Jézusi megoldások
Mottó: „A Krisztus utáni első századra a törvénynek az elfogadott tanítók, az írástudók általi szóbeli értelmezése erősebb hatalmi erőt képviselt, mint maga az írott törvény. Mindez megkönnyítette a zsidók bizonyos vallási tanítóinak, hogy az embereket bármilyen új evangélium elfogadása ellen hangolják.” (121:7.4) „E körülmények tették lehetetlenné a zsidók számára azt, hogy beteljesítsék az isteni végzetüket úgy, mint a vallási felszabadulás és a szellemi szabadság új evangéliumának hírnökei. Nem tudták lerázni a hagyomány béklyóit. (…)” (121:7.5)
Jézussal az ellenségei több esetben is megpróbáltak olyasmit kimondatni, amivel a zsidó vallási és a római világi hatóságok előtt megvádolhatták, vagy a nép előtt lejárathatták volna. S bár „Jézus nem volt hajlandó vitába szállni a farizeusokkal” (167:5.3), valamint az írások más magyarázóival, azonban a kérdéseikre adott válaszai mindig eligazítók és gondolkodásra ösztönzők voltak.
1. Jézus nem annyira szabályokról, mint inkább eszményekről tanított.
Jézus nem alkotott szabályokat a házasságról és a válásról, ezeket az emberekre bízta. Viszont elmondta, hogy az Isten előtt a férfi és a nő személye egyenlő, s hogy a nőket és a gyermekeket ugyanolyan jogok illetik meg, mint a férfiakat.
Jézus számára mindig az egyének voltak a fontosak (140:10.5). Amikor a farizeusok a saját, önző írásértelmezéseiket akarták visszahallani Jézus szájából, akkor ő mindig a zsidó vallási írások legjobb, felsőbb rendű tanításaira hívta fel a figyelmüket.
Jézus az írások jobb tanításait felemlegetve „[ú]gy dicsérte a házasságot, mint a minden emberi kapcsolat leginkább eszményi és legmagasabb rendű formáját. Hasonlóképpen tudtul adta, hogy erősen helyteleníti a jeruzsálemi zsidók laza és tisztességtelen válási szokásait, akik akkoriban engedélyezték egy férfinak, hogy a legcsekélyebb okok miatt is elváljon a feleségétől, mint például, ha az asszony rosszul főz, rosszul vezeti a háztartást, vagy ha nem talált jobb indokot, akkor azért, mert beleszeretett egy csinosabb nőbe.” (167:5.3)
Így „Jézus ügyesen elkerülte az összeütközést azokkal, akik az írott törvényeikből vagy a nagy becsben tartott válási kiváltságaikból eredő társadalmi szokások kapcsán tettek fel neki kérdéseket.” (167:5.5)
S amikor az apostolai is arról kérdezték Jézust, hogy „Mester, mit tanítsunk az embereknek a válást illetően? Megengedjük-e a férfinak, hogy elváljon a feleségétől, amint Mózes előírta?” (140:6.6) Jézus ezt válaszolta nekik: „Nem azért jöttem, hogy törvényt alkossak, hanem azért, hogy megvilágosodást hozzak. Nem azért jöttem, hogy újjászervezzem e világ országait, hanem azért, hogy megalapítsam a mennyországot. Nem Atyám akarata az, hogy engedve a kísértésnek megtanítsam nektek a kormányzás, a kereskedelem vagy a társas viselkedés szabályait, melyek ma még talán helyénvalók, egy másik korban már közel sem lesznek megfelelők a társadalom számára. Csak azért vagyok a földön, hogy megvigasztaljam az emberi elméket, felszabadítsam az emberek szellemét és megmentsem az emberi lelkeket. De a válás kérdésében azt mondom nektek, hogy bár Mózes pártfogolta e dolgokat, nem így volt ez Ádám és a Kert idejében.” (140:6.6)
Jézus „Nem szentesített soha egyetlen olyan válási szokást sem, mely a férfinak a nővel szemben előnyt biztosított volna; a Mester csakis a nőt a férfival egyenjogúan kezelő tanításokat helyeselte.” (167:5.4)
2. Amikor Jézust az írástudók csapdába akarták csalni, úgy kellett az igazságot megfogalmaznia, hogy
-
az Isten Atyai volta és akarata, illetve a testvériség tartalmai ne sérüljenek,
-
a kérdezők tanulhassanak a közölt válaszból, valamint az adott helyzet által, és
-
Jézus se lehessen vádolható olyan válasz adásával, amely ellene mond a zsidó vallási előírások elfogadott értelmezésének.
„(…) Az ellenségei folyton csapdákat állítottak neki, de ő sohasem ment lépre. A bölcsek és a tanultak megpróbáltak gáncsot vetni neki, de ő nem botlott meg. Megpróbálták összezavarni a vitákban, de a válaszai mindig megvilágosítóak, tiszteletet parancsolók és a vitának véget vetők voltak. Amikor a beszédeit számtalan kérdéssel szakították félbe, a válaszai mindig lényegre törők és meggyőzőek voltak. Sohasem folyamodott becstelen fortélyhoz, amikor az ellenségei folyamatos nyomás alatt tartották, akik nem haboztak mindenféle hamis, aljas és igazságtalan módon támadni őt.” (149:4.5)
Amikor egy házasságtörésen ért asszonyt vittek elé, akkor „Jézus ellenségeinek terve az volt, hogy ha Jézus tartja Mózes törvényét és megköveteli, hogy a törvény nyílt megszegőjét megkövezzék, akkor meggyűljön a baja a római vezetőkkel, akik nem ismerték el a zsidók jogát ahhoz, hogy halálbüntetést szabjanak ki valakire a római bíróság jóváhagyása nélkül. Ha megtiltaná az asszony megkövezését, akkor a Szanhedrin előtt megvádolnák azzal, hogy Mózes és a zsidó törvény fölébe helyezi magát. Ha pedig hallgatna, akkor gyávasággal vádolnák. De a Mester úgy kezelte a helyzetet, hogy az egész összeesküvés a maga hitvány súlya alatt összeomlott.” (162:3.3)
Jézus tudta, hogy a házasságtöréssel vádolt, Hildana nevű nőt a férje kényszerítette arra, „(…) hogy a testének áruba bocsátásával keresse a kenyerüket. Azért jött el az ünnepre Jeruzsálembe, hogy a felesége a testi bájainak eladásával keressen pénzt. Üzletet kötött a zsidó vezetők bérenceivel, hogy beárulja a saját feleségét üzletszerű kéjelgés miatt. (…)” (162:3.4)
Ezt a helyzetet Jézus akkor úgy oldotta meg, hogy a kövezni akaró személyek számára írt valamit a porba, akik miután elolvasták a nekik címzett tartalmakat, egymás után elhagyták a helyszínt.
Mit írhatott Jézus a porba? A kinyilatkoztatók ezt nem közlik, csak a következőket. Jézus tudta, hogy a nő férje „(…) is benne van az aljas tervben. Jézus először odament, ahol ez a züllött férj állt és néhány szót írt a homokba, mire a férfi sietve távozott. Ezután visszament a nőhöz és az asszony önjelölt vádlóinak okulására szintén írt valamit a földre; és amikor elolvasták a szavait, egymás után ők is eltávoztak. Amikor a Mester harmadjára írt a homokba, az asszony rossztettbeli társa hagyta ott a helyszínt (…)” (162:3.5).
Jézus ismerte a nő férjét, aki prostitúcióra kényszerítette a feleségét, majd feljelentette őt a vallási hatóságnál. Ez a férfi názáreti polgár volt, aki már ifjú korában is több bajt okozott Jézusnak (162:3.4). Azzal, hogy Jézus a vádlóktól távolabb álló férjhez, az értelmi szerzőhöz ment oda először, a vádlók számára nyilvánvalóvá tette, hogy tisztában van a férj szerepével és a vádlókkal kötött titkos alkuval, vagyis a történtek üzleti jellegével és annak az ellene irányuló, megrendezett voltával. Miután a férj lelepleződött, és elhagyta a helyszínt, a vádlók igencsak elbizonytalanodhattak. Nem csak azért, mert a férj lelepleződött, hanem azért is, mert nem tudták, hogy mit írt Jézus a férj számára a porba.
Ezt követően pedig számukra is írt valamit. Tényleg nem tudom, hogy mit, talán a neveiket: „Akik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be” (Jeremiás 17.13).
Úgy gondolom, hogy Jézus szembesíthette őket azzal, hogy az Isten nem csak a személyüket, hanem a hátsó szándékaikat is ismeri. Egy biztos, Jézus nem nyilvánosan szégyenítette meg ezeket az embereket.
Végül Jézus a megvádolt asszonnyal is azt közölte, hogy tisztában van a helyzettel, valamint a nő történetével: „Ismerem a dolgaidat; én sem ítéllek el téged. Menj békével.” (162:3.5)
Valamikor pontosan tudni akartam, hogy mit írt Jézus a porba a nő vádlói elé, azonban mára elfogadtam, hogy az Isten az én gyengeségeimet sem hozza nyilvánosságra, és ez megnyugtató számomra.
Jézus nem személyeket állít pellengérre, hanem a lélekromboló és közösségellenes hozzáállásokra mutat rá, azokat bélyegzi meg.
3. Amikor pedig egy törvénytudó kérdezte a Mestert hátsó szándékkal arról, hogy ki tekinthető egy zsidó ember szomszédjának – „kicsoda az én szomszédom?” (164:1.2) – Jézus úgy válaszolt az irgalmas szamaritánus történetének elmondásával, hogy a történet igazságtartalma messze túlmutatott a nemzetek közötti nézetkülönbségeken.
A törvénytudó kérdésére a választ végül nem is Jézus mondta ki, hanem az, aki az ellenszenve miatt még a száján sem akarta kiejteni a szamaritánus szót. Amikor Jézus a példabeszéd végén rákérdezett, hogy „ki volt a szomszédja annak, aki a rablók kezébe került?” (164:1.3), az illető kényszeredetten válaszolta: „Aki irgalmat mutatott iránta.” (164:1.3) Jézus pedig mi mást mondhatott neki: „Menj és tégy te is hasonlóképp.” (164:1.3)
„(…) A törvénytudó ember kényszerült arra, hogy a »Kicsoda az én szomszédom« kérdésre válaszoljon, melyre a feleletet Jézustól várta, és amellyel, ha Jézus így kimondta volna, közvetlenül az eretnekség vádját vonta volna magára. Jézus nemcsak hogy összezavarta a tisztességtelen törvénytudó embert, hanem elmondott a hallgatóinak egy történetet is, mely egyszerre szolgált szép intelemül a követői számára és jelentett erős dorgálást minden zsidó számára a szamaritánusokkal kapcsolatos magatartásuk miatt. Ez a történet tovább segítette a testvéri szeretet munkálását mindazok között, akik később elhitték a jézusi evangéliumot.” (164:1.4)
4. Bár a jeruzsálemi templom megtisztítását követően a legfőbb zsidó vallási hatóság eldöntötte, „(…) hogy Jézust sürgősen el kell pusztítani (…)” (173:2.2), azonban nem tudták, hogy hol, mikor és hogyan fogassák el. Lázár feltámasztását és a diadalmas virágvasárnapi bevonulást követően a közhangulat Jézusnak kedvezett és szinte mindig apostolok, érdeklődők vagy tanítványok voltak körülötte. Ezért a vallási vezetők úgy határoztak, hogy addig is, amíg nem sikerül Jézust elfogni, igyekeznek megzavarni és lejáratni a hallgatósága előtt. Ezért több csoportot is kiküldtek, hogy a Mestert ellehetetlenítsék.
Az egyik csoportjuk Jézus szavába vágva e kérdéseket szegezte neki: „Milyen felhatalmazás alapján műveled ezeket a dolgokat? Ki hatalmazott fel erre?” (173:2.2)
Jézus tudta, hogy akik ezt kérdezik tőle, azok már régóta azt hirdetik „(…) hogy az ő tanítási felhatalmazása sátáni, és hogy minden nagy tettét az ördögök hercegének hatalmával vitte véghez.” (173:2.4)
A vallási vezetőknek ezt az álláspontját nem csak Jézus ismerte, hanem tudott róla a nép is, mert bár Jézust kitiltották a zsinagógákból, azonban ellene szabad volt prédikálni.
Ezek tudatában Jézus egy ellenkérdést intézett az őt megzavarókhoz. „Én is feltennék egy kérdést nektek, melyre ha megfeleltek, én is elmondom nektek, hogy milyen felhatalmazás alapján viszem véghez e tetteket. János keresztelése honnan eredt? Vajon János a mennyből vagy az emberektől kapta a felhatalmazást?” (173:2.4)
A felhatalmazás kérdése arra vonatkozik, hogy egy vallási tanító kinek az engedélyével, milyen tartalmat tanít.
Jézus ellenkérdése számomra azt mutatja, hogy ő kétféle vallási felhatalmazásban gondolkodott. Abban, amely a mennyei Atyától ered és így mindenki javára van, valamint abban, amely emberi felhatalmazáson alapulva több-kevesebb ember érdekében történik.
Amint tehát a vallási képviselők meghallották Jézus kérdéseit, „(…) félrevonultak, hogy megtanácskozzák magukban, milyen választ is adjanak. Azt tervezték, hogy a tömeg előtt kínos helyzetbe hozzák Jézust, de most azt látták, hogy őket hozták zavarba a templomudvarban összegyűlt emberek sokasága előtt. A sarokba szorított helyzetük annál nyilvánvalóbbá vált, amikor e szavakkal tértek vissza Jézushoz: »János keresztelését illetően nem ismerjük a választ; nem tudjuk.« Azért válaszoltak így a Mesternek, mert maguk között a következőképpen okoskodtak: ha azt mondjuk, hogy a mennyből, akkor azt fogja mondani, miért nem hittetek benne, és esetleg azt is hozzáteszi, hogy ő Jánostól kapta a felhatalmazást; ha pedig azt mondjuk, hogy az emberektől, akkor a tömeg még nekünk esik, mert a legtöbbjük úgy gondolja, hogy János próféta volt; így aztán kénytelenek voltak Jézus és az emberek elé kiállni és megvallani, hogy ők, Izráel vallási tanítói és vezetői nem tudnak (vagy nem akarnak) véleményt nyilvánítani János küldetését illetően. Amikor ezt elmondták, Jézus rájuk nézett és így szólt, »Akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen felhatalmazás révén teszem e dolgokat.«” (173:2.5)
A vallási vezetők gondolkodásmódjából az látszik, hogy az emberek többsége Keresztelő Jánost Istentől küldött prófétának tartotta. Vagyis János működését isteni felhatalmazásból eredőnek tekintette.
A zsidók vallási vezetői csak egy felhatalmazást ismertek el. Amit annak idején ők is kaptak, s amit így, ők is adni tudtak. Szerintük egy új tanító felavatásának „legalább három, előzőleg már így felavatott személy jelenlétében kellett megtörténnie.” (173:2.3) Egy ilyen felavatás egyben annak is biztosítéka volt, hogy az újonnan felavatott nem fog eltérni a felavatók tanítási irányvonalától.
Jézus egy dologgal tudta volna lenyűgözni a zsidók urait, ha vállalja a Messiás szerepét. A képességei meglettek volna hozzá, de nem ez volt az Atya akarata. Az Atya nem az emberek kiszolgálására küldte Jézust, hanem azért, hogy ők is olyan gondolkodásúvá és működésűvé válhassanak, mint a Mester. Az Atya nem egy Messiás által kitartott, jól lakatott néptömeget szeretne, hanem olyan egyéneket, akik az Atyaság és a testvériség egyetemes szellemi alapján állva élik meg a szabadságukat.
Azonban a legfőbb vallási vezetők jobban szerették a saját igazukat az egyetemes igazságnál. Ők uralkodni akartak az embereken és nem azt, hogy az egyének szabad lényekként az Istenhez váljanak hasonlóvá. Ők külső, szertartásos igazodást akartak az általuk képviselt hagyomány szerint, s nem lelki azonosulást az Atya bennük élő szellemével.
Az adott helyzetben Jézus nem mondta meg, „(…) hogy minden tanítását és tettét a mennyei Atyjának hatalma és felhatalmazása alapján viszi véghez.” (173:2.7) Jézus azért nem közölte a vallási vezetők kérdésére ezt az általa gyakran hangoztatott tényt, mert tisztában volt vele, hogy a kérdezők ezt nem fogadták volna el válaszként.
Mivel Jézus csodálatos tettei – például a szombat napi gyógyításai – nem a zsidó vallási vezetők kedve szerint valók voltak, továbbá a Messiástól elvártakat sem teljesítette, ezért mivel nem igazodott önként hozzájuk, olyan szabad tanítónak kiáltották ki, aki sátáni felhatalmazással cselekszik. Ha annak idején valaki nem a vallási vezetők által elvárt tartalommal és módon tanított, akkor a működése nem lehetett isteni, csak ördögi eredetű.
Egyébként „Jézusnak sohasem állt szándékában Jánoshoz fordulni felhatalmazásért (…)” (173:2.6).
Azok a vallási vezetők, akik lezártak maradtak a Jézus által kínált egyetemes igazság irányában, nem merték, vagy nem tudták megérteni a Mestert.
Az önteltségük vakká, a kiváltságaik feladásától való félelem pedig kérlelhetetlenné tette e vezetőket Jézussal szemben. Pedig Jézus csak az örömben és szabadságban való növekedést kínálta nekik is.
Ahogy az életük során mellőzött próféták, úgy a Mester is túlságosan kiszámíthatatlan és veszélyes volt a szertartásoskodó hagyományvallás őrei számára.
5. „A Mesternek az ellenfeleivel való hallatlanul okos bánásmódja volt az, amely miatt annyira féltek tőle.” (173:2.8) Az egyszerű nép azonban „(…) képes volt különbséget tenni a Mester erkölcsi méltósága és az ellenségei ármányos képmutatása között.” (173:2.8)
„Jézus személyesen nem viszolygott a farizeusoktól és a szadduceusoktól. Az ő tanítási és szokásrendszerük volt az, amelynek a hiteltelenítésére törekedett. Ő nem volt ellenséges egyetlen emberrel sem, de itt elkerülhetetlen összeütközés zajlott a szellem egy új és élő vallása, valamint a szertartás, a hagyomány és a tekintély régibb vallása között.” (173:3.3)
E küzdelem komolyságát érzékelve „(…) a farizeusok, a szadduceusok és még a Heródes-pártiak is egyesítették az erőiket annak érdekében, hogy lejárassák Jézust a páska-ünnepi tömegek előtt.” (174:2.1)
Ezért amint Jézus reggel „(…) megérkezett a templomudvarba és tanítani kezdett, alig ejtett ki néhány szót, amikor a főtanodákba járó ifjabb hallgatók, akiket e célra készítettek fel, máris előléptek és a szószólójuk azt mondta Jézusnak: »Mester, tudjuk, hogy igaz tanító vagy, és tudjuk, hogy az igazság útjait tanítod, és hogy csak Istent szolgálod, mert nem félsz senkitől, és hogy nem teszel különbséget személyek között. Mi csak tanulók vagyunk, és szeretnénk tudni, hogy mi az igazság a nekünk gondot okozó kérdésben; a feladvány ez: Törvényes dolog-e adót fizetnünk Cézárnak? Tegyük vagy ne tegyük?« Jézus, aki észrevette az álszentségüket és a fortélyosságukat, azt mondta nekik: »Miért jöttök hozzám, hogy próbára tegyetek? Mutassátok meg nekem a hódító sarcpénzét, és válaszolok nektek.« Amikor átadtak neki egy dénárt, ránézett és azt mondta, »Kinek a képe és felírása van ezen az érmén?« Amikor azt felelték neki, »Cézáré,« Jézus így szólt: »Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és adjátok meg az Istennek, ami az Istené.«” (174:2.2)
„(…) Jézus ellenségei feltételezték, hogy ha Jézus azt merné javasolni, hogy ne fizessék meg a sarcot a császárnak, akkor egyből a római hatóságokhoz fordulhatnak és lázítással vádolhatják. Másrészről, ha netalán túl sok szóval méltatja a sarc megfizetését, akkor helyesen azzal számoltak, hogy a kijelentése mély sebet ütne a zsidó hallgatóságának nemzeti érzületén, s ezáltal a tömeg jó szándéka és jóindulata elhagyná.” (174:2.4)
Azonban Jézus nem a várt módon válaszolt. Kivette a kérdezők kezéből az irányítást azzal, hogy máshogy közelítette meg a feladványt.
Míg a korábbi, Jézus felhatalmazását firtató kérdés vallási jellegű volt, addig a mostani kérdésükre remélt válasszal az ellenségei a világi hatóságok előtt akarták megvádolni Jézust.
Annak idején Palesztinában a rómaiak nem csak megszállóként voltak jelen. Utakat építettek, biztosították a békét és a biztonságos kereskedelmet, lehetővé téve azt is, hogy a vállalkozó szellemű zsidó kereskedők és iparosok az egész birodalomba eljussanak. A rómaiak által szedett adó árába ez is beletartozott. Jézus szavai kifejezték, hogy az evilági dolgoknak evilági ára is van.
A Jézus válasza arra irányult, hogy a kérdezők megválaszolhassák a maguk számára a következő két kérdést: mi az adópénz célja, és mi az emberi lét célja. Jézus olyan választ adott, mellyel nem csak kikerülte a neki állított csapdát, hanem egy szellemi értékű válasz megtalálására is ösztönözte a kérdezőket.
„(…) Még azok az ifjak is nagyon elcsodálkoztak a Mester válaszának váratlan bölcsességén, akik megpróbálták őt tőrbe csalni.” (174:2.3)
Azonban a kérdés feltevői nem voltak következetesek, ugyanis „(…) a Szanhedrin [a jeruzsálemi zsidók kormányzó testülete] közismert döntése volt, melyet a nem-zsidó nemzetek között szétszóródott zsidók számára útmutatásul adott, hogy a »pénzverés jogával együtt jár az adókivetés joga«. Így Jézus elkerülte a csapdájukat. Ha a kérdésükre »Nemmel« felelt volna, akkor az egyenértékű lett volna a lázadásra buzdítással; ha »Igent« mondott volna, akkor az megtépázta volna az akkori idők mélyen gyökerező hazafias érzületeit. (…) Jézus (…) „mindig is bölcs volt az ő zaklatására és elpusztítására törekedőkkel való bánásmódban.” (174:2.5)
Egyébként, ha a kérdező fiatalok megfogadják a Jézus válaszában rejlő felhívást, akkor őt is megkérdezhették volna, hogy mi az, ami szerinte az Istent illeti, mi az, amit az ember az Istennek adhat, ha akar.
A kinyilatkoztatók erre adott válasza az, hogy a „(…) Teremtő nem hajlandó a szellemi szabad akarattal rendelkező anyagi teremtményeit kényszerrel vagy erőszakkal a maga oldalára állítani.” (1:1.2) Az emberek csak egyénileg ismerhetik fel az Istent szeretetre méltónak, olyannak, akinek az akarata által megjelenített értékei hasznosak az ember boldogsága szempontjából. Az atyai akarat annyira nem kényszer, hogy az csak kereshető és választható az ember által.
Mivel „[a]z ember az Istenben él, mozog és létezik (…)” (1:1.2), ezért „(…) semmi sincs, mit az ember az Istennek adni tudna (…)”(1:1.2), kivéve, hogy az atyai akarat értékei mentén él, azt a sajátjának választja.
Jézus többször is bizonyította, hogy az okossággal párosult erkölcsi nagyság az Isten sajátja. Az Atya nem azért kéri, hogy kövessük a jézusi gondolkodásmódot, mert elvenni akar valamit az embertől, hanem azért kéri és ajánlja ezt, mert osztozni akar velünk azon a boldogító látásmódon és erkölcsi erőn, amely neki van.
Jézus azoknak mondta, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, akiknek az volt szándékuk, hogy Jézust lázító ellenségként árulják be a helytartó előtt, ha a nép véleményét nyíltan merné képviselni és az adófizetés ellen szól. A vallási hatóságokat az sem érdekelte volna, ha Jézus feljelentésével ők válnak a zsidó nép által vallott szabadságeszme árulóivá.
Hozzászólások