehezen felfedezhető, de azért kimutatható nyomokat hagyva azokon.

Bár Jézusnak volt indiai tanítványa és a tizenkét apostol közül Nátániel is Indiába ment, hogy Jézus örömhírét úgy hirdesse, miként azt ő felfogta a Mester mellett töltött évek során, és bár volt más is, aki követte Nátánielt (195:3.10), ezek mégis egyedi próbálkozások maradtak, melyeknek a hatását csak az Isten ismerheti. Később pedig, az európai gyarmatosítók révén megjelent kereszténység nem az Isten atyaságát és nem az emberek közötti testvériséget hirdette Indiában.

 

1) Előzmények és körülmények

a) Az első emberek megjelenésének idején – közel egymillió évvel ezelőtt – a Földközi-tenger egészen az Indiai-óceánig ért, mivel az Arab-félsziget egy részét is elborította.

Az ember az Indiától nyugatra fekvő szárazföldi területeken fejlődött ki és vált el az állati fejlődés ágától. Ezen a paradicsominak mondható vidéken egy „(…) maki fajtájú emlős fejlettebb leszármazottaiból két nagy csoport alakult ki, a mai idők majomtörzsei és a mai emberi faj.” (62:1.3)

Az első emberek a huszadik nemzedékig egy törzset alkottak (63:3.6) és egy közösségben éltek. Ezt követően e közösséget alkotó nagycsaládok nemzetségekre bomlottak és távolabb költöztek egymástól.

A szétköltöző nemzetségek eddig is szembesültek azoknak a fél-állati csoportoknak a létezésével, melyek egyikéből az ember és a mai majomfajták is leszármaztak. Bár ezek a csoportok emberszabásúak voltak, de mivel az ember már megjelent a bolygón és sokasodott, ezért ezekre a fél-állati csoportokra, mint az ember kialakulásának utolsó láncszemére, faji szempontból már nem volt tovább szükség. Sőt, az embereknek ezekkel a fél-állati egyedekkel való keveredése az emberek számára leépítő hatással járt. Azok az ősemberi vérvonalak, melyek keveredtek az állati unokatestvéreikkel, nem voltak képesek fejlődni. Az ilyen vegyes kapcsolatokból származó utódok visszafejlődtek, az emberi értelmi képességeik jelentős mértékben csökkentek. Ezek a majomemberek legfeljebb alkalmi eszközhasználók voltak, tüzet gyújtani nem tudtak, eszközöket nem készítettek, személyiséggel nem rendelkeztek.

Ahogy ma a bolygón élő állatok sorsa az emberek kezében van, úgy ezeknek a félig állati egyedeknek a sorsa is a náluk értelmesebb emberek kezébe került át. De mivel annak idején az életmódbeli távolság e két faj között még nem volt nagy, ezért a másságuk és az eltérő érdekek okán olyan háborúság kezdődött az emberi és a félig állati vonal képviselői között, mely csak az egyikük győzelmével végződhetett.

Az ilyen tapasztalatok mellett az első ősemberek azzal is szembesültek, hogy lényegében be vannak zárva az Indiától nyugatra eső szárazföldi területre. Az észak felé irányuló vándorlás lehetőségét a déli irányba terjeszkedő jégár tette lehetetlenné. Kelet felé a nehezen járható, sok ezer méter magas sivár tibeti hegyvidék terült el. A déli és a nyugati irányt pedig a terjeszkedő Földközi-tenger zárta le (64:1.1). 

A szaporodó emberi nemzetségek nagyobb csoportokba, törzsekbe tömörültek és kénytelenek volta megvédeni a szűkös életterüket a szintén szaporodó, félig állati törzsekkel szemben, melyek bár rendelkeztek utánzó képességgel, azonban az értelmi adottságaiknál fogva képtelenek voltak a továbbfejlődésre. 

Mint látni fogjuk, az emberi faj még százötvenezer évvel a kialakulását követően is háborút vívott a majomemberi csoportokkal szemben.

b) Az északnyugat-indiai hegyek előtere ma Afganisztánhoz tartozik. Lásd Afganisztán mellékelt domborzati térképét. A térkép forrása: http://afganisztan.terkepek.net/

Itt, az alacsonyabb hegyek között, a Hindukus hegység Afganisztánhoz tartozó előterében jött létre és hosszú időn keresztül fenn is maradt egy emberi műveltségközpont. Az itt élő emberi közösségeket Badonan törzseknek nevezték. Badonan, az első ősemberpárnak, Andonnak és Fontának az egyik ükunokája volt. Minden bizonnyal rátermett és méltó vezető lehetett, ha az utódai, valamint a hozzájuk csatlakozók hosszú időn keresztül megőrizték az emlékét. 

„E hegyvidéki badoniták egy erdőkkel körülvett, kiterjedt fennsíkot foglaltak el, melyet folyók szeltek át és amely vadban bővelkedett. A tibeti unokatestvéreik némelyikéhez hasonlóan kezdetleges kőkunyhókban, hegyoldali grottákban és félig földbevájt üregekben laktak.” (64:3.2)

A tapasztaló és gondolkodó emberi csoportok nem véletlenül telepedtek le a magasabban fekvő területeken. 

„Míg az északi törzseknek a jégtől való félelme vált egyre erősebbé, addig azok, akik az eredeti szülőföldjük közelében éltek, a víztől rettegtek. Észlelték a mezopotámiai félszigetnek a világtengerbe való fokozatos süllyedését, és bár a terület többször is kiemelkedett, e fejletlen embercsoportok hagyományai a tenger veszélyei és a rendszeresen visszatérő elöntéstől való félelem köré épültek. Ez a félelem, a folyók áradásaival összefüggő tapasztalataikkal együtt megmagyarázza, hogy miért a hegyvidékeken próbáltak biztonságos életet keresni.” (64:3.3)

Krisztus születése előtt 848.000 táján „(…) a fejlett Badonan-törzsek irtóhadjáratot kezdtek a visszamaradott, állati szomszédaik ellen. Kevesebb mint ezer év alatt az e vidékek határterületein élő állati csoportokat megsemmisítették vagy visszaszorították a déli erdőkbe. A visszamaradottak kiirtására indított hadjárat kismértékű fejlődést hozott az akkori korszak hegyi törzsei körében. E fejlettebbé vált badonita embercsoport kevert leszármazottai egy újnak tekintett népként jelentek meg a színtéren – a neandervölgyi fajtaváltozatként.” (64:3.5)

Valószínű, hogy a neandervölgyinek nevezett emberi fajtaváltozat megjelenésekor az andoni származású ősemberek már jelen voltak az indiai félszigeten (79:2.2), akikkel a neandervölgyiek keveredtek is, azonban ennek az új fajtaváltozatnak a korai időkben nem India volt a kedvenc vándorlási célpontja. Inkább a Kínától Franciaországig tartó területeket járták (64:4.1).

(Megjegyzem, hogy amennyiben létezik a jeti, vagyis a Himalája és Tibet vidékének rejtett életet élő bundás majomembere, akkor e lények származása és élettér választása beleillik abba a történetbe, melyet az ember kialakulásáról az ötödik korszakos kinyilatkoztatás révén tudhatunk. E kitérő keretében megadom azokat a szöveghelyeket, ahol az első emberi lényekkel egy időben és közel egy helyen élő, félig állati majomszerű lényeket a kinyilatkoztatók az emberek unokatestvéreinek, rokonainak nevezik: 63:1.4; 63:2.1; 64:1.1; 64:1.3; 64:1.2; 64:1.3; 64:1.7; 64:3.2.) 

Továbbá idézek két közlést, melyek nem zárják ki, hanem inkább alátámasztják a jelenkor azon észleléseit, melyek emberszabású, majomszerű hegyi emberek létére vonatkoznak.

  • „A Badonan-népektől keletre, az észak-indiai Siwalik-hegységben találhatók olyan kövületek, melyek az ember és a különféle előemberi csoportok közötti átmenethez minden másnál közelebb állnak.” (64:3.4) A második mellékelt térképen látható, hogy a Siwalik-hegység vonulata a Himalája India felé néző előhegysége.

A térkép forrása: https://www.researchgate.net/figure/Figure-1-Range-of-Siwalik-Hills-green-and-area-under-study-pink_fig1_277008065

  • Illetve még egyszer idézek egy korábbi közlést a fentiek tükrében való átgondolásra: „E hegyvidéki badoniták egy erdőkkel körülvett, kiterjedt fennsíkot foglaltak el, melyet folyók szeltek át és amely vadban bővelkedett. A tibeti unokatestvéreik némelyikéhez hasonlóan kezdetleges kőkunyhókban, hegyoldali grottákban és félig földbevájt üregekben laktak.” (64:3.2) 

c) Krisztus előtt 498.000 táján ismét India északnyugati hegyeinek Badonan-törzsei voltak azok, akik elősegítették az emberi faj fejlődését. Most nem csak egy új fajtaváltozat megjelenését tették lehetővé, mint a neandervölgyi emberek esetében, hanem hat új, evolúciós eredetű emberfajta megjelenését biztosították. Az emberi faj nemesebbé tételének feltétele ismét egy faji jellegű háború volt. 

„E könyörtelen háborúskodás több mint száz évig tartott, és a hosszú harc végén csak mintegy száz család maradt. De a túlélők Andon és Fonta akkoriban élő leszármazottai közül a legértelmesebbek és evolúciós szempontból a legkívánatosabbak voltak.” (64:5.1)

S ekkor, „(…) egy szokatlan, különös dolog történt e hegyvidéki badoniták között. Az akkoriban lakott hegyvidék északkeleti részén élő egyik férfinak és nőnek hirtelenül szokatlanul értelmes gyermekekből álló családja lett.” (64:5.2)

E tizenkilenc gyermek – „(…) öt vörös, két narancsszín, négy sárga, két zöld, négy kék és két indigó (…)” (64:5.3) – volt a későbbi színes emberfajták őse. Ezek a gyermekek a Badonan törzs közösségén belül a szangik családhoz tartoztak.

Mikor e gyermekek felnőttek, és „(…) a törzsbeli társaikkal párosodtak, akkor minden utódjuk bőrszíne a szangik szülő bőrszínéhez hasonlított.” (64:5.3)

Kezdetben a színes emberfajták az afganisztáni hegyvidék akkor még erdőkkel borított, esők által is öntözött előterét népesítették be.

d) Nagyjából Krisztus előtt 400.000-ig, az eredeti családjukról szangiknak nevezett színes bőrű emberfajták fokozatosan „(…) ellepték a hegyek előtereit és egymással többé-kevésbé keveredtek is, ama különös, ámde természetes ellenszenv ellenére, mely már korán megnyilvánult a különböző emberfajták között.” (64:7.2)

A jégár észak felé történő visszahúzódása és az Arab-félsziget teljes kiemelkedése, mely most már elválasztotta egymástól a Földközi-tengert és az Indiai-óceánt, lehetővé tette a színes emberfajták szétvándorlását, melynek következtében Krisztus előtt 400.000 és Kr.e. 30.000 között „India vált a föld színén valaha is létezett leginkább világpolgári népesség központjává.” (64:7.3)

A színes „(…) emberfajták mindegyike kivétel nélkül már korán behatolt az indiai kisföldrészre, maguk mögött hagyva az Urantián valaha létezett legvegyesebb összetételű fajkeveréket. Az ősi India a vándorló emberfajták gyűjtőterületeként működött. A félsziget töve korábban valamivel keskenyebb volt a mainál, mert a Gangesz és az Indus torkolatvidékének nagy része az utóbbi ötvenezer év munkája.” (79:2.1) E két folyó a magasabb területekről hozott hordalékkal fokozatosan feltöltötte a tengerpartokat, területet nyerve az óceántól.

„India legkorábbi fajkeverékét a vándorló vörös és sárga emberfajták keverékének és az őslakos andonfiaknak az összevegyülése képezte.” (79:2.2)

Kicsit később, ezek az embercsoportok a zöld, a narancsszín és az indigó emberfajták nagy létszámú képviselőit is maguk közé fogadva tovább keveredtek.

e) Az emberi faj fejlődése és megújítása szempontjából a múltban szinte már jelképessé lett a többször is említett, „Indiától nyugatra eső hegyvidéki terület” (67:6.1). Ugyanis az Isten elleni lázadás kitörését követően – Kr.e. 198.000 után – szintén erre a vidékre vonult vissza és innen, e hegyvidéki központból tervezte és szervezte az emberiség megújítását az a csoport, melynek tagjai nem vettek részt a lázadásban, vagyis hűek maradtak az Isten által kínált fejlődési úthoz. Ők voltak azok is, akik előkészítették Ádám és Éva számára az első Kert helyszínét Szíria azon földnyúlványán, mely a vétek és az első Kert elhagyását követően lassan a Földközi-tengerbe süllyedt.

Az afganisztáni hegyvidék nagy valószínűséggel jelenleg is őrzi az emberiség korábbi, több százezer éves műveltségközpontjának régészeti lenyomatait. 

 

2) Az India népességét megújító embercsoportok elsősorban északnyugat felől érkeztek a félszigetre. E fejlettebb embercsoportok kiindulási területe a mezopotámiai Tigris és Eufrátesz folyók között Kr.e. 35.800 táján létrehozott második Kert, majd annak tágabb környezete volt. 

a) Az ádámfiak többé-kevésbé kevert csoportjai Krisztus előtt 20.000-re már jelen voltak India északnyugati vidékén, és a térség színes bőrű lakóival tovább keveredve fejlett polgárosodott társadalmat hoztak létre.

India első andita betelepülői Kr.e. 16.000 táján jelentek meg, majd követték őket azok, akik a Turkesztánban, valamint az iráni területeken tapasztalható túlnépesedés miatt vándoroltak be a félszigetre. „E fejlett népek ezerötszáz éven keresztül özönlöttek be Beludzsisztán területére, szétszéledtek az Indus és a Gangesz völgyében és lassan dél felé, a Dekkán-fennsíkra húzódtak. Ez az északnyugatról jelentkező andita nyomás a déli és keleti fejletlen népek nagy részét Burmába és Dél-Kínába szorította ki, de a betörő anditák száma túl kevés volt ahhoz, hogy a faji leépüléstől megmeneküljenek.” (79:2.4)

(Burma és az Indokínai-félsziget az a terület, ahol India és Kína műveltsége folyamatosan keveredett, összevegyült.)

A mellékelt, jól nagyítható domborzati térképen beazonosítható az említett Beludzsisztán, mellette az Indus majd pedig a Gangesz folyó völgye, illetve az indiai-félsziget déli területein levő Dekkán-fennsík. A térkép forrása: http://users.atw.hu/khangaria/besenyo-vandorlas.php

Az anditák, az ádámfiaknak a nodfi leszármazottakkal való keveredéséből származó faji csoport volt, akik először az evolúciós emberfajták legfejlettebb képviselőivel keveredtek tovább.

Az ádámfiak első, kisebb csoportját követően, ezek az anditák lettek India fejlett hódítói két alkalommal is. Az első időszak anditái közül kerültek ki a dravidák, az utóbb érkező csoportokból pedig az árjának nevezett hódítók (78:5.6). Azonban e bevándorolt népek faji feljavító hatásából India déli része nem részesült.

A kevésbé fejlett faji és kulturális adottságokkal bíró népek nem mindegyik csoportja tudott Burmába és Dél-Kínába menekülni a fejlettebb hódítók elől. Az India belső területein élőket az észak felől ható népességnyomás déli irányba a Dekkán-fennsíkra űzte tovább, „(…) melyet minden oldalról tenger vett körül. Ha lettek volna a kivándorlók befogadására alkalmas szárazföldek a közelben, akkor a fejletlenebb népek minden irányban kiszorultak volna oda, és az emberfajták fejlettebb változatai magasabb rendű polgárosodott viszonyokat teremthettek volna.” (79:2.5)

A kinyilatkoztatók szerint, ha a dravidává lett anditák a tényleges létszámuknál háromszor többen vannak, akkor a földrajzi adottságok és a kevésbé fejlett népek jelenléte ellenére képesek lettek volna megőrizni az egységüket, és „(…) akkor India a világ vezető művelt és polgárosodott társadalmainak egyikévé válhatott volna és kétségkívül többet vonzott volna a későbbi mezopotámiai népvándorlási hullámokból, melyek Turkesztánra, majd onnan az északi területekre, Európára zúdultak.” (79:2.8)

A korai andita hódítók kísérletet tettek a csoportegységük megőrzésére, az általuk alsóbbrendűnek tartott népekkel való keveredés megakadályozására, melynek érdekében merev házasodási korlátozásokat vezettek be. India első kasztrendszerét a bőrszín alapján állították fel, azonban e próbálkozás ellenére az anditák Kr.e. 10.000-re eltűntek, mivel elkeveredtek India sötétebb bőrű, jóval nagyobb létszámú korábbi lakóival (79:2.6).

b) Dravidának az a nép nevezhető, mely az első andita hódítóknak India őshonos, korábbi népeivel való keveredéséből származott.

Az India korábbi lakóival való keveredés következtében a dravidává lett anditák elveszítették ugyan az összeköttetést Mezopotámiával, azonban a Krisztus előtt 8.000 táján kialakított tengeri kereskedelmi útvonalak ismét helyreállították és élővé tették e kapcsolatokat.

Itt jegyzem meg, hogy Indiába több alkalommal is érkeztek olyan csoportok, melyek csak növényi eredetű táplálékot fogyasztottak, húst nem ettek. E csoportok esetében a növényi táplálék fogyasztásának eredete az első és a második korszakos kinyilatkoztatók táplálkozási mintáin alapult (66:4.7; 76:4.4).

India népeinek magasabb műveltsége és az egyistenhit megjelenése a vallásukban a dravidák korai időszakából ered. Az egyistenhit felfogása India vallásaiban a második kertben élt ádámfiak tanaiból származik. Már Kr.e. 16.000-ben elérte Indiát egy százfős szetfi papi csoport, akiknek a tanításai komoly hatással voltak India nyugati népeire. De ötezer éven belül, amint az anditák dravidákká váltak, a paradicsomi Háromságról szóló tantételek „(…) a tűzisten hármas jelképévé korcsosultak.” (79:3.4)

Figyelembe véve a Mezopotámiával fenntartott kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, valamint az anditák újabb, immár árjának nevezett beözönlését a Krisztus előtti 2.500 körüli évszázadokban, hosszabb időn keresztül úgy tűnt, hogy India „(…) képes lesz a világ vezető kulturális, vallási, bölcseleti és kereskedelmi polgárosodott társadalmává válni. Ha a déli népek miatt az anditák nem tűntek volna el teljesen, akkor e sorsa valószínűleg be is teljesedik.” (79:3.5)

A dravida műveltség és kereskedelem központjai elsősorban az Indus és a Gangesz folyók mentén épültek ki, továbbá a Dekkán-fennsík három nagy folyója mentén, melyek a mellékelt térképen is követhetően, a Keleti - Ghatokon át a Bengáli-öbölbe ömlöttek. Azonban a Sumériával való tengeri kapcsolatok ápolásában a Nyugati - Ghatok tengerparti területein levő települések jártak az élen.

A dravidák voltak az elsők, akik Indiában városokat építettek, s nem csak tengeren kereskedtek Mezopotámia nagyobb településeivel. „Kr.e. 7000-re a tevés utazók csoportjai rendszeresen járták a messzi Mezopotámiába vezető útvonalakat; a dravida hajók pedig az Arab-tenger partjai közelében haladva eljutottak a perzsa-öbölbeli sumér városokhoz és a Bengáli-öböl vizein kimerészkedtek egészen Kelet-Indiáig. Ezek a tengerészek és kereskedők Sumériából egy ábécét, valamint egy írásmódszert is magukkal hoztak.” (79:3.7)

c) Az árjáknak mondott anditák Kr.e. 2.750 és Kr.e. 2.250 között több hullámban érték el Indiát, de már nem ismerték fel a színes emberfajtákkal elkeveredett korábbi anditákat, „(…) viszont igen fejlett polgárosodott viszonyokat találtak. Az élőlénytani korlátaik ellenére a dravidák fejlett polgárosodott társadalmat teremtettek. Ez meglehetősen elterjedt egész Indiában és a Dekkán-fennsíkon egészen a legújabb időkig fennmaradt.” (79:3.8)

Az anditák második és egyben utolsó bevándorlása Indiába az árjának mondott csoportok részéről történt. E bevándorlás valójában a Turkesztánból indult szétvándorlás egyik ágának tekinthető, aminek eredményeként Kr.e. 2.000 után a korábbi, tömbökben élt andita népesség Turkesztánban megszűnt létezni, bár a műveltségük több elemét átvették a helyükbe érkezők. Az eredeti andita örökséget legtovább a Mezopotámia déli részén tömörülő sumér városállamokban őrizték meg.

Az árják leginkább India felső, északnyugati részén hoztak létre központokat. Az, hogy nem az egész félszigetet foglalták el, később megbosszulta magát. A déli irányból visszatámadó dravidák a Himalája előtti keskeny térségig szorították vissza az árjákat, akik ezt követően azért tudtak mégis fennmaradni, mert a létszámuk itt volt a legnagyobb, és mert a Krisztus előtti első századig az északi térségbe fokozatosan szivárogtak be az árja vérvonalhoz tartozó kereskedők, hitterjesztők és hódítók. Az árja vérvonalat képviselők utolsó nagyobb benyomulása Pandzsáb területére Nagy Sándor hadjáratát kísérte.

Az árják faji befolyása csak északon volt tartós. A hatásuk a Dekkán vidékén inkább kulturális és vallási jellegű maradt.

Az árják és a dravidák végül keveredtek, és a Gangesz folyó hosszú völgyében magas szintű műveltséget hoztak létre.

Nem csak a tizenháromezer évvel korábban Indiába érkezett anditák, hanem az ő kései árja követőik is igyekeztek megőrizni a vérvonalaik tisztaságát, amit a kasztrendszer bevezetésével akartak biztosítani. Négy kasztot hoztak létre azért, hogy megakadályozzák a meghódítottak térnyerését az árja hódítók kárára. Azonban csak az első kaszthoz tartozók, a brahmanok voltak képesek megőrizni a vérvonalaik tisztaságát. Az India első kasztjába tartozók lényegében még ma is a második Kert szetfi tanító-papjai egyenesági leszármazottainak mondhatják magukat. Aki fényképeket keres az interneten a ma élő, első kaszthoz tartozó brahmanokról, láthatja, hogy a bőrük világosabb, mint India más lakóinak, és akár kék szemű embereket is találhat közöttük.

Bár a brahman papok és az ő leszármazottaik nem keveredtek India korábbi lakóval, de csak azáltal tudtak beépülni a többségi társadalomba, vagyis annak révén tudták elfogadtatni magukat, hogy átvették a Dekkán-fennsík fejletlen vallásainak pogány szokásait. A babonás hiedelmek és szertartásos szokások térhódítása jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy India nem vált azzá a világközponttá, melyet a megelőző időszak előrevetített.

A korszakos kinyilatkoztatások igazság tanításai mindig az emberi gondolkodás felszabadítását, az ember alkotó és kezdeményező készségének ösztönzését célozták. Elsősorban azt, hogy az ember az Isten munkatársának ismerje fel magát, aki otthon van a mindenségben és ezért felelősséget vállal önmagáért, valamint a rábízott világrész fejlesztéséért.

A fejlődést serkentő magasabb műveltségnek két feltétele van. Az egyik az élőlénytani alap, mely értelmileg fejlett és szellemi fejlődésre nyitott embereket biztosít. A másik pedig az a vallás, amely teret kínál és energiát ad az egyéni és társadalmi fejlődéshez. Tehát két fő oka van annak, hogy az indiai társadalom a múltban nem volt képes tartósan fejlett szinten fennmaradni, fejlődni:

  • Az egyik az, hogy India területére nem vándoroltak be elegendő számban az andita-árja csoportok. Az emberi faj nemesítésére indult ádámi utódok, valamint az ő kevert andita leszármazottaik inkább Eurázsiát és Európát választották a vándorlásaik fő irányaként (80:1.5).

  • Továbbá, mint majd látni fogjuk, Indiának a múltban nem volt olyan vallása, mely tartósan arra késztette volna az embereket, hogy fejlett polgárosodott társadalmat hozzanak létre (79:4.9).

Az igaz vallás nem csak őrzi a társadalmi, erkölcsi és szellemi értékeket, de azok fejlesztésére is ösztönöz.

Mivel a fejlett vallás jelentette hajtóerő fontos tényező a kulturális haladás terén, ezért „(…) India hanyatlásával Kína tört előre az igazságot a legfelsőbb Istenség alakjában őrző vallás erősítő hatására.” (79:6.10)

Az embereknek olyan Istenre van szükségük, akinek a személye nem csak vonzó a számukra, de bátorítást és támogatást is kaphatnak tőle a gondolkodásuk és a jellemük fejlesztéséhez.

Mivel minden vallásnak saját istenképe lehet, sőt létezik személytelen „istent” hirdető vallás is, ezért a különböző vallások eltérő társadalmi tényeket, különböző erkölcsi jelentéstartalmakat és szellemi vagy szellemit el nem érő értékeket hirdethetnek az Istennel, az emberrel és a világegyetemmel kapcsolatban. Éppen ezért nem mindegy, hogy az emberek melyik vallás tanításai által keresik a mindenségre és a beteljesülésre vonatkozó válaszokat.

„India megoszlik a hindu, a szikh, a mohamedán és a dzsainista vallás között, melyek mindegyike saját képet alkot az Istenről, az emberről és a világegyetemről.” (92:6.15)

Jézus segített eligazodni az Istennel és az emberrel kapcsolatos kérdésekben. Az ötödik korszakos kinyilatkoztatás pedig – miközben megerősíti Jézus tanításait – segít eligazodni a világegyetem felépítésére, működésére és az emberiség történelmére vonatkozóan is.

d) Az India területére bevándorolt nagyobb – történelemformáló erővel bírt – embercsoportok az időszámításunk kezdetéig:

  • Kr.e. 990.000-től az eredeti andoni ősember, Kr.e. 840.000-től pedig ennek neandervölgyi fajtaváltozata érhette el Indiát.

  • Kr.e. 398.000-től a vörös és a sárga emberfajta keveréke lépett India területére.

  • Kr.e. 390.000-től a zöld, a narancsszín és az indigó fajták, valamint ezek keverékei követték őket.

  • Kr.e. 320.000-től a kék emberfajta által nemesebbé váló neandervölgyi fajtaváltozat Indiába is eljutott (64:7.10-11).

  • Kr.e. 21.000 táján ádámfi csoportok léptek India földjére.

  • Kr.e. 16.000-től Kr.e. 13.500-ig zajlott az első nagyobb andita bevándorlás, akik letelepedve és az őslakosokkal keveredve a dravidákként nevezett néppé váltak.

  • Kr.e. 2.750 és Kr.e. 2.250 között az árjának nevezett andita csoportok érkeztek Indiába.

  • Kr.e. 326 – 325 között a hódító Nagy Sándor (III. Alexandrosz makedón uralkodó) négy várost alapított a korabeli India területén, melyekbe göröghonból magával hozott katonákat is letelepített.

 

3) Az andita-árják indiai vallásgyakorlása eleinte a korábbi hagyományaikon alapult. Bár ők csak India északi és nyugati részén voltak jelen nagyobb számban, azonban a politikai és vallási uralmuk szinte az egész félszigetre kiterjedt.

Az anditák istenimádási formájának része volt az a hagyomány, hogy az apa papként, az anya pedig papnőként működött és „(…) a családi tűzhely szolgált oltár gyanánt.” (94:1.1)

Miután az ádámfiak elvándoroltak a mezopotámiai otthonukból, a vallásuk sokat romlott a más fajtákkal való keveredés és együttélés következtében. Az ádámfiak, miközben keveredve anditává váltak, a korábbi egy isten felfogásukat az új csoportjuk törzsi istenével váltották fel. Mire a vándorló andita csoportok Kr.e. 2.500-ra Indiába értek, már számos törzsi istenséget hoztak magukkal.

Az Indiában való letelepedés, a közös politikai irányítás megkövetelte, hogy a hódító anditák vallási élete is egységes legyen. Ennek kivitelezése során az andita-árják azzal a kihívással szembesültek, hogy harminchárom árja istenséget kellett összhangba hozniuk, egységbe szervezniük.

A védikus vallást egyértelműen a tanító-papok brahman kasztjának vezetésével formálták. A sok törzsi istenség egységesítése érdekében a brahman kaszt képviselői visszanyúltak a saját hagyományaikban még meglevő Háromság felfogáshoz. Így Krisztus előtt 1850-re már kialakítottak egy olyan újszerű háromság felfogást, melyben a háromság személyeit munkamegosztás alapján különítették el egymástól.

E felosztás azon a megkülönböztetésen alapult, mely különbséget tett 

  • a Nap, a Hold és a csillagok légkör feletti világa, 

  • a levegő, a szelek valamint az esők ég és föld közötti világa, 

  • illetve a földi dolgok világa között.

Bár a sok istent az emberi ragaszkodás miatt nem tudták, s talán nem is akarták megszüntetni, azonban sikerült e törzsi istenségeket három fő isten vezetése alá besorakoztatni. E fő istenek a menny ura, a légkör ura és a föld ura voltak.

A menny urát világító atyának Diausz-pitárnak, a légkör háborgó urát Indrának, a föld urát pedig Agninak nevezték. Az istenek egységbe rendezése Kr.e. 1800-ra határozott formát öltött az árják vallásában.

Agni szerepe kiemelkedett, mivel őt tartották a legősibb istenségnek, a tűz istenének is. Ez gyakorlatias megközelítés volt, ami abból fakadt, hogy az emberek a tűz használatából származó előnyöket nem csak régóta és minden napszakban élvezhették, hanem a tűz táplálása az ember szerepét is kiemelte e tiszteletformában. Bár az ember által tisztelt tűz a családi tűzhelyen és az áldozati máglyán a saját szabályai szerint égett, de azt az ember mégis a maga igényei szerint használhatta. 

Míg az emberek uralni tudták a tüzet, addig az égitestek járására és a légköri mozgásokra nem volt ráhatásuk. Így amikor az árja háromság egyetlen fő istenéhez imádkoztak, az Agni lett, a háromfejű tűzisten.

A tűzisten árja felfogása már régóta, külön is magában hordozta a háromság eszmét, ami abból eredt, hogy a lobogó tűz lángnyelvei könnyen keltették azt a képzetet, hogy azokon keresztül egy több fejű (háromfejű) lény nyilvánul meg. Ez persze a tűzimádás egyfajta továbbélése is volt, amibe belekeverték a háromszemélyű, de egy természetű Isten hagyományát, melyet a második korszakos kinyilatkoztatáson keresztül kapott meg az emberiség.

 

4) Mielőtt a brahman papok találkoztak a harmadik korszakos kinyilatkozatás Indiát elérő igehirdetőivel, vagyis a Melkizedek sálemi iskolája vándortanítóinak leszármazottaival, akik Kr.e. 1500 táján érkeztek meg Indiába, a brahmanok még használták az istenség-atya alapelvet, melyet néha Pradzsápatinak neveztek, máskor pedig Brahmának hívtak. Később, annak érdekében, hogy a vallásukat teljesen elválasszak a sálemi tanítók által hirdetett isteni Atya személyétől, a Brahmant úgy kezdték tekinteni, „(…) mint az egész védikus panteont mozgató isteni energia-alapelvet.” (94:1.4)

Az árják brahman papjai azért utasították el az istenek atyjának személyét, mint a lét első forrását és örök fenntartót, mert ragaszkodtak a saját emberi vezető szerepükhöz, ami komoly veszélybe került volna, ha elfogadják a Melkizedek által tanított egy Istent, a menny Fenségesét. Ha ugyanis elismerik egy legfőbb isten személyének atyai felsőbbségét, akkor e személy értékeivel is foglalkozniuk kellett volna, aki nem szertartást, hanem élő hitet kért az ő ember gyermekeitől. A sálemi vallás nem volt szertartáskövető. A Melkizedek tanításában a Fenségeshez való emberi kapcsolódás a hiten, a személyes istenkapcsolaton keresztül valósult meg.

„A brahman papok sohasem fogadták volna el azt a sálemi tanítást, hogy az üdvözülés hit kérdése és az Isten jóindulatához nincs szükség szertartáskövető szabályokra és áldozási szertartásokra.” (94:1.5)

Válaszként és visszatámadásként, az árja papok e sálemi tanítás hatására kezdték azt hirdetni, „(…) hogy az istenségnek való áldozás már önmagában is tökéletesen elégséges (…)” (94:2.2) az istenek jóindulatának megnyeréséhez.

A brahman papok kényszer hatása alá kerültek, ugyanis a híveik egy része hajlott a sálemi tanítások egyes elemeinek komolyan vételére. E helyzetben az árja papok a megoldás megtalálását a hagyományaiktól remélték.

Ma talán már kevesen tudják, hogy a Rigvéda azért keletkezett, mert a brahman papok önmaguk igazolása érdekében úgy határoztak, hogy a sálemi tanításokkal szembeni vallási küzdelmükhöz összegyűjtik a fellelhető legszentebb írásaikat.

A második, harmadik és negyedik véda pedig azért készült el, mert a brahman papok szándéka egyre inkább az lett, hogy megszilárdítsák, formába öntsék és rögzítsék az imádási és áldozási szertartásaikat. Ezekben az összeállításokban különleges szépségfogalmak és nagyszerű igazság meglátások találhatók, de mivel e nemesebb tartalmak megfertőződtek Dél-India sok babonaságával és szertartásával, ezért a védikus vallás tarka istentani rendszerré vált. Vagyis a védákban megtalálhatók nagyon magasrendű és nagyon alacsonyrendű Istenség-felfogások is (94:1.7).

A brahman papok nem csak a kasztrendszer szigorú előírásai révén igyekeztek a csoportjuk egységét hosszú távon biztosítani, de a vallási hatalmuk növelése révén is. Ezért nem csak a szentnek tartott írásaikat gyűjtötték össze, hanem igazságként kezdték hirdetni azt a felfogást is, „(…) hogy a világegyetem két alapvető isteni elve közül az egyik Brahman, az istenség, a másik pedig a brahman papság.” (94:2.2) Ez utóbbi azt jelentette, hogy a brahman papok magukat az istenséggel tették egyenlővé. Azonban ennek az elfogadottsága hamar összeomlott a kevésbé fejlett népek tiszteletfajtáinak hatására.

 

5) Az emberi lényegre való túlzott összpontosítás és a legfőbb, szerető szívvel bíró isteni személy elutasítása oda vezetett, hogy az emberek nem rendelkeztek magyarázattal arra nézve, hogy mi fog velük történni az anyagi test levetése után, vagyis a halált követően. 

Ez a bizonytalanság félelemmel töltötte el az embereket, amit a védikus papság úgy kezelt, hogy felkarolta a lélekvándorlás tanát. Eszerint, az ember saját lényege úgy éli túl az elmúlást, hogy ismételten, vagyis újra és újra testet ölt emberi, állati vagy növényi alakokban. Bár e felfogás egyfajta válasznak tűnt az ember halált követő sorsára, azonban az „(…) ismétlődő lélekvándorlások unalmas és egyhangú körében való hit megfosztotta a küzdő halandókat attól a régóta táplált reményüktől, hogy a halálban megtalálják a megszabadulást és a szellemi előrelépést, ami egyébként a korai védikus hitnek is a részét képezte.” (94:2.3)

A lélekvándorlás eszméje a narancsszínű emberfajta révén már korábban is fellelhető volt. Ebből az emberfajtából, még a színes emberfajták szétvándorlása idején nagyobb létszámú kevert csoport érkezett az indiai-félszigetre.

Az ősi időkben a lélekvándorlás eszméje azon a megfigyelésen alapult, hogy az utód arcvonásai és testi jegyei hasonlóságot mutattak a születése előtt elhunyt apja vagy más felmenője vonásaival és testi jegyeivel. A lélekvándorlásra vonatkozó felfogást, mely eredetileg az elődök és az utódok közötti testi hasonlóság magyarázatán alapult, a védikus papság átvette és tovább formálta a halál utáni továbbélés körforgásszerű tanításává.

De a lélekvándorlás, vagyis az ember alakváltás által történő földi továbbélése csak időleges magyarázata volt az ember személyes lényege sorsának. Ezért a brahman papság szükségesnek látta annak az eszmének a megalkotását is, amely az embernek az önmaga valójától, a saját lényegétől (a lelkétől) történő örök megszabadulásra vonatkozott. Eszerint, az ember méltóvá váló lényegi része egyesül Brahmannal, a teremtésösszesség mindent átható lelkével, melynek következtében örökre megpihen vagyis önmagaként megszűnik létezni.

Ezen eszme megalkotását követően, India sok kiváló elméje kezdett arra törekedni, „(…) hogy minden vágyuktól megszabaduljanak, és ez szélesre tárta az ajtót ama későbbi tiszteletfajták és tanok előtt, melyek gyakorlatilag a szellemi reménytelenség láncára verték sok hindu ember lelkét. Minden polgárosodott társadalom közül a védikus-árja fizette a legszörnyűbb árat a sálemi örömhír elutasításáért.” (94:2.4)

 

6) A brahman kaszt papjainak állandó küzdelmet kellett folytatniuk a Dekkán-fennsík felől érkező fejletlen, evolúciós eredetű vallások hatásaival.

Ezekben az időkben – de még a buddhizmus Krisztus előtti 6. században való megjelenése előtt – kapott vallási támogatást az élet elvételének tilalma, mely azóta is fennmaradt. Ennek elterjedése azért sem ütközött különösebb nehézségbe, mert Indiában már jelen voltak azok a színes emberfajták és andita eredetű csoportok, melyek korábban a húsmentes táplálkozás szokását magukkal hozva léptek a félszigetre, vagyis eddig sem öltek állatot vagy embert táplálkozás céljából (66:4.7; 76:4.4).

Mivel a hindu papok elutasították az Isten személyének hiten keresztül való megtapasztalására irányuló sálemi tanításokat, melyek mellőzték a bonyolult szertartásokat, továbbá állandó küzdelmet kellett folytatniuk a délről jövő babonákkal szemben, ezért folyamatos kényszert éreztek a saját vallási-gondolati rendszerük tökéletesítésére.

Ebből kifolyólag a brahman papok, még a buddhizmus megjelenése előtt hozzáfogtak a bráhmanák és az upanisadok megszerkesztéséhez. A bráhmanák, a korábban összeállított védák értelmezését és használatát voltak hivatottak elősegíteni a brahman papok újabb és újabb nemzedékei számára. Az egymást követő upanisádok pedig az adott kor vallási nézeteit összegezték.

Ezek az összeállított írásgyűjtemények kifejezték azt a törekvést is, hogy véglegesen megszüntessék az indiai istenségkép emberi alakkal való felruházottságát. Vagyis az isten képét személytelenné tették, mivel nem tudták vagy nem akarták felismerni a paradicsomi Atya szellemi eszményképének fenségét. Ehelyett „(…) megalkották a mindent magába foglaló Abszolút ködös, metafizikai felfogását.” (94:2.6)

A brahmanizmus törekvése nemesnek mondható a bölcselet, valamint a valóság nem látható területeit érintő vizsgálódásaiért. Azonban a láthatatlan valóság felfedezésének szándéka nem járt eredménnyel annyiban, hogy nem derítette fel „(…) a vallás alapvető fontosságú kettős fogalmát: a világegyetem összes teremtményének Egyetemes Atyját és eme teremtményeknek a világegyetemben való felemelkedési tapasztalásának tényét, mely tapasztalást az örökkévaló Atya elérésére való törekvésük során szereznek meg, aki azt parancsolta nekik, hogy legyenek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes ő.” (94:3.1)

(Megjegyzem, hogy a személyiséget magában hordozó emberi lélek tökéletessé válása azért is szükséges, mert az Egyetemes Atya valóságának egy kicsi, de tökéletesből származó részével, a Gondolatigazítóval kell eggyé válnia. Úgy vélem, hogy e cél érdekében az emberi személyiség egyesítése, mely a megnyilvánulásai által az isteni jellemértékek és célok melletti elköteleződést mutatja, elegendő az emberi lélek alapszintű, fejlődésképes tökéletességéhez. Ha nem így lenne, akkor a fény és élet bolygói koraiban, nem történhetne annyi elragadtatás által valósuló eggyé válás az emberi lelkek és az ő Gondolatigazítóik között.)

A hajdani brahmanok ráláttak egy mindent átható Abszolút eszméjére, amit ők teremtő energiaként és a mindenség rendjének fenntartójaként azonosítottak. E „(…) Brahmant úgy tekintették, mint amely meghalad minden meghatározást, melyet csakis úgy lehet felfogni, hogy minden véges minőséget sorban megtagadnak. E hit valóban egy abszolút, sőt végtelen lényre irányult, azonban e fogalom nagymértékben mentes volt a személyiségjegyektől és ezért az egyéni hívők számára nem volt megtapasztalható (…)” (94:3.2), megragadható.

Sajnos, az önigazolásuk buzgalmában a védikus kor papjai a „(…) halandói vágyat és az emberi törekvést hathatósan megalázták és gyakorlatilag megsemmisítették.” (94:2.4)

A hindu bölcselők a Brahman-Narájánát Abszolútnak, végtelen VAN-nak tekintették. Úgy tartották, hogy ez az Egyetemes Sajátlényeg a nyugalom szintjén, a lehetséges cselekvéseket magában hordozva létezik szerte az örökkévaló mindenségben.

 

7) A korszakos kinyilatkoztatások tükrében nézve, a védikus vallással kapcsolatban a következők állapíthatók meg:

a) A lélekvándorlás eredetileg a felmenők és a vérszerinti leszármazottaik közötti hasonlóság magyarázatául kitalált evolúciós alapú vallási elem, melyet értelmileg nem igazolható kapcsolattal emberek, állatok és növények között átjárható viszonnyá alakítottak.

b) Az áldozásnak, valamint az áldozást végző pap személyének való túlzott jelentőség tulajdonítás a harmadik korszakos kinyilatkoztatás tanításaival szemben megfogalmazott önvédelmi működés volt.

c) A Brahman, vagyis a teremtésösszesség mindent átható, de „személytelen” lelkére vonatkozó tanítás, valamint a halandóknak a vele való egyesülésben történő tudattalan megpihenése a régi brahman papok önigazoló elmetalálmánya.

„Az emberi saját lényegnek, vagyis az emberi léleknek és a Mindent Átható Léleknek az összeolvadására épülő tantételben az indiai hittudósok nem tudták biztosítani a továbbélését valami emberinek, valami új és különlegesnek, valaminek, ami az emberi akarat és az Isten akarata egyesüléséből születik meg (…)” (94:3.7), ami nem más, mint az embernek a halált túlélni képes lelke.

d) Az a felfogás, hogy az emberi léleknek a mindenség Mindent Átható, de személytelen Lelkével való összeolvadása kizárólag az egyén erőfeszítése által valósulhat meg, a valóságot nélkülöző kitaláció. 

(A Gondolatigazító, már az emberhez érkezésétől kezdve komoly erőfeszítéseket tesz a szabad akaratú ember szellemi túlélésének biztosítása érdekében. Az emberi lélek pedig, bár egységre lép a Gondolatigazítójával, nem veszíti el a korábbi személyiségét. E két minőség egységének megvalósulásakor, az ember személyiségét hordozó lélek teljesen eggyé lesz az isteni valóság egy kicsiny személytelen részével, amit az Atya ad magából a halált túlélni képes tudatos emberi lényeg számára. Az ilyen szellemi egyesülés isteni magasságokba emeli az ember személyét és örökkévalóvá teszi. Így működik a szellemi kémia, így jön létre egy új minőség, egy örök, személyes isteni valóság.)

Meglátásom szerint, amikor egy ember azért lép az elcsendesedés és az elengedés belső ösvényére, hogy megismerje az általa hitt személytelen valóság mélységeit, akkor azért tapasztalhat békét, szabadságot és örömöt, mert a személyiséggel bíró Isten az emberrel levő, de személyiséggel nem rendelkező Gondolatigazítón keresztül díjazza azt a törekvést, hogy az ember már a hústestben élve szeretne tapasztalatot szerezni a felsőbb valóságról.

e) A brahmanizmus bölcselete „(…) közel került az emberben lakozó Gondolatigazító felismeréséhez, csak ott tévesztették el az irányt, hogy rosszul értelmezték az igazságot. Az a tanítás, miszerint a lélek nem más, mint a Brahmannak az emberben lakozó része, kikövezhette volna az utat egy fejlettebb vallás számára, ha e felfogást nem rontotta volna el teljesen az a hiedelem, hogy az Egyetemes Egynek az emberben lakozó részén kívül nem létezik emberi egyéniség.” (94:3.6)

A brahman bölcseletről és a békét ma is pártoló hindu vallásról az ötödik korszakos kinyilatkoztatás 94. írásának harmadik és negyedik részében olvashatnak bővebben az érdeklődők.

 

8) A hinduizmus nagy titka abban áll, hogy a leginkább alkalmazkodó és alakítható vallás a bolygónkon. Az értelmi felfogású Brahmanra vonatkozó elmélkedésektől a bűvtárgyakban való hitig, valamint a vallásgyakorlás kezdetleges szokásaiig sok mindenhez befogadó módon áll.

A hindu vallás a „(…) változásokhoz való olyan alkalmazkodásképességgel rendelkezik, melynek nincs párja az összes többi tiszteletközösségben, és türelmes-befogadó magatartást tanúsít sok más vallás iránt, így Gautama Buddhát, sőt még Krisztust magát is Visnu megtestesülésének tekintik.” (94:4.9)

[Siva és Visnu tisztelete a Krisztus utáni első évezredben terjedt el a védikus Indiában (94:4.5).]

a) Még írták az upanisádokat – az adott korszak hindu vallási nézeteit összegző iratokat – amikor a Krisztus előtti hatodik században egy nagy igazságkereső született meg Indiában, Gautama Sziddhártha. Az apja Észak-India Nepál tartományában, Dél-Himalája egyik kis, félreeső völgyében volt a törzsének főnöke, bár Gautama későbbi követői azt állították a Mesterükről, hogy egy nagyon gazdag fejedelem fiaként született.

A fiatal Sziddhárthára hatottak a korának vallási nézetei és a legfelsőbb valóság keresésének szentelte magát, melynek érdekében hat évig jógázott. Azon igyekezett, hogy a valóságra önmagán belül találjon rá. E keresés során az Istent – mint élményt – megtalálta ugyan szellemi módon, de a rávonatkozó igazságot nem tudta megfogalmazni az elméjében. Szellemi eredetű megvilágosodást élt meg, amit nem tudott helyesen értelmezni.

A végső igazság rejtélyének keresése során, amikor Gautama egyik éjszaka magában üldögélt, hirtelen tapasztalta meg az Isten-tudatot lelki-szellemi szinten és érzelmileg is. Ez olyan jellegű élmény volt, melyet Pál apostol is megélt a damaszkuszi úton (100:5.3). Mivel ez belső tapasztalat, ezért ezt annak idején a Pál közelében tartózkodók sem láthattak.

Sajnos, az a vallási-kulturális környezet, melyben Sziddhártha élt, gátolta őt abban, hogy a megtapasztalt Isten-hatást az Egyetemes Valóság szellemi személyétől származónak ismerje fel. Az is megzavarhatta Gautamát a megvilágosodása élményének értelmezése során, hogy az ilyen tapasztalat az emberben levő Gondolatigazító beavatkozásának az eredménye (100:5.4), aki az emberi lélekkel való, majdan bekövetkező végleges eggyé válása előtt nem rendelkezik önálló személyiséggel.

(A jövőben bekövetkező végleges egyesülés által az emberi lélek istenivé válik, a Gondolatigazító pedig személyiséget nyer. Az ember személyisége a saját Gondolatigazítójával való egyesülés következtében megistenül, az Egyetemes Atya családja pedig egy örökéletű gyermekkel gyarapodik.)

Tehát hat év, az igazság keresése szempontjából felemás eredménnyel járó jógázást követően, Sziddhártha megfogalmazta a hindu vallási környezetben újszerűnek ható tanait, „(…) azokat az elméleteket, melyek a buddhizmus világszemléletévé nőtték ki magukat.” (94:7.2)

Bár Gautama a földi élete során nem Egy Egyetemes személyiséget tekintett a megvilágosodása forrásaként, és bár soha nem határozta meg, hogy mit ért a nemlét nyugalmának tantétele alatt, azonban az Isten-tudat tapasztalatának szabadság- és örömélménye mégis elég értelmi frissességet és hajtóerőt biztosított a számára ahhoz, hogy harcot kezdjen a kasztrendszer ellen és szakítson azzal a hagyománnyal, mely szerint az egyéni üdvözülés csak testi szenvedéseken és személyes kínokon keresztül érhető el. 

Gautama a szenvedést a helyesre való törekvéssel igyekezett felváltani. Bár folyamatosan kereste a helyes emberi magatartások tartalmát, öt elsődleges tiltó erkölcsi parancsolatot fogalmazott meg, melyek az ölés, a lopás, a bujálkodás, a hazugság és a bódító italok fogyasztásának tilalmára vonatkoztak.

Sajnos, amint Gautama nem ismerte fel azt, hogy a legfelsőbb szellemi igazság az emberekkel való kapcsolatában Személy, úgy nem hitt „(…) az egyéni emberi lelkek létezésében (…)” (94:7.3) sem. Pontosan ezért indított támadást a lélekvándorlás ellen. Az emberi lelkek létezése helyett Gautama azt a felfogást hirdette, hogy az emberekben csak az isteni természet van jelen.

Bár Gautama szerette volna megszabadítani az embereket a félelemtől, de a tanításaiban nem volt képes megmutatni nekik a felemelkedő halandók valóságos mennyei otthonát, a Paradicsom központi szigetét, és nem tudott beszélni nekik a szolgálat személyt kiteljesítő útjáról, mely az örökkévaló létezésbe vezet (94:7.3).

b) Gautamát a valóságra vonatkozó belső tapasztalata olyan meggyőződésre vezette, mely alapján a tanításaiban tagadni kezdte a hindu hitvilágban ismert istenek létezését, a papokat, az áldozásokat (94:7.3), és a lélekvándorlást (94:7.3). Azért tett így, mert a megvilágosodásához való eljutásban és annak megélése során, az előbb felsoroltak egyikének sem tudott szerepet osztani.

A saját megvilágosodásának tapasztalatára alapozva Gautama azt hirdette, hogy az egyéni „(…) üdvözülés isteni segítség nélkül, emberi erőfeszítés révén is elérhető (…)” (94:8.17), melyben nincs helye emberfeletti hatalmakhoz folyamodó hitnek vagy imának. 

Később Sziddhártha, miután Benáreszben, egy Bautan nevű tanítvány megismertette az egyszerű hiten keresztül való üdvözülés Melkizedektől eredő hagyományával, a tanítványait hatvanfős csoportokban azzal a felhívással kezdte kiküldeni, hogy hirdessék „(…) a szabad üdvözülés örömhírét; hogy mindenféle rendű és rangú ember képes elérni az üdvösséget a pártatlanságban és az igazságosságban való hit révén (…)” (94:7.5).

Gautama nem élt elzárkózó életet. Az őszintesége és az önzetlensége nagy tiszteletet ébresztett felé az emberekben.

Az idők során Gautama tanításai bölcseletté fejlődtek, mely szerint a buddha, vagyis az isteni természet minden emberben benne lakozik, aminek következtében „(…) az ember a maga igyekezetén keresztül eljuthat e belső isteniség felismeréséig. E tanítás az egyik legtisztább képet mutatja az emberben lakozó Igazító igazságáról, melyet valaha is megfogalmaztak egy evolúciós eredetű urantiai vallásban.” (94:11.5)

c) Sziddhártha egyszerű, szertartást nélkülöző módot kínált az embereknek a buddhistává váláshoz. Ehhez az illetőnek csak nyilvánosan meg kellett vallania a hitét oly módon, hogy elmondta a Menedéket: „Menedéket lelek Buddhában; menedéket lelek a Tantételben; menedéket lelek a Testvériségben.” (94:8.1)

Gautama a saját tapasztalata alapján egy nyugvó, önmagáról elfeledkező, éppen ezért a személyestől független valóság elérését kínálta célként, melynek földi kifejeződése és megfelelője csak a testvériség által megélt béke lehetett. A földi testvériség és a valóság közötti átjárhatóságot Gautama a tanításai által igyekezett biztosítani.

Azonban hosszú időn keresztül a buddhisták egymással való kapcsolata nem a hívők testvériségének, hanem a gyakorló tanárjelöltek közösségének képét mutatta. Gautama úgy igyekezett megakadályozni az alá-fölérendeltségi viszonyoknak a testvériségen belül való kiépülését, hogy a tanítványainak megtiltotta a pénz elfogadását.

Bár Sziddhártha isten nélküli bölcseletet tanított, a saját korának vallási környezetéhez képest mégis nagyon haladó volt. Eszményi emberszeretetre törekedett és a tanai, továbbá a vallásgyakorlás újszerű módja révén hatékonyan szüntette meg „(…) a babonaság, a varázslási szokások, valamint a kísértetektől és démonoktól való félelem minden alapját.” (94:8.18)

Gautamát a követői Sastának, vagyis mesternek, tanítónak kezdték nevezni és bár Sziddhártha nem igényelte, hogy őt magát és a tanításait emberfelettinek tekintsék, a tanítványai már viszonylag korán Buddhának, vagyis a megvilágosodottnak nevezték, később pedig a saját nemzetsége, klánja nevét is belefoglalva, „Sákjamuni Buddhának” (94:8.2).

Sajnos a buddhizmus nem tudott egy egész társadalmat ösztönző mozgalommá válni, mivel Gautama és a követői nem ismerték fel „(…) azt a tényt, hogy a legnagyobb boldogság kapcsolatban van a méltó célok elérésére való értelmes, buzgó törekvéssel, és hogy az ilyen eredmények alkotják a mindenség rendjével összhangban levő önmegvalósítást.” (94:8.17)

d) A buddhizmus terjedésének fő titka az volt, hogy a Buddhában, a megvilágosodottban való hiten keresztül üdvözülést – földöntúli békét – kínált a hívőknek (94:9.1).

Ám a buddhizmus egészen addig nem terjedt el vallásként, amíg a Krisztus előtti 3. században nem kapott támogatást Asókától, egy alsó kasztból származó uralkodótól, aki e támogatás révén a saját hatalmi helyzetét is megerősítette. E fejedelem lényegében a buddhista hittérítők segítségével hozott létre egy nagy indiai birodalmat.

Asóka egyetlen nemzedék alatt a buddhizmust a fél világ uralkodó vallásává tette. Huszonöt év alatt több mint tizenhétezer hitterjesztőt képeztek és küldtek ki az akkor ismert világba. Mivel a buddhizmus felette állt az általa kiszorított vallásoknak vagy magasabb szintre emelte azokat, ezért rövid idő alatt elterjedt Tibetben, Kasmírban, Ceylonon, Burmában, Jáván, Sziámban, Koreában, Kínában és Japánban is (94:9.1).

Sajnos Gautama egyszerű vallása, mely az emberben lakozó és megtapasztalható isteni valóságra, valamint az emberek közötti testvériségre vonatkozott, minél távolabb került időben és térben Gautama személyétől, annál inkább kiegészült olyan csodaelemekkel, melyek Sziddhárthát istenné avatták a kíváncsi hallgatóság előtt.

„Minél messzebb jutott a buddhizmus az indiai hegyvidéki hazájától, annál inkább eltért Gautama tanításaitól, és annál jobban kezdett hasonlítani azokhoz a vallásokhoz, melyeket kiszorított.” (94:9.2)

Eközben Indiában, ezer év elteltével a buddhizmus fokozatosan eltűnt. Előbb a hindu vallás kezdte magába olvasztani, később pedig megadta magát az iszlámnak.

Azonban Ceylon szigetén, Burmában és az Indokínai-félszigeten Sziddhártha hajdani tanításai jobban fennmaradtak. Ez a buddhizmus hínajána tagozata, mely a korai tantételeket és az elzárkózást hirdeti.

Azonban még a buddhizmus Indiából történt végleges kivonulását megelőzően, Gautama követőinek kínai és észak-indiai csoportjai megalkották a mahájána tanítást, mely az üdvözülés „széles ösvényét” tanította. Ez a lehetőség szintjén a társadalom minden tagja számára elérhetővé tette a buddhista üdvözülést. Azonban a tanításuk eltér a vallástisztító déliek hitétől, akik a hínajána vagyis a „keskeny ösvény” mellett tartottak ki.

A buddhizmus mahájána tagozata elsősorban Kínában és Japánban fejlődik.

A buddhizmus azért is élő és gyarapodó vallás, mert segít megőrizni a hívek felsőbb erkölcsi értékeit. „Támogatja a higgadtságot és az önuralmat, fokozza a derűt és a boldogságot, és sokat tesz a szomorúság és a gyötrődés megelőzése érdekében.” (94:9.6)

Gautama tényleg próféta volt, aki rendelkezett nyitottsággal és érzékenységgel a személyes kinyilatkoztatások fogadására, ám ezek ember általi szabad értelmezése nem mindig hozta a kinyilatkoztatók által várt eredményt. Így Gautama a belső ösztönzések ellenére sem fogadta meg Godad remete kívülről érkező intelmét, aki a Bautan nevű tanítvány mellett szintén a Melkizedek hitterjesztők hagyományait vallotta és ajánlotta Sziddhárthának.

Gautama azért nem volt képes a hiten keresztül történő üdvözülés felvállalására, mert nem hitt az ember saját lényegének személyként való továbbélésében, tehát abban, hogy az ember önmagaként képes üdvözülni, illetve nem hitt a legfelső valóság személyes voltában sem, vagyis abban, hogy lenne olyan Istenség, aki az emberi személyek üdvözülését akarná és a Gondolatigazító ajándék révén ezt biztosítaná. Így India népei nem tapasztalhatták meg a pártatlan és igazságos Istenben való hit felemelő voltát.

e) Gautama felesége hitt a férje tanításaiban és megalapította a buddhista apácák rendjét. De Gautama fia is az apja követője lett. Öregkorában Gautama utolsó szavai ezek voltak: „(…) munkálkodjatok a magatok üdvösségén (…)” (94:7.6). 

Emberként értem Gautamát. A megvilágosodásának különleges élményét, vagyis azt, hogy emberi testben szerezhetett tapasztalatot a valóságról, a saját jógázó, elcsendesedő, elengedő törekvése révén élte át. Mivel ilyen módon sokat kapott annak idején, ezért megmaradt ezen út hirdetése mellett.

Bár Gautama nem hitt az ember személyiségének halhatatlanságában, de az a tény, hogy ő maga élő személyként, a halandói létben tapasztalta meg a végtelen béke állapotát, arra vezette, hogy a nemlét nyugalma nem lehet a teljes megsemmisülés állapota. 

Gautama eredeti felfogása a legfelsőbb megvilágosodás és a mennyei üdvösség keveréke volt, melynek elérése érdekében a vágyaitól szabadulni akaró embernek minden olyan kötést meg kell szakítania, ami őt az anyagi világhoz kapcsolja. Sziddhártha és a követői az ember lényegét – melyet ők a Brahman megnyilvánulásának tulajdonítottak – úgy gondolták felszabadítani a halandói természet minden korlátja alól, hogy elszigetelik a tárgyias valóságtól. Gautama szerint, az ő követése mentességet jelent a halandó élet vágyaitól és megszabadulást kínál minden olyan veszélytől, ami az újbóli testet öltés megtapasztalásához vezetne (94:8.16).

Ezzel szemben a Melkizedek útján, majd még inkább Jézus által, az Egyetemes Atya olyan értelmes célokat kínál az emberek számára, melyek révén kiteljesedhetnek és megvalósíthatják magukat. Az ember csak szellemi alapon teljesedhet ki és valósíthatja meg önmagát egy örökkévaló növekedést kínáló valóságban.

f) A buddhizmus azért vonzó sokak számára, mert „(…) a hívei szabadon választhatnak igazságot az összes vallásból (…)” (94:12.4).

Erre példa a Japánban létrehozott Amida Buddha vallás. Eszerint, az ember lelke a halált követően dönthet úgy, hogy mielőtt megtapasztalná a nemlét nyugalmát, e véglegesnek tekinthető létállapot előtt még élvezi a paradicsomi létezést a Paradicsom Istenének szerető gondoskodása révén.

Az érdeklődők további közléseket olvashatnak a buddhizmusról és annak formálódásáról az ötödik korszakos kinyilatkoztatás 94. írása 7. fejezetétől kezdve, valamint a 104. írás 1. fejezetében.

Szerző
Bucholcz, F.
Év
2021

Címkék

Hozzászólások